Ezt kérdezzük ma is, a marosvásárhelyi véres románmagyar összecsapás 35. évfordulóján. Mert társadalmi szabadulástörténetünk egyik legfeketébb eseménye máig tisztázatlan. Az állami szerveknek valahogyan nem volt kedvük kivizsgálni, ki volt a felelős azért, hogy az 1989es temesvári magyar-román interetnikus összefogás ne folytatódjon, hogy ne a volt szekusokkal törődjön a nép, hanem vesse tekintetét a „valódi régi-új ellenségre”, a magyarokra. Mert ezt szolgálta a vásárhelyi összecsapás és vérfürdő. Jelzés értékű, hogy az istenadta nép, meg a mindenféle szellemi vezérek nem jelentkeztek szépen egymás után az igazság kiderítésének az igényével. Legújabb történelmünk egy kulcseseménye mindmáig tisztázatlan, ha a legfőbb felelősökre kérdezünk rá. Amíg ez a válasz halasztódik, a román demokrácia képén halálos folt éktelenkedik.
Kinek jó ez a csend? Nekünk, magyaroknak? Dehogy!
Ha ma visszatekintünk, nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a kommunista múlttal rendelkező közszereplők félreállítását meghirdető Temesvári Nyilatkozat ellenében akartak (valakik – sejthető, hogy kik) olyan eseményt öszszehozni, amellyel a Temesvári Nyilatkozat szellemisége a köznép számára megkérdőjelezhető.
1989 decemberében a kommunista államvédelem roszszul számolt, nem tudta a temesvári események folyamatát megakadályozni. Mi több, a szekuritate intézményét is fel kellett (volna) számolni, legalábbis az átmeneti államhatalom 1989. december 30-i döntése értelmében. Ez volt az a lépés, amelyet az államot háttérből irányítók nem tűrhettek, és kitalálták a román-magyar összecsapásnak azt a forgatókönyvét, amelynek a végrehajtása 1990. március 21-én csúcsosodott ki.
Ma már (szinte) mindent tudunk az események lefolyásáról, arról, hogy állami intézmény, a posta uszító szövegeket terjesztett az eseményt előkészítendő, hogy Maros megye akkori első embere, Mihai Jude ezredes az akkori hatalmi szerv (Nemzeti Szövetség) helyi ülésén titkosszolgálati hírforrásra hivatkozva bejelentette, hogy az ország ellen támadás van előkészületben, hogy március 21-én legfelsőbb parancsra kivonták a főtérről a katonaságot, hogy feltüzelt, szerencsétlen román hegyi népet hoztak a magyarok békés tüntetésének a szétverésére,– szóval mindazok, akik odafigyeltek az eseményekre, ismerik a folyamatot és a végkifejletet: emberek haltak meg, sok százan megsebesültek, Sütő András elvesztette fél szemét.
És szinte véglegesen sikerült kisiklatni a román-magyar megbékélés ügyét.
Egyes kérdések továbbra is itt tornyosulnak előttünk, még akkor is, ha végtelen szomorúságunkban sóhajtunk egyet: mit tehetünk ma? A fekete március és a bányászjárás teljesen hasonló politikai logika mentén felépített eseménysoráért ki a politikai-jogi felelős? Minden kapcsolódó jogesetet újra elő kell venni, meg kell vizsgálni és az eljárásokat újból lefolytatni, ahol jogsértés gyanúja forog fenn. A felelőst meg kell nevezni, legyen szó Ion Iliescu akkori ideiglenes államfőről vagy bárki másról. A két eseménysor sértettjeinek ki szolgáltat igazságot? A román államnak be kellene ismernie, hogy ezen események kapcsán a felelőssége vitathatatlan, az áldozatokat, azok leszármazottjait kötelessége volna kárpótolni.
Ahogyan a Tismăneanu-jelentés kimutatja a kommunizmus bűneit, egy hasonló elemzésre az 1990 utáni politikai bűnök vonatkozásában volna nagy szükség. Látjuk, a kommunizmus hivatalos bukása után is képes volt Romániában áldozatokat szedni.
De a számunkra legfontosabb kérdés a román-magyar viszony jelene és jövője. Jogászokból, történészekből, szociológusokból álló nemzetközi kutatócsoportot kellene létrehozni (ilyen volt a Tismăneanu-csoport is), hogy minden szempontból megvizsgálják az 1990 márciusi véres események előtörténetét, lefolyását, a későbbi történéseket – legalább a történeti távlat tegye lehetővé a két nép igazi közeledését akadályozó események lényegének a feltárását, a felelősök megnevezését. Külön elemzés foglalkozhatna a média szerepével, milyen szövegek, értelmezések voltak forgalomban, jó volna megkeresni az akkori kampány hangadóit.
Tiszta vizet kell önteni abba a bizonyos pohárba. Amíg ez nem történik meg, politikai szempontból vitás helyzetekben bármikor előhúzható az etnikai bunkós, amellyel a partner (nem az érvei, a személy) szétzúzható.