Ők azok, akik a jég hátán is meg­élnek, mert a legkisebb helyzeti előnyt is ki tudják használni. Olyan emberek, akik nem ijednek meg a sa­ját árnyékuktól, és a szerencse is a ke­zükre játszik. Aki mer, az nyer. Vagy ha mégsem, hát lebukik, mint az a négy román állampolgár, akik végiglopták fél Európát, és a hírközlő szervek által is „híressé” lettek. Fala­kat bontottak meg, hogy bejussanak a nagyáruházakba, elemeljenek sok értékes portékát, majd áttették a szék­helyüket másik aranymezőre. Mű­kö­dött minden terv szerint, és azt hitték, sikerrel.
Tévedtek.
Bűnbandaként emlegették őket az újságok meg a TV, mert nagyban űz­ték az ipart. Mégis beletört a bicská­juk.
Szégyen! – mondja az átlagember. A kevésbé finnyásak meg azt ismételgetik, hogy csak akkor szégyen a lopás, ha rajtakapják az embert. Leg­többször a telhetetlent, aki nem tudja, hogy mennyi az elég, és nem számol azzal, hogy a bűnüldözőket sem a gólya költötte. Egyébként is a falbontás nem új tudományág a kő­mű­ves­mesterségben. Ráadásul fá­rasz­tó és balesetveszélyes. Már a régebben élők is gyakorolták, de akik­nek sikerült, általában nem vol­tak falánkok, beérték kevesebbel is, tudtak mértéket.
Gyerekkoromban a mi utcánkban Béla bácsiék házánál egyik éjszaka az épület mögött (a házhátulján, ahogy akkor mondták) a tetőt bontották meg valakik, hogy bejussanak a padlásra. Kölcsönvették a szomszédos ház pajtája mellett nyújtózkodó hosszú létrát, majd leszedték a csere­peket, és helyben voltak: a padláson a füstölőben ott díszelgett a két disz­nóvágásból származó sonka, kolbász, szalonna, amit tisztességesen megfe­leztek. Vittek is, hagytak is. És még a létrát is helyére tették, hogy maradjon rend utánuk. A kutya sem ugatta meg őket.
Másnap a csendőrség buzgólko­dott a behavazott terepen, mérték a lábnyomokat, kérdezgették a házia­kat, de egyedül Béla bácsi szókimon­dó feleségének volt mondanivalója: „Üthetitek a nyomát!”
Többre nem is futotta a tudomá­nyukból. Sohasem akadtak a tolvajokra.
Idővel azonban kiművelődtek a nyomozók is, lásd a négy román állampolgárságú atyafi esetét. Ez is bizonyítja, hogy hasznos a tanulás, és tanácsos idejében szakosodni, ellesni mások munkamódszereit. Már gyermekkorban…
Azt a két kisfiút látásból isme­rem: gumikerekes kiskocsival bóklásznak a szemeteskukák környékén, gyűjtögetnek ezt-azt egy idősebb asz­szony kíséretében. Az említett esetben a tömbház előtti padon ücsö­rög­tek a téli napsütésben, és számol­gatták a zöldhasú lejeseket. A föld­szinti nyitott ablakon át beszűrődött a hangjuk, hallgatózni sem kellett.
– Ne legyél mulya, álljál a nénik vagy a sztudentok elébe, törülgesd a szemedet, és mondjad, hogy egyedül maradtunk. A tata börtönben, mama a kórházban.
A kicsi közbekottyant: – A mama takarít a kórházban.
Oldalba lökte a nagyobbik: – Azt nem kell mondani, te buta. Azt mondjad, hogy három kisebb testvérünk van, és sírnak, mert éhesek.
A kicsi ismét hibázott: – De nincs is testvérünk.
Most már ráripakodott a bátyja: – Az unokatestvér is testvér, te mamlasz! Ha pénzt akarsz keresni, ne legyél ostoba!
Szóval így. Tanulékony a kisgye­rek, követi, amit lát, hall a felnőt­tek­től. Mert az iskolában nem tanítanak ilyesmit, vannak még hiányosságok a számítógépes oktatásban. Az élel­mes­ség viszont örökölhető. A tyúklopástól a bankig, a szántóföldig, a házig, de még az országig is találni példát a szerzésre. És ha tárgyalóasztal mellett nem sikerül nyélbe ütni az üzletet, jöhet a falbontás. Akár raké­tabecsapódással is. Közben menekülnek, hontalanná válnak a családok, fiatalok halnak, iskolák, gyárak, állatok pusztulnak.
Furcsamód, az élelmesek újrater­melődnek. Ellenálló fajta.
Sipos Erzsébet