14 Dec 2018
Írta admin 
0 Hozzászólás 
Azon kapom magam, hogy meglepő otthonossággal fordulok egyik utcából ki, a másikba be, mintha csak Budapest vagy Szeged negyedeit rónám…
Domonkos László – 2018.12.03. 00:39
Magyar Hírlap
Huszonhét éve nem jártam itt. Pedig 1989 históriai befejeződése és 1991 vége között, két álló, feledhetetlen esztendőn keresztül legalább tucatszor megfordultam errefelé, Dózsa György és Tőkés László történelmének városában, a Nagyalföld Bánságának központjában – amelyet Tinódi ugyanúgy aposztrofált mint mi, mikor az 1990 elején testvérlapunkká lett itteni magyar újsággal közös hétvégi mellékletünk címét kiválasztottuk: „az vég Temesvárban.”
De vajon végvár-e ez a gyönyörű város, amely a legtovább szenvedte a török hódoltságot, később német civitas, majd – egyféle korai multikulturalitás iskolapéldájaként – minimum négy (magyar, német, román, szerb) nyelvű és arcú településként élte monarchiás világát? A kolozsvári vagy a budapesti épületekhez hasonló csodapalotákkal, Bega-parttal, az öröklétig tüzes trónra ültetett parasztvezérrel, a lemészárolt várvédő Losonczi Istvánnal és csillagfordulást előidéző nagytiszteletű úrral? Végvár vagy – min- den látszat ellenére – az igazi maradandóság, a nietzschei Örök Visszatérés városa?
Temesvár alighanem a legokosabbak egyike a Magyarországtól elorzott városok közül: a rablás-indítás százéves évfordulóját dicsőítő parádé előestéjén fogad a felkéréssel – beszéljek az ugyanezen időkben hősi és páratlan honvédelmet vívó hadosztályról, az időtlenül küzdő székely katonákról és szintúgy elfelejtett nagy parancsnokukról, Kratochvil Károlyról, akit Erdély második Bemjének is neveztek. És másnap így már éppenséggel lehet 1 decembrie („100 ani”), ébreszthet katonazene (a dermesztő hajnali hidegben három-négy ember vonul odalenn és vagy háromszor annyi rendőr), egymásba érhetnek a kokárda- és zászlóözönt kínáló bódék és utcai árusok a városközpontban – mi előző este visszatértünk Temesvárra. Igen: nemcsak én, majdnem három évtized után, de azok a magyarok is, akik a máris igéző szépségű, bár még készülő, Makovecz Imre tervezte Új Ezredév Református Központban szép számban összegyűltek. A nagy építész szelleme ugyanolyan megnyugtató mosollyal fogad, mint a velem együtt meghatódott, a világ legmegnyugtatóbb állandóságát egy személyben hordozó Graur Jancsi, aki 1990-ben is a Temesvári Új Szó főszerkesztője volt és most is az, vagy mint maga Temesvár, amelynek száz éve még több mint harmincszázalékos magyarsága volt. (Most öt százalék, körülbelül tizenötezer ember.) Megnyugtató mosolya most mégis legalább olyan lefegyverző, mint az új, eredeti szépségű, csodás-hatalmas bánsági magyar központ. Ami alighanem a jövő igen kifejező, meglehetősen plasztikus manifesztálódása is. Nagy református templom lesz itt és százhar- minc férőhelyes konferenciaterem, nyolc háromcsillagos vendégszoba, galéria, klubhelyiségek, kávéház, bálterem, kerengő, medencék és magyar étterem – 2017-ben a magyar állam a Bethlen Gábor Alapon keresztül egymilliárd, az Emberi Erőforrások Minisztériuma még külön 400 millió forintos támogatást nyújtott.
A főtéren szerelik az óriási színpadot, a hangszórók bömbölnek – a láthatóan errefelé is óriási egyesülési felhajtás dacára alig néhány emberen látni kokárdát, a vacogó honfiak legnagyobb része az idősebb nemzedékhez tartozik, egyetlen srácot látok, aki kitárt két karjában két kisebb román zászlót szorongatva fényképezkedik, a több mint „dicső” dák előd, Decebal szobrának környéke néptelen. A szépecskén gerjesztett nagy nemzeti felbuzdulást mintha feltűnő érdektelenség övezné. Járjuk a belvárost, múlnak a negyedórák. A néhai – 1956-ért szinte gyerekfejjel súlyos börtönt viselt – kiváló dramaturg, Koczka Gyuri borzongató emlékét hordozó, Csiky Gergely nevét viselő magyar színház repertoárján Ibsen Hedda Gablere, a szegedi Barboncás Egyesület bábosainak Tiszavirág című vendégjátéka meg Bartis Attila Romlás című darabja. Egy közeli mellékutcában az egyik ház első emeleti két ablaka között fura, nagy, barnásfekete kidudorodás: ide csapódott be egy magyar ágyúgolyó, amikor 1849 nyarán Vécsey Károly csapatai majdnem két hónapon át ostromolták a várost. Innen nem túl messze, az egykori városháza bejáratától jobbra, térdmagasságban fura ákombákomok, mintha a házburkolatból nőttek volna ki, szépen kialakított keretben: a török hódoltság egyetlen megmaradt emléke – a fürdő márványtáblája arab felirattal… Borovszky Samu azt írja, 1704-ben készült (Temesvár 1716-ig volt török fennhatóság alatt), jelentése pedig: „e fürdő fölállításának éve a gyötrelem ideje.”
A gyötrelem ideje, láthatjuk, az egyiknek elmúlik, a másiknak elkövetkezik… Igen, egy jóslatos verset idézve: „lészen csillagfordulás megint” – s ki tudja, akár már ezt megelőzően is kié vajon máris az igazi gyötrelem…?
Azon kapom magam, hogy meglepő otthonossággal fordulok egyik utcából ki, a másikba be, mintha csak Budapest vagy Szeged negyedeit rónám. Társaim némileg meglepődve pillantanak felém, de csak annyit tudok mondani: milyen jó újra itt lenni. Később hozzáteszem, ez már nagy valószínűséggel így is marad. Igen, visszatértünk – végleg.
