Éppen a volt Jugoszlávia területén, Szerbia észak-vajdasági településein jár­tunk több Temes megyei magyar közösség képviselőivel, amikor a román híradások felkapták Vona Gábornak, a magyar­or­szá­gi ellenzékben lévő Jobbik parlamenti párt­ja elnökének a Hargita megyei bor­zonti EMI nyári táborában elhangzott kije­lentését, nevezetesen, hogy a Romániában élő magyarok érdekének védelméért Ma­gyar­országnak a konfliktust is vállalnia kell. A szerbiai Bánságban tett látogatás alkalmával közvetlenül éreztük annak a konfliktusnak a következményeit, amit a szerb nemzetállam megteremtése jegyében vállalt alig néhány évvel ezelőtt az akkori szerb hatalom. Elkerülhetetlen a gondo­lat­társítás, főleg, hogy az elmúlt hét attől az ominózus kijelentéstől, valamint Bogdan Diaconu, román kormánypárti képviselő ki­ro­­hanásától és történelemferdítő hazug­ságaitól – többek között, hogy az 1996-ban aláírt román-magyar alapszerződés nem ismeri el a kollektív jogokat –, illetve Băsescu államelnök Magyarország meg­lec­kéztetését emlegető bődületeitől és a rá­következő diplomáciai reakcióktól, a szél­sőséges kijelentésektől való elhatároló­dá­soktól és megannyi kevésbé diplomatikus megnyilvánulástól volt hangos.
Túl azon, hogy egyes magyarországi pártok a határontúli kettős állampolgárok szavazatáért kampányolva, igyekeznek a nemzeti érzékenység húrjait minél radi­ká­lisabb eszközökkel felkorbácsolni, amire a másik oldali reakció – hasonló célok el­érése érdekében – nem kevésbé válogatott megnyilvánulásokkal válaszolva gyűjti be magának a jövendő pártfogókat, tehát mind­ezek tudomásulvételén túl, a szent szó­lásszabadság, a „csak szavak” ártat­lan­sága is elgondolkoztat. Sajnos a szer­biai tapasztalat – de a történelemben szá­mos hasonló eset – példázza, hogy igenis a szavak nem mindig szállnak el – úgy, ahogy a mondás tartja – nyomtalanul, képesek, a történelmi sérelmek felkorbá­cso­lásával olyan szituációt gerjeszteni, amelyben a békésen élő emberek egymás gyilkosává válnak. Egyelőre az ilyen rém­látomásokra legyinthetünk, hiszen az Eu­rópai Unió tagállamai vagyunk, el sem kép­zelhető olyasmi, amitől Vonáék állí­tólag nem riadnának vissza. Ugyanígy az sem tűnik valószínűnek, ami a Diaconu-félék vágya, hogy kitiltanának mindenkit Romániából – nemcsak Vonáékat –, aki nem ismeri el, hogy Románia egységes, oszt­hatatlan nemzetállam, miközben a hi­vatkozásának alapul szolgáló Román Al­kot­mány vitatott 1-es cikkelye éppen azért szorul módosításra, mivel sokan vagyunk ebben az országban, akiknek más az anya­nyelvünk, a kultúránk és az eredetünk is, mint a többségi nemzet tagjainak. Ezek meg­oldására kellenek a „szavak”, a hig­gadt tárgyalások, és írások is, amelyek meg­maradnak, és amelyeket nem bagatel­li­zálnának, mint a Gyulafehérváron rög­zí­tett kisebbségi jogokra tett ígéreteket.
(Graur)