„Amilyen jó menni, ugyanolyan jó jönni is. És minél messzebbre megy az ember, visszafelé jövet annál nagyobb lesz a hazája.
Rockenbauer Pál

A Gerhardinum Római Ka­to­likus Teológiai Líceum a 1992-1993-as tanévtől kezdve az Egyház által létrehozott iskolaként működik, kupolája alá gyűjt­ve a Bánság soknemzetiségű katolikus közösségeinek gyer­mekeit.
Működése feleleveníti a fé­nyes múltú bánsági katolikus, főleg a piarista szellemű oktatást.
Meggyőződésünkhöz tartozik az, hogy:
* a fiatalokat segíteni kell ab­ban, hogy megérjenek a szabadság felelős használatára. Eh­hez tudás is kell, de erkölcsi ma­gatartás is.
* a fiatalokat arra kell ösz­tö­nözni, hogy önismeret által ki­alakítsák magukban az önképzés és az önnevelés igényét.
* a fiatalokat segíteni kell ab­­ban, hogy kialakítsák magukban az Isten iránti vágyat és az Egyházon belül, az Isten és az ember szolgálatára való készséget.
Ebben a szellemiségben szer­veztük a kirándulást is.
Október 20-ika körül iskolánkból több diákcsoport is Bu­dapesten járt, hála a Rákóczi Szövetség Diákutaztatási Prog­ramjának. A cél az október 23-kai ünneségeken való részvétel volt. A mi kis csoportunk, amely az út végére igazi csapattá kovácsolódott, testvériskolánkat lá­togatta meg: a budapesti Piarista Gimnáziumot.
Fogadtatásunk egyszerű, de nagyszerű volt. Elszállásolás és vacsora után, a Gellért-hegyre, a Citadellára indultunk. A lámpafényben mintha tündérek ösvényén jártunk volna. Bár sok-sok lépcső vezetett felfelé, a látvány a Szent Gellért- és a Szabadság- szobornál elragadó volt. Olyan ér­zésünk volt mintha a pompás, nyüzsgő város lelkébe láttunk volna. Szállásunkra igyekezvén a Szabadság hídon igazán lel­kes­nek és gyermekien boldognak éreztük magunkat.
Másnap, reggeli után, testvériskolánkban óralátogatásokon vettünk részt. Élmény volt azt tapasztalni, hogy itt is a piarista örökség: „pietas et litterae” szerint tanítanak: “A jó tanító nem saját tudásának gyümölcseit osztja meg a tanítványaival, ha­nem megmutatja nekik, ho­gyan arassák le saját gondolataik gyümölcseit.” (Kahlil Gib­ran).
Részt vettünk a gimnázium 1956-os ünnepségén, amelynek kulcstémája a piaristák ’56-ban volt. A forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján a piarista szerzetesek, piarista diákok rész­vételét vizsgáltuk meg: hogy éltek, mit tettek október utolsó napjaiban a VIII. kerület szívében. Megelevenedtek a piarista atyák, a Fizikumban pes­ti srácok, forradalmárok, oly­kor ávósok találtak alkalmas helyet, tankok, ágyúk és gépfegyverek tették átélhetővé a hétköznapokban jól ismert helyszínek eseményeit. Az ünnepségen az Énekkar két olyan darabot adott elő, amit Kodály Zoltán 1956-ban a Piarista Gim­názium Vörösmarty Diákkó­ru­sának írt. Egyedi, megható és fel­emelő érzés volt.
Délutáni első látogatásunk a Parlamentben zajlott. Figyelem­mel hallgattuk az idegenvezető hölgyet, aki szívvel-lélekkel ma­gyarázott és ismertetett, e­gyik ámulatból a másikba ejtett minket. Az ország házának látványa ámulatba ejtett mindannyiunkat. A sok-sok lépcsőről elvonta figyelmünket a Szent Ko­rona, az ülésterem, a csillárok, király-szobrok, ablakok, a kézzel csomózott szőnyeg, megannnyi lélegzetelállító látnivaló.
Egy kis késői ebéd alatt a kis csapat egyik részének szívmelengető élményben volt része: ta­lálkozhattak a volt osztályfőnökkel, aki pár éve áttelepült Ma­gyarországra. Nagyon örültek egymásnak.
A szomorkás, esős idő ellenére elsétáltunk a Szent István Bazilikába, ahol kicsit lecsendesedtünk és megköszöntük a Fennvalónak ottlétünket.
A kisföldalatti elrepített min­ket a Hősök terére, sokan most ültek először metrón. Az áztató eső ellenére egészen jó kedvünk volt, körbejártuk a ki­rály- és uralkodó-szobrokat és felelevenítettük a hét vezér ne­vét. Fáradt, zsibbadt lábaink már nehezen bírták volna a ha­zautat, ezért a Vajdahunyad-várra vetett rövid pillantás után izgalmas trolibuszozással visszatértünk szállásunkra, számba véve a Dohány utcai zsinagógát.
Ennyi élmény után a pihenés igazán édes volt.
Kirándulásunk utolsó napja döcögősen indult, kicsit fáradtan indultunk a Budára. A budai Várbazár lépcsőin keresztül feljutottunk a Várba. Mintha régmúlt időkbe csöppentünk volna, mesebeli séta kezdődött. A szikrázó napsütés és a látvány kárpotolt minket minden eddigi erőfeszítésünkért.
Az igazi meglepetés most kö­vetkezett, mintha csak megbeszéltük volna, találkoztunk a másik kiránduló csoporttal és nagyon jó volt élményeket cserélni. Kirándulásunk egy várbeli kiadós sétával zárult: fotózás a budai várban, az ásatások megtekintése, a Köztársasági elnök rezidenciája, a Mátyás-templom, a Halászbástya, a budai kis utcácskák és a sok-sok turista látványa meg­annyi élményt nyújtott.
A busz ablakából vágyódó mégis honvággyal teli szívvel néztük a mellettünk elmaradó hi­dakat, épületeket és embere­ket. Viszlát Budapest!
Reméljük jövőre együtt újra ugyanitt találkozunk!
„Három idő van: jelen a múltról, jelen a jelenről, jelen a jövőről. A lelkemben ugyanis ez a három ott van, de máshol nem találhatom. Emlékezésünk: jelen a múltról. Szemléletünk: jelen a jelenről. Várakozásunk: jelen a jövőről.” (Szent Ágoston: Val­lomások).
Köszönjük mindazoknak, akik lehetővé tették számunkra ezt az utazást!
Bakos Veronika
matematika-fizika tanárnő, a XII. B osztályfőnöke