Napjaink egyik húsba vágó közéleti vitája határon innen és túl az anya­or­szágtól elszakított magyarok szavazati jogának gyakorlásával kapcsolatos. Még az elnyomott, kisebbségi sorban élők egy része is úgy véli, hogy nem kell úgy­mond nekünk „beleszólni” abba, hogy ki van kormányon Ma­gyarországon.
E kérdésben elfoglalt állás­pontunk értékválasztás, világ­látás, politikai hovatartozás kér­dése. De visszavezethető akár az adaptív, avagy formatív, helyzetelfoga­dó, avagy helyzetteremtő mentalitásra is.
Aki Trianont adottságként fogadja el s hozzá igazítja horizontját, nyilván úgy fog érvelni, hogy minden nemzetrész intézze a maga ügyeit. Ezzel szemben áll az egységes magyar nemzetfelfogáson alapuló világkép, mely szerint a magyar történelmi műhely egy közös akarat­kép­zési egység, mely egyes történelmi idő­szakokban, mint kollektív létparancs lé­tezik csak, más történelmi idősza­kok­ban viszont élő valóság lehet. E szemlé­letmódot fogalmazta meg Szabó Dezső paradigmatikus éllel, midőn papírra ve­tette emlékezetes mondatát: „minden magyar felelős minden magyarért”.
Erről szól a határokon átívelő ma­gyar reintegráció gondolata, mely első ízben egy több fordulós, Borbély Imrének a Gyarapodó magyarság – Támpontok egy dinamikus magyar para­digmához című dolgozata mentén meg­szervezett konferenciasorozat keretében nyert megfogalmazást, majd vált fo­ko­zatosan gyakorlattá előbb a Magyar Állandó Értekezlet létrehozásával és a stá­tustörvény elfogadásával, később pe­dig a magyar állampolgárság kiterjesztésével.
Jellemző, hogy Bauer Tamás, az SZDSZ egyik leginkább magyarellenes ideológusa, aki a Gyurcsány-féle De­mokratikus Koalícióban talált magának politikai otthont, és időről időre ellenállhatatlan kényszert érez arra, hogy leírja azt az abszurdumot, hogy Trianon igaz­ságos volt, meglátta a státustörvényben rejlő nemzetpolitikai potenciált. Ő a jog­szabályt annak rejtett irredentizmusa miatt utasította el. Annyi biztos: helyesen azonosította be a magyar igazol­vány­ban az állampolgárság jogi csíráját és a Magyar Állandó Értekezletben a határok feletti magyar politikai aka­rat­képző testületet.
A 2010-ben elfogadott jogi szabályo­zással, az állampolgárság kiterjeszté­sével lehetségessé vált a közös Kárpát- medencei magyar sorsalakítás. Ennyit az elvi okokról, melyek amellett szólnak, hogy éljünk szavazati jogunkkal.
De van egy gyakorlati ok is.
A nyugati világ elindult a totális őrü­let útján. Egy rasszista szervezet előtti térdeléssel küzdenek a rasszizmus ellen, propagálják a gyermekek köré­ben a nemváltást, majd államilag finanszírozott műté­tek­kel kreálnak testi-lelki roncsokat, aberrált perverzek „érzékenyí­tenek” óvo­dákban, harcolnak az antiszemitizmus, a homofóbia és a nők diszkriminációja ellen, de milliószám importálják az antiszemita, homofób és a nőket emberszámba nem vevő musz­limokat Euró­pá­ba. Miközben a tojás nem hozható for­galomba bizonyos nap után, nehogy megsüssék a csibe-emb­riót, meg nem született, de életképes csecsemőket több nyugati államban könnyedén legyilkolnak.
Erre a közkreténség-vonatra a ma­gyar ellenzék is felült.
Ha élhető világot akarunk hagyo­má­nyozni gyermekeinkre és unokáinkra, akkor célszerű a normalitást, a fehér-keresztény kultúra együttélési szokásrendjét védő magyar kormányt támo­gatni a jövő évi választásokon.