/Gallovits Gyulával sportról, hitről, magyar identitásról/

Egy hete kezdődtek el Párizsban az olimpiai játékok. A modern olimpiák történetében először 1912-ben Stockholmban szerepelt a modern pentatlon vagyis az öttusa, amely a huszadik század második felében vált magyar sikersportággá, miután 1947-ben megalakult a Magyar Öttusa Szövetség. Gallovits Gyula öttusázó, tízszeres országos bajnok, világkupagyőztes, olimpikon. Balczó Andrást, a tízszeres világ-, háromszoros olimpiai bajnokot tekinti példaképének. Ötven éve él és dolgozik Temesváron, ahol testnevelő tanár és edző ma is. Szülei is neves sportolók voltak, felesége Florica a hetvenes évek nagysikerű kézilabdacsapatának kapusa volt, edző. Gyermekeik, Alida és Edina a teniszpályán arattak világraszóló sikereket. Alida a világ első kétszáz teniszezője közé tartozott, Floridában bajnokságot nyert, Edina 18 éves korától az Egyesült Államokban él, 51. a világranglistán, háromszoros WTA-győztes. Gallovits Gyulával az ötkarikás játékok ürügyén beszélgettünk sportról, hitről, magyar identitásról.

Talán kezdjük a temesvárisággal. A két évtizeddel ezelőtti statisztikák szerint a temesvári lakosságnak alig 7%-a mondhatta el magáról, hogy a szülei ebben a városban látták meg a napvilágot. Magam is temesvári vagyok, ötödik generációs. Ez nem jelent többet, mint hogy sajátos módon kapcsolódom ehhez a városhoz meg az itteni közösséghez. Beszélgetésünknek nem elhanyagolható részlete, hogy olyan időszakban ismertük meg egymást, amely mindenki számára meghatározó szokott lenni, neked akkor kezdődött a temesváriságod, mindannyiunknak akkor kezdődött a felnőtté válásunk, hiszen középiskolások voltunk, osztálytársak. Azóta is sajnáljuk, hogy nem sikerült közösen eljutnunk az érettségire, de ennek ellenére nagy-nagy örömmel tapasztaljuk, hogy mostanában az egyre gyakoribbá váló osztálytalálkozóinkon velünk vagy. Mi mindig is úgy éreztük, hogy közénk tartozol.
Akkor kezdett kibontakozni a személyiségünk meg a vágyunk, hogy egyre többet szívhassunk magunkba az életből, amely kemény pofonokat szánt nekünk. Eléggé be voltunk dobozolva. Mi meg szerettünk volna kitörni ebből az állapotból. Nagyváradon is voltak nagyon jó osztályok. Ott mi voltunk az első generáció, amely igazi reál osztály volt, szinte színtiszta matematika, volt vagy tíz matematika, négy vagy öt fizika óránk. Nagyon jó volt a hangulat, csak már csipkedett a fene, és azt mondtam: Gyerekek, emlékezzünk, Franciaországban volt egy forradalom! Ebből tényleg nagy cirkusz lett. Az osztályfőnökünkről csak később tudtam meg, hogy a belügyiseknek dolgozott, és be is szervezte majdnem az egész osztályt. Szerencsére az osztálytársaim megoldották úgy, hogy mindig megbeszélték egymás közt, hogy mit is kell mondaniuk az osztályfőnöknek vagy bárki másnak. Mocsok dolgok voltak ezek. Aztán Temesvárra kerültem, ahol megszabadulhattam ettől a nyomástól, úgy egy évre. Majd kezdődött minden elölről. Nem tudom, kik, hogy s miért kezdtek el nyomást gyakorolni rám. Azt mondták, hogy azért csaptak ki, mert a székely meg a magyar himnuszt énekeltem valahol. Nem is ismertem a székely himnuszt, de aztán megszereztem és meg is tanultam mindkét himnusz szövegét.

Erről nem tudsz?
Nem, érdekes módon nem.
Akkor, mielőtt kirúgtak volna, azt kérdezte tőlem az osztályfőnökünk, Fulda tanárnő: Te, gyerek, mit csináltál?
Nem csináltam semmit — mondtam. Sportoló akarok lenni, be akarok kerülni az egyetemre, a válogatottban vagyok. Amikor tudok, bejövök az órákra. A belügyisek szerint ezt meg ezt csináltad — mondta. Erről nem tudok, de ha tényleg ezt mondták, akkor valóban ezt kéne énekelnünk. Jó, talán Kossuth Lajos-nótát énekeltem is egy magyarórán.

Ezt is felrótták?
Ezt nem, csak hát lehet, hogy onnan jött a nagy ötletük, hogy szoktam énekelni.

Most hogy egy év választ el az ötvenéves érettségi találkozónktól, az ember gyakrabban gondol arra, hogy mit élt meg annak idején az iskolában. Leginkább azt szoktam sérelmezni, hogy mi, akiket itt a legutóbbi Nemzedékek Találkozóján a fölöttünk járó évfolyamból felszólaló az első kilencediknek nevezett, hiszen velünk indult az önálló magyar középiskola, 1956ban születtünk mindannyian. Nekünk ez a dátum, nem csak évfordulókon jut eszünkbe. A tanáraink, akik kitöltötték a katalógusokat, vagy a rólunk szóló anyakönyveket, vagy ki tudja miket, mindig leírták ezt a dátumot, és soha, egyetlen egy alkalommal egyikük sem beszélt arról, hogy az 1956-os év, gyerekek, az mégiscsak valami. Nem akármilyen évben születtetek, hanem egy olyan esztendőben, amikor történt valami…
Vajon miért nem tette szóvá senki?

Nem tudom, nem gondolkodtam ezen. Rettegtek ettől. Én Balczó András tanítványa voltam, Kósa Ferenc Balczó-filmjét bemutattam a tanítványaimnak, akkor többen meg is rökönyödtek. Ő mondja, hogy: “Gyerekek, 1956-ban valami csak történt”. És aztán jön a nagy csend. A film végén felálltak az emberek a moziban és tapsoltak, be is tiltották egy pár nap múlva a vetítést, már csak suttyomban lehetett megnézni, mert ő ezt ki merte mondani. Sok mindent tudott, nagyon jól ismerte az embereket, és merte a sajátjainkat támogatni. Az volt a szerencsém, hogy Magyarországon volt legalább olyan 30-40 velem egykorú öttusázó, akikkel lehetett versengeni, akkoriban mindenki mellettünk volt, erdélyiek mellett. Bárhova mentünk, azt mondták: Ti magyarok vagytok, jöttök velünk. És a mi vezetőségünk nem mondta azt, hogy nem. Az edzőnk bukovinai volt, Gheorghe Tomiuc nevezetű, sajnos tavaly meghalt, a kórházban elkapott egy fertőzést, pedig jó, kemény ember volt. Mindig biztatott: Nincs semmi gond, beszéljetek nyugodtan a magyarokkal, kérdezzétek, hogy edzenek, mint edzenek. Azért akadt egy pár szemét. Miattuk nem sikerült kijutnom a 76-os, montréali olimpiára. Az utolsó héten szóltak: Te nem mész, mert két magyar lenne a csapatban és csak egy román. Végül a jó Isten, úgy rendezte, hogy senki sem mehetett. Készültem három éven át az olimpiára, hogy végül egy ismeretlent tegyenek a válogatottba helyettem, ez sok volt mindenkinek. Úgy döntöttek, inkább senki sem mehet.

A temesváriságod teljes mértékben öszszefügg azzal, hogy öttusázó vagy. Ezért kellett idejönnöd.
Pontosan. A temesvári Műszaki Egyetem (UPT) vezetősége akkor már óriási hangsúlyt fektetett a versenysportra. Nagy sportélet volt, 12-szeres országos bajnok kézilabda-, rögbi-, kosárlabda-, röplabdacsapat működött. Az ország legkeményebb egyetemi sportklubja volt, vetekedett az akkori Steauával és a Dinamóval. Idekerültem, és veletek meg az iskolával kezdődött el a temesváriságom.

Hogyan élted meg, hogy eltávolítottak az iskolából?
Annyira megszállottja voltam ennek a sportnak, hogy azt mondtam, engem nem érdekel semmi, csak a cél. Csak az edzési lehetőségekre, az eredményre gondoltam. Nem érdekelt, hogy közben mi történik. Tudtam, hogy nagyon jó tanuló vagyok, a 12. osztályt gond nélkül elvégzem. Szabó Rezső támogatott is az egyetemen, amikor ott az adminisztráció főnöke lett.

A Szabó Rezső lánya, Mónika, osztálytársam volt, ötödikig velünk járt. Aztán ment át a zeneiskolába, hegedűszakra, majd miután elvégezte Kolozsváron a konzervatóriumot, kivándoroltak Németországba, én ezt tudom.
Nyugodtan itt maradhattam volna, de végül Bukarestbe kellett mennem, mert 1975-től már kötelezően központosították az olimpiára való felkészülést. Magyar nyelven nem volt látogatás nélküli, ezért román tagozatra kellett jelentkeznem, levelezőin végeztem.

Itt szülők nélkül éltél?
Egyedül. Már majdnem 17 éves voltam.

Nem egyszerűen öntérvényű voltál, inkább bátor, aki pontosan tudta, hogy mit kell tennie azért, hogy elérje a céljait.
Pontosan tudtam, hogy mit akarok. Csak aztán, hogy mit kell tennem, abban már akadtak hibák. De nem érdekelt lényegében, mert olyan kitűnő edzők neveltek Nagyváradon. Fantasztikus képességeik voltak. Jógát tanítottak, jógát végeztek. Nemcsak tiszteltük őket, rájuk nézni is alig mertünk. Türkössy Zsolt az ausztrál úszók példáját követte a 70-es években, 10 kilométert úsztunk egy nap. Pataló Pista, egy cigány származású pasas, csak leült az uszodában a medence szélén, és azt mondta: Most két órán át a szemembe nézel, és hallgatod, amit beszélek. És mondta, és mondta. Figyelj, ezt kibírtad, jó. Na most, én beugrom a vízbe, nyolc kilométert pillangózok, neked csak nézned kell. És megcsináltam. Ilyen emberek voltak az én igazi tanáraim.

Tudták azt, amit a mai sportolókat felkészítő pszichológusok, hogy a mentális felkészülés az legalább olyan fontos, mint minden egyéb, mert anélkül nem lehet győzni.
Az a legfontosabb. Mert a mentális felkészülés tesz képessé arra, hogy dolgozz és hajtsd magad, hogy elvégezd a kiszabott munkát. Enélkül nem megy. Jó, megy egy ideig, hogy mondják neked, ezt kell csinálni, azt kell csinálni. Aztán, hogyha nem kapcsolsz, minden hiába, akik az iskolában nem teljesítenek jól, azokkal nincs mit kezdeni a sportban sem egy idő után.

Sportolni többféleképpen lehet. Az ember sportolhat kedvtelésből, a mozgás öröméért, hogy karbantartsa a testét,vagy hogy megtegye, amit az egészségéért tennie kell. De nagy sporteredményeket elérni, az egészen más világ. Tízszer voltál országos bajnok, a képességeid arra predesztináltak, hogy hatalmas győzelmeket arass. Olimpikon vagy, nemcsak eljutottál egy olimpiára, hanem lett volna esélyed, hogy többször is részt vehess a legrangosabb sporteseményen. Végül az ötkarikás játékok közül egy olyanon szerepeltél, amely nem azt a szellemiséget képviselte, vagy nem olyan módon valósult meg, mint azt az olimpiáktól elvárjuk. Mondjuk ki, a moszkvai olimpián voltál. Ez volt az első, amelyet szocialista országban szerveztek, a rendezvényt beárnyékolta, hogy Afganisztán 1979-es szovjet megszállása miatt a nyugati államok bojkottálták, 65 ország maradt távol.
Igen, Moszkvában voltam.

Az előző, 1976-os olimpiáról végül nemcsak te maradtál le, hanem az egész csapat helyett mások mentek, nem is sportolók talán.
Igen, valószínűleg. Ezt mondták aztán. Elég nehéz lenne ezt ma már kikutatni.

Titeket természetesen erről nem tájékoztattak?
Hát azt mondták, hogy nem megy senki. Akkor nagyon gyorsan összepakoltam mindent, hiába mondták, hogy nem mehetsz innen el, mégis elmentem. A szüleim éppen a tengerparton voltak, két hetet ott töltöttem, hazajöttünk. Két-három hétre rá világbajnokság volt Lengyelországban, ott hetedik lettem. Lehetett volna sokkal jobb, legalább dobogósnak kellett volna lennem, de nem számít. Egy hetedik vagy egy negyedik hely ugyanazt jelenti. Akkor legalább boldog voltam, mert kisegítettem az akkori világbajnokot, Dobi Lajost, vele ma is a legjobb barátságban vagyok, fantasztikus ember, 36 éves koráig a magyar válogatott tagja volt, és volt olimpikon is.

Milyen volt Moszkvában?
Moszkvában nagyon rossz volt. 76-ban nem mehettünk. 78-ban nagyon jól teljesítettem, nyertem világkupát, voltam Rómában második, Párizsban harmadik. Jó eredményeim voltak a világkupákon. Aztán sajnos megműtöttek vakbéllel, ami visszavetette a teljesítményemet, nehezen jöttem helyre. Ezért a 80-as években nem úgy alakult, ahogy szerettem volna, de mindig ott voltam a második-harmadik helyen, tehát mindig a csapatban, hiszen három tagú volt a csapat. De volt egy rosszindulatú személy a szövetségben, aki kitalálta, hogy az olimpia előtt minden héten versenyfelmérő legyen. Ezzel sikerült bennünket idegileg tönkretennie, belefáradtunk és megutáltuk a versengést. Mindig nyertem, mindig első voltam, mégis azt mondták, lehet, hogy csak a negyedik leszek, vagyis nem vehetek részt az olimpián. Végül a csapatba bekerültünk, de már úgy utaztunk ki, hogy elegünk volt. Belefáradtunk, alig vártuk, hogy vége legyen. Ráadásul még közepes szinten is sikerült teljesítenem. Az egyik srácnak elszállt az agya, nulla pontot lőtt. Ezzel a jó szereplés lehetősége is elveszett. Örültünk, hogy vége van, és mehetünk haza. (folytatjuk)