(Részletek, II. rész)

Ahogy a klinikára értünk a feleségemmel, azt se tudtuk, kivel kezdjük a sok jajgató, vérző, haldokló sebesült közül. Szerencsére dr. Babusceac Victor ortopéd sebész már ott volt, és a felesége, aki anesztezista. Velük jött dr. Becski Ilu is…Volt olyan is, aki a saját lábán jött pl. Avram Ion, minőségi ellenőr az Optika gyár­ban. Őt egy rangjelzés nélküli kommandós lőtte le…
Többen is elmondták, hogy egy őrnagy szét­vetett lábakkal a villamossíneken ráérősen célzott a pisztolyával: egy öreget megölt, és le­lőtt egy kislányt. Úgy látták a sebesültek, hogy hatan maradtak a földön az első sortűz után….
Öt-hat izzadt ember kétségbeesett sietség­gel jól fejlett, magas férfit cipel be, és leteszik az udvari bejárat kőpadlójára. Rögtön látom, hogy halott. Egy golyó a bal combartériát ron­csolta szét a lágyékhajlatban, egy másik tan­gen­ciálisan szántott egy árkot a comb külső dom­borulatán. Tehát gépfegyver. Teljesen ki­vérzett.
Úristen! Én ezt az embert ismerem, döb­ben­tem rá… Igen, ez Csizmarik László zenetanár, karnagy a temesvári szellemi élet kimagasló személyisége… az Opera téren két-három (most már tudjuk) szekus, betörte az Eminescu köny­ves­bolt kirakatát, kihordták a Ceauşescu-köny­veket, leöntötték motorinával, és meggyúj­tot­ták. Feltételezik, hogy a felszálló hatalmas füst lett volna a jel, és nem véletlen, hogy a Jenő herceg téren pont ekkor dördült el az első sortűz.) A főtéren betörik az illatszerbolt, játék­üzlet, szőrmeüzlet és több más egység kiraka­tát… a felgyújtott üzleteket a tüntető temesvá­riak oltják… a Mária tér és a józsefvárosi Fröbl utca között egy fegyelmezett, rövidre nyírt, bőr­dzsekis fiatalokból álló csoport egyforma bun­kósbotokkal tört össze mindent, amire a parancsnokuk, egy csizmás micisapkás alak rámutatott….

Újabb sebesülteket hoznak, a 700-as piaci sortűzből sokan a mi utcánkba menekülnek (Gh. Dima utca), a piac és a körforgalom kö­zött. (Akkor ott még egy nagyon magas vilá­gos­sárgára meszelt fal állt, ez alatt kerestek menedéket. Rosszul tették.) Az utca túloldalán egy magas sárga daru van, annak a keze­lőka­binjából kényelmesen lőtték az embereket, jó célpontok sötétben is, a világos fal előtt. Négy sebesültet hoztak be hozzánk, akiket ott lőttek meg. Mondják, hogy két milicista altiszt, (talán Crişan és Medrea) lett volna a darun. Belőttek az Újklinika udvarába is, egy golyó betörte a föld­szinti onkológia 5. sz. kórtermének az ab­lakát. Sokan követelték, hogy oltsuk el a vil­lanyt az udvaron, hogy a daruról ne lássanak be. Nem engedtem meg. A sebesültek sötétben nem találják meg a kórház bejáratát, és ha azokra is lő a gyilkos, ám átkozott legyen. Hogy példát statuáljak, Csizmarik holttestét a kerekes targoncán én toltam a kivilágított ud­varon át, a hullaházig. Persze hogy féltem, de nem lőttek rám.
Közben a menekülők berohantak a Kated­rá­lisba, a központi Scudier-parkba, a Mária felé. Valóságos embervadászat kezdődött, a parkban mindenkire lőttek, aki megmozdult.
Nem messze innen, az Opera téren, nem lőttek, pedig több ezer ember tüntetett. Talán éppen ezért.
Éjjel a Műegyetem Rektorátusa és a Lacto-bar (ma McDonald’s) padlásairól pontosan cé­loz­tak a gyilkosok, mégse ürült ki a főtér.
Éjfél után telefonált a lányom Budapestről, a feleségem beszélt vele. Nem tudhatott sem­miről semmit, az egészségünkről érdeklődött.
“- Mi van nálatok anyám, hogy vagytok?”
Feleségem gyorsan elmesélte a történteket, hogy lőttek és lőnek! Hogy kitört a forradalom. Beszélt a halottakról és sebesültekről, kérte, hogy azonnal közöljék a hírt a Kossuth rádióval stb. (Később tudtam meg, hogy ezekben a na­pokban a telefonközpont nem kapcsolt kül­föl­döt, hazai városokat is nehezen. Viszont a CFR telefonközpontja működött, és amikor a lá­nyom a Bárányi lakást kérte, a telefonos nő va­ló­színűleg ismert, és a tiltás ellenére kapcsolta a számot. Köszönöm. így jutott ki az első hír a világba.) Mire a lányom és a vejem a budapesti Bródy utcai stúdióhoz ért, már reggeli 4 óra volt, csak egy álmos éjjeliőrt találtak. Erre min­den pénzüket bedobták egy automata telefonba, és felhívták a BBC-t, Magyarországról már le­hetett. London reggel 6-kor be is mondta a hírt. Addigra már a Kossuth rádió stúdiójában is vol­tak szolgálatos szerkesztők és, milyen sze­rencse, köztük volt Czegő Zoltán, Sepsi­szent­györgyről áttelepedett költő barátunk is.)
Hétfőre virradó éjszaka már ritkábban hoz­tak sebesülteket, pedig hallottuk, hogy min­denütt lőnek és páncélosok masíroznak az utcán. Ekkor a fő harcok a Buziási úton folytak, és onnan a Megyei kórházba vitték a sebe­sül­teket. Komoly emberek állítják, hogy egészen enyhe sebesülést szenvedett embereket reggel fejlövéssel látták viszont a hullaházban. Állí­tólag a kórház liftjében lőtték agyon őket.
Egészen közel az Újklinikához, a Nyom­da­ipari vállalatnál gondolkodás nélkül minden­ki­re lőnek. Ezt mondja egy orvos kolléga, balneo­lógus Buziáson, akit most hoztak be átlőtt láb­bal. Még van egy helyem az Intenzívterápiás osztályon, oda fektetem a 4-es ágyba. Másnap gázgangrénát kap, de megmarad a lába.
Éjfél után hozzák Stoica Mircea 40 éves földmérőt (topométer), (Temesvár, Bucovina utca Bl.10. Ap.9.) akit a Republicii és Párizs utca sarkán – a régi bútorüzlet előtt egy magas főhadnagy a falhoz állított és meglőtte a jobb karját. A pisztolygolyót kivettük.) Ezután elszaladt, de legalább 20 katona utána lőtt, és meglőtték a jobb lábát is. Bátor emberek felszedik, és behozzák a kórházba. Mielőtt a műtéthez elaltatnám, hangosan szidja a rendszert.
Hajnal felé egy katonatiszt engem keres, nem tudom miért pont engem? Halálra rémült, az arca reszketett, talán sírt is. Rangjelzése nem volt, azt mondta, letépte és eldobta, (talán) azt is mondta, hogy kapitány.
“Nem bírom tovább! Annyi szörnyűséget láttam…. Segítsen!”
Nem ismertem, de megbíztam benne. Gon­doltam, bekötözöm az ép karját, és itt tartom, de arra kért, adjak neki egy kórházi molton­kö­penyt, mert fél egyenruhában maradni. Aztán már nem láttam. (Később visszahozta a kö­penyt, és írt egy könyvet is, amiben meg­kö­szö­ni, hogy segítettem rajta.) Találkoztam egy régi ismerősömmel, Vasilescu Marin kapitánnyal, a Lippai úti határőr kaszárnyából. Mondja, hogy őt is beriadózták, erre bepakolta a kicsi bő­rönd­jét, és bement a kaszárnyába.
“Tudod, mi volt a kofferemben? A civil ru­hám. Ha látom, hogy szorul a helyzet, rögtön át­lépek Jugoszláviába vagy Magyarországra. Én végigharcoltam a II. Világháborút, nem vagyok bolond megdögleni ezekért.”
(A véres vasárnap, a forradalom legte­mes­vá­ribb napja után 600 halottról beszéltek, ké­sőbb mindent összevetve “csak” 204-ről tu­dunk, de ez se biztos. Hozzám 4-et hoztak és 34 se­besültet.) Nagy hirtelen, még akkor éjjel le­je­gyeztem a sebesültek nevét és címét, még sze­rencse, mert hétfőn reggel a szekusok elvitték a regisztert.
Volt két halottam, akikről nem tudok sem­mit. Egy 16 éves leányka, meghalt mielőtt a mű­tőasztalra került volna, és egy kb. 18 éves fiú, többszörös mellkasi lövésekkel, aki a mű­tőben halt meg. Ismeretlen, fiatal, hősi halottak.

December 18., hétfő

Kellemesen meleg az idő, szinte tavaszias nap, bár hajnalban egy kevés hó pilinkélt. Nyo­masz­tó, döbbenetes halotti csönd uralja a vá­rost, pedig az utcákon hullámzik a tömeg, de hangtalanul. Csak suttogva beszélgetnek az em­­berek egymás között, egyesek sírnak, de a legtöbben komor, elszánt arckifejezéssel róják az utcákat. Ismeretlen emberek kérdezik egy­mástól, hogy nem látta-e ezt vagy azt, több mint 500 halottról és 1500 letartóztatottról sut­tognak, de érdekes, már nem félnek egymástól az emberek.
Van, aki égre emelt karokkal átkozódik, má­sok fogcsikorgatva rázzák az öklüket, de mindezt csendben, mert fegyveres katonák és felfegyverzett mindenfélék sűrün járják az egész várost. Csak a járőrök közelében csen­desednek el az emberek, de ahogy elhaladtak hujjogni kezd a tömeg. “Gyilkosok!” “Adjátok ki a halottainkat!” A megyei kórház előtt nagy tömeg gyűlt össze, és egyre hangosabban kö­ve­telik a halottakat. Elöl rendőrkordon pajzsok­kal, mögöttük egy sor katona, hátul élesre töl­tött fegyverekkel a szekuritáté, mert már nem bíznak a hadseregben. A járőrök is ilyenek, elöl az ijedt kiskatonák, mögöttük a hivatásos gyil­kos szekusok. A nagyposta bezárt, a tele­fon­összeköttetés szünetel, Temesvár minden kijá­ratát ellenőrzik.
Úgy hallatszik, Tőkés Lászlót és a családját letartóztatták, a konyhából a magas kerítésen át, a Mária-szobor felé vitték el őket, nem mer­ték az elszánt református őrzők között a Batthyány utcán keresztül.
(A vérfürdő után látszólag győzött a dik­ta­tú­ra, de ez piruszi győzelem volt, mert minden becsületes temesváriban – ha valaha még bízott is a szocializmusban – december 17-e az átko­zott kommunizmus végleges bukását jelentette. Temesváron már nem volt párturalom, már nem volt kommunizmus, már nem volt kormány, csak végtelenül elke­se­re­­dett és halálraszánt, bátor em­berek.)
Ma a „párt” gyűlésekre hívta az embereket, ahol rendbontó hu­ligánoknak, deklasszált ele­mek­nek, nemzetellenes áru­lók­nak ne­vezték a forradalmárokat. (A ro­mán nacionalizmus mindig “be­dob­ta” az ősi ellenséget, a ma­gyarokat. A pártos elvtársak habzó szájjal vi­cso­rogták, hogy a Ma­gyar­országról be­szi­várgott ir­re­den­ta elemek robbantották ki a lá­zadást. Ez persze szemensze­dett ha­zugság, de tény az, hogy a ma­gyarországi vértelen rend­szer­vál­tás, demokratizálódás és a jugosz­láv “szocialista paradi­csom” szom­szédsága, gya­kori rokoni lá­togatások nagymér­ték­ben akti­vi­zálták Temesvárt, az or­szág nem csak földrajzilag leg­nyugatibb nagyvárosát.)
A Párizs utcai tervező­intézet­ben néma csendben várakoztak hét­főn reggel a beterelt alkalma­zottak. Egy aktivista felszólította az “elvtársakat”, hogy ítéljék el a bűnös, hazaáruló népellenes lá­za­dókat. Senki se mozdult, majd fel­állt Claudiu Iordache, magas mű­szaki rajzoló és íróember, s ezt mondta:
“Emberek! Egy percnyi né­ma felállással adózzunk megölt hő­seink emlékének!”
Azt mondják, csendben min­denki felállt, az elvtárs hiszté­riá­san kirohant. Claudiu elbúj­do­sott. (Másnap az Opera erkélyén láttam. Ekkor már a legtöbb te­mesvári gyár sztrájkba lépett. Az UMT-ben Marcu villanyszerelő vezette a munkásokat, az Elecro­motorban Gabi Marinescu mér­nök, az Electro­timişben pedig ma­ga a párttitkár, Ocskó Illés.)
A kórházban, ahonnan vasár­nap délután óta ki se mozdultam, hétfőn reggel egy szekus őrnagy hív­ta a sebészetet, senki se mert be­szélni vele, én vettem föl a kagy­lót. “Doktore! Hány se­be­sült van, és hány dög!” (így, hogy dög.) Megmondtam. Nem mu­tat­kozott be.
Kilenc óra tájban két ün­nep­lő­be öltözött, sötétnyakkendős fiatal szekus jött hozzám. Ezek bemu­tatkoztak és mondták, hogy be­szél­ni akarnak a sebesültekkel. Mondtam, hogy ennek semmi aka­dálya, de a Reanimációs osz­tályra csak fehér köpennyel sza­bad be­lépni, várjanak, mert rög­tön kül­dök. Berohantam a kór­ter­mekbe, és hangosan kiok­tat­tam a sebesül­te­ket: “Itt van a sze­­kuritáté, mindenki mondja azt, hogy csak véletlenül sétált az utcán, nem is tudta mi történik ott, csak egy­szerre meglőtték, de fogalma sincs, kik voltak.” Csak egy 12 éves fiúcska nem értette meg. Maxim Irimelnek hívták.
“- De én tüntetni voltam a nyom­da előtt, ott lőtték meg a lábam.
– Mondd azt, hogy a nagyanyádnál voltál a tömbházban.
– De az nem lakik ott!
– Nem baj, de te lementél ci­garettát venni.
– Én nem dohányzok.
– Akkor cukorkát…..
– De doktor bácsi, cukorka nincs is.”
Már benn voltak a szekusok, amikor egy keménykötésű szerb férfi, akit hasba lőttek, hangosan elkezdte szidni a gyilkosokat, hogy majd ő megmutatja nekik, csak gyógyuljon meg. Szerencsére szerbül mondta, és milyen sze­rencse, hogy szerbül is tudogatok, így aztán a saját anyanyelvén pró­báltam elhallgattatni a dühös, de különben súlyos sebesültet, de ő tovább fenyegetődzött. És a har­madik szerencse, hogy Monika doktornő, a szekundárom, már jött is egy fiola Diazepammal, amit gyorsan befecskendezett a vénába bekötött cseppinfúzióba. Mire a szekusok az ő ágyához értek han­gosan horkolt, fel se lehetett volna ébreszteni. A két fiatal szekus na­gyon udvariasan és tartóz­ko­dóan viselkedett, az volt az érzé­sem, hogy egy kicsit félnek.
Késő délután tucatnyi fiatal, fiúk és lányok lélekszakadva, a há­tukon hozzák a társukat. Ünneplő zakóba öltözött, nyakkendős, szép magas fiú, alig 18 éves. Az orto­dox Katedrális lépcsőjén állt, égő gyertyával a kezében, több társá­val és kisebb gyerekekkel együtt. Egy elhaladó páncélautóból sortü­zet lőttek rájuk. Ennek a szép gyer­meknek pont a szívét lőtték keresztül. Ott feküdt a bejárat ce­mentjén nyugodt fehér arccal. Lihegő társai összeölelkezve sír­tak. Mi is.
A rádióban, mintha mi sem tör­tént volna, vidám népzene és Ceauşescu-magasztalás, aki pont ma reggel december 18-án 8,30-kor repült Teheránba, ez alkalom­mal ezüstrókabundás neje nélkül. (Azt beszélték, hogy kiadta a pa­rancsot “nimiciţ-îi” (pusztítsátok el őket!) Egész Temesvárt el kell pusztítatni, mondta volna a nős­tény diktátor.)
(folytatás következik)