„Ballag már a véndiák”

hangzik ilyenkor tavasz vége felé az iskolák falai között az ének, és az intézményeket át­járja a befejezés és az újra­kezdés feletti öröm különös hangulata. Bizonyos, hogy a „nagybetűs életbe” való elindulás pillanataként megélt ballagási ünnepségen részt­vevő, ünneplőbe öltözött, megilletődött fiatalok csak sok-sok év, évtized távlatából fogják igazi életformáló hatá­sát felfedezni az őket elindító iskolának. A régen elballagott véndiákok már tudják, hogy minden ezekben az iskolás években kezdődik, és amit az élet a továbbiakban tartogat az kiegészíti, megerősíti, időt­állóvá teszi mindazt, amit az alma mater ráruházott a ballagókra. Nyilván nem fut be mindenki fényes karriert, az élet “cirkuszporondján” rivaldafénybe sem kerül mindenki, a babérok begyűjtése sem könnyű dolog, a sikert is a legkülönfélébb módon ér­tel­­mezik manapság. Ezért e­gyéni és közösségi meg­ma- radásunk vonatkozásában nem mindegy hogyan, milyen értékekkel a batyuban ballagnak el a fiatalok. „A világnak szüksége van olyan emberekre, akiket nem lehet megvásárolni, akiket köt az adott szavuk, akik a jellemet többre tartják a jómódnál, akiknek van véleményük és akaratuk, akik többek a hivatásuknál, akik nem haboznak kockáztatni, lehetősé­ge­- ket megragadni, akik nem vesztik el egyéniségüket a tömegben, akik éppoly őszinték a kis dolgokban, mint a nagyokban, akik nem hajlandóak megalkudni a rosz­szal, akiknek törekvéseik nem korlátozódnak saját önző kí­vánságaikra, akik nem hiszik, hogy a sikerhez vezető út a ravaszság, dörzsöltség és ma­kacsság, akik nem félnek kiállni az igazságért, még ha ez nem is népszerű, akik nyo­matékosan nemet mondanak, még ha az egész világ igent mond is” – köszöntötte a negyvenhárom ballagó bar­tókos diákot és az ünnepség résztvevőit dr. Erdei Ildikó iskolaigazgató. Tamás Péter, Magyarország temesvári tisz­teletbeli konzulja sok évvel ezelőtti temesvári ballagási élményére alapozott beszéddel köszöntötte a ballagókat: „Az iskolából nemcsak tu­dást, élettapasztalatot, szelle­mi és erkölcsi nevelést, ha­­- nem érzelmi, hangulati tartalékokat is vihettek magatokkal… Ebben az iskolában megtanulhattátok a valahova tartozás leckéjét, ennek kere­tén belül a valahová tartozás szükségességét és nél­külöz­he­­tetlenségét. …mint szüksé­ges útravalót, batyutokban viszitek tovább, és ké­sőbb gyer­mekeiteknek is re­mélhe­tőleg átadjátok”, majd Sütő András szomorú szavaival hívta fel a figyelmet korunk mindannyiunkat érintő jelenségére: „Azt gondoltam, hogy unokák s nagy­szülők egymás szeme láttára fogják itt leélni az életüket. Nem így történt. Reményünk s aggodalmunk is kétfelé szakadt… Erdély he­gyei közül s a balladás folyók mentéről elszállítja rendre, számolatlanul e földnek szü­lötteit.
Az időnek krisztustövisein fennakadva nézelődnek gyermekeik s unokáik után az öre­gek. Viszi őket a sorsuk egy­felé, s jajong a búcsúzó szívben az emlék másfelé: az elmúltak irányába, ahol még szó szerinti értelme volt az együvé tartozásnak….”
Kulcsár Eszter, a XII. Közgazdaság, Pál Tímea, a XII. Társadalomtudomá­nyok, Fazakas Szilvia, a XII. Biokémia és Bodnár-Végh Krisztina a XII. Matemati­ka-Informatika osztály kép­viseletében mondtak ünnepi beszédet.
A ballagókat dallal kö­szöntötte az iskola Ma­rasz­talók zenekara, majd a jel­­- képes kulcsátadást köve­tően, Ft. Szilvágyi Zsolt józsefvá­rosi plébános és Nt. Fazakas Csaba református lelkipásztor kérték Isten áldását a fia­ta­lokra, a résztvevőkre és egész közösségünkre.
A felemelő ballagási ünnepség közös fohászunk, a Himnusz éneklésével zárul.
Makkai Zoltán