Bevalljuk, némi aggodalommal készültünk a Végvárra tervezett HETI ÚJ SZÓ Baráti Köri találkozóra. Azért is, mert egy ilyen jellegű ünneplés sikerét már magában egy kedvezőtlen időjárás negatívan befolyásolhatja, de szorongásunk oka volt még, hogy az előző 12 találkozó kissé elkényeztetett bennünket a számos különleges élményű lehetőségeivel. Legyen az a szűkebb pátriánk helységeiben kellemes emléket hagyó találkozó, a már szinte elfelejtett szépségverseny által nyújtott meglepetéssorozat, vagy ismerkedés olyan tájak történelmi nevezetességeivel, mint a magyarországi Ópusztaszer és Algyő, Kiszombor és Makó, a szerbiai Magyarkanizsa, az erdélyi tájakon pedig még frissen élő élményünkként, a marosillyei Bethlen Gábor szülőhelye, a dévai illetve a vajdahunyadi várak meglátogatása. Mindezek után talán érthető a magunk és a végvári vendéglátóink félelme az esetleges csalódástól.
Elmondhatjuk, alaptalan volt minden kishitűség, ami a végvári találkozónkat illeti, ugyanis az egész faluközösséget képviselő vendéglátó csapat teljes egyetértésben és hihetetlen szervezettségben biztosította a találkozó tartalmas, színvonalas lebonyolítását. A polgármestertől az iskolaigazgatóig és más tisztségviselőkig a teljes közösséggel együtt egész idő alatt ügyeltek arra, hogy a büszke községük hírnevén csorba ne essék. És élményben sem volt hiány, hiszen a templomlátogatással összekötött “kirándulás” a torony sétálójába, a melegen érkezett, egyedinek mondható végvári túróslepény-kóstolás, a kiruccanás a tehenészeti farmhoz, majd a nagy elismerést aratott bográcsos és – egyáltalán nem utolsósorban – a helyi gyermekek és fiatalok néptáncszámainak megtekintése, amelynek esztétikai élménye egyesek szemébe a meghatódottság könnyeit is kicsalta. Mindezek végképp felejthetetlenné teszik az idei HÚSZ BK találkozónkat, felemelve azt legalább az előzőek magaslatára.
De nézzük sorjában, mit látott a riporter, aki a reggeli óráktól végigkövette a rendezvény lebonyolítását?
A túróslepény készítői elárulják „titkaikat”
Végvári unikumnak számít a híres végvári túróslepény, melynek különleges ízvilágára minden Végvárról elszármazott, bárhol is éljen a világon, szeretettel emlékezik. A 80-as éveit taposó Szabó Piroska néni szerint – akinek unokájánál Szabó Lászlónál, a nemrég elkészült kemencében sütötték a HETI ÚJ SZÓ Baráti Körének végvári találkozójára a túróslepényt – az ínyencség elkészíthető akárhol, hiszen Temesvártól Resicabányáig és Boksánbányáig szerte a régióban és messze külföldön, illetve Magyarország számos településén élnek Végvárról elszármazottak, akik közül sokan vitték magukkal a túróslepény elkészítésének receptjét, mégis a visszatérők vallomását idézve, a szülőfaluban az igazi.
Piroska néni tizenegynéhány éves korában vetette kemencébe az első lepényes tepsit, annak idején főleg a szerdai vásárok napján “vette át a konyhát” míg szülei a vásári ügyeiket intézték. Elmondása szerint, akkoriban csupán akarat kérdése volt a lepénysütés, hiszen a túró és tejföl szinte minden háznál megvolt, liszt is akadt, s amíg nem a boltból vásárolták a kenyeret, kemence is volt minden portán. De manapság is gyakran kerül a végvári családok asztalára.
A végvári Baráti Köri találkozóra Szabó Lászlóéknál ezúttal Palicsák Rozália és Kele Julianna készítette el a túróslepényt. Mire odaértünk, már a harmadik alkalommal vetették be a tepsiket a kemencébe, amelyet Szabó László hevített. A „kemence-főnök” reggel hét órakor már begyújtott a tekintélyes méretű kemencébe, elmondása szerint ennek hevítése nem történhet akárhogyan, amikor szikrázik a tégla, akkor kell kiszedni a parazsat, annak érdekében, hogy ne égjen meg a lepény alja. A tepsik bevetése előtt pedig kevés vízzel hűteni kell a kemencét, „levenni a hevéből”, máskülönben megég a tejföl a lepényen, és sötétbarnára sül annak a teteje. Van, aki úgy szereti.
Egy tekintélyes méretű “vájdlingban” éppen dagasztják, keverik a friss tehéntúrót az asszonyok, mindent belep a már elkészült tészta illata, legalább hét kiló túrót kevernek meg, amint mondják negyven tojással, kevés cukorral, sóval. Miközben halad a munka elmondják, hogy a találkozónkra készített, a „bio” előnévvel nyugodtan ellátható süteménybe öszszesen százhúsz tojást, húsz kilogramm túrót, nyolc kiló tejfölt, némi zsírt és tíz kiló lisztet használtak fel. Másoktól eltérően, ahol pite-szerű alapot készítenek a lepényhez, itt a hagyománynak megfelelően a kelt tésztát használják. „Minden alapanyag házi termék – mondja Palicsák Rozália – ketten, Varga Rozália és Vida Rozália készítették el a gazdaságukban fejt tejből a tejfölt és túrót. Az igazi túróslepény egyszerre édes és sós is. A tetején a tejföl aranyszínűre kell megsüljön.”
Nagyüzem a Riveto-házban
Nem tudom másutt hogyan csinálják, de Végváron a HETI ÚJ SZÓ Baráti Körének éves találkozóját megszervező helyi csoport Craciun Baja Éva, Rosu Róbert, Székely Szilárd, Csáki-Gál Károly polgármester és felesége, Andrea, Păștean Erika, Păștean Natália, Péter Pál és Ambrus Kinga egy kitűnően működő, finomra hangolt gépezetként dolgoznak együtt, az asztalok terítésétől, a hagyma-, krumplipucolásig és a sorban érkező vendégek fogadásáig, kiszolgálásáig, mintha valamilyen láthatatlan parancsszóra cselekednének, pontosan és hatékonyan végzik dolgukat.
Látszik, hogy a szervező csapat már számtalan közösségi rendezvényt bonyolított le sikerrel, mindenki pontosan tudja a feladatát, nincsenek “üresjáratok”. Amíg a „lányok” a zöldségeket pucolják, a tornácon Resiga Fláviusz szaporán aprítja a bográcsokba kerülő sertés- és növendékhúst, az udvaron pedig a három jó nagy bogrács alatt Ciobanu Máriusz, Horváth János, g.Szabó László és g.Szabó Mihály élesztik a tüzet, illetve pirítják a hagymát. g.Szabó Mihály és csapatának főztjét már számalan alkalommal dicsérték meg, és díjazták a legkülönfélébb főzőversenyeken, ezúttal is, az íratlan szabály szerint, maga ízesíti mindhárom pörköltet. Akik megkóstolták a végvári alkalmi szakácsok főztjét, bizonyos, hogy sokáig fogják emlegetni.
Látogatóban a faluban
Végvári látogatásunk során nem lehet nem érzékelni mennyire más hangulat lengi be a községet. A másfél évtizednyi helyben topogást, szemfényvesztést követően, ma a hajdaninál jóval barátságosabb képet mutat a község. Eltűnt a Kossuth parkot és emlékművet körbefogó kiöregedett kerítés, gondozott, a gyermekek számára kialakított játszótér, a környezethez illő fedett buszmegállókban várhatják a rendszeres járatokat az ingázók, illetve a település főtere, az újjáépített piactér bármely községnek is becsületére válhatna. Korszerűen felszerelt könyvtár és közösségi tér áll a helybéliek rendelkezésére kisebb kulturális rendezvények lebonyolítására, és a kultúrház korszerűsítése is folyamatban van.
A találkozó vendégei között akadt, aki először járt a bánsági magyarság eme végvárában, ezért felettébb hasznosnak bizonyult a helyi 126 éves templomban Bódis Dóra tanárnő által megtartott történeti áttekintés, melynek keretében került bemutatásra a község és a gyülekezet története. Amint a résztvevők hallhatták, az elmúlt kétszázhúsz év alatt a közösség és az egyház élete szorosan összefonódott, a szó szerint értendő újabb kori honfoglalással felérő telepítés nehézségeit, a küzdelmekkel eltelt évtizedek viszontagságait, az idegen uralom, a sokszoros kisebbségi lét, majd az egyenlőséget hirdető társadalmi berendezkedés követte. Nem volt könnyű a végvári magyarság helyzete az idegen tengerben való megmaradás érdekében való több évszázados küzdelme, ami ma sem ért véget. A magyar közösség megmaradásának lehetnek zálogai, a közösség egységére és összefogására buzdító mérföldkövei a teljesen felújított templom- és parókiaépület, a Zöld Mihály Közösségi Ház, több, a múlt tiszteletére emlékeztető emlékjel, közöttük az Ungor Csaba helyi szobrászművész által, a majd száz évig „szolgáló” iskolacsengőt (harangot) az utókornak átmentő emlékoszlopa. A templomi rendezvény során Kele Klára kántor alkalomhoz illő énekkel köszöntötte az egybegyűlteket, majd néma felállással tisztelegtek a résztvevők az eltávozottak emléke előtt.
A már említett nemrég felépült, közösségi rendezvények megszervezésére kitűnő helyszínt biztosító Zöld Mihály Közösségi Házban túróslepényes fogadásra került sor. Itt ízlelhették meg a Baráti Kör tagjai a méltán híres végvári finomságot, amelyet az egyik résztvevő, találóan „lepény-költeménynek” titulált.
Néhány éve helyi különlegességként, ugyanakkor a szülőföldön való boldogulás példájaként emlegetik a Székely Szilárd által, jelentős összegű saját és uniós beruházással, a helyi mezőgadasági adottságok kiaknázására létrehozott tejtermelésre szakosodott tehenészetét. A Baráti Kör általában városon élő tagjainak is élményszámba menő eseménynek bizonyult a farm meglátogatása és a frissen fejt tej megkóstolása, amelyből napi ezerötszáz liter tej kerül a városi üzletek polcára. Székely Szilárd részletesen bemutatta a farmot, ismertetve, hogy hét alkalmazottal és a kétszázötven hektáron megtermelt saját takarmány hasznosításával sikerül üzemben tartani a hetven fejőstehenet és a mintegy száz fiatal állatot számláló farmot, amelyben az eltelt évek alatt saját szaporulatból teljesen kicserélődött az állomány, és az új automatizált etetőrendszernek köszönhetően a munka hatékonysága is javult, és a nagy kapacitású ventillátorok a légmozgást, a szellőztetést is biztosítják. Végigsétálva a modern istállón, a résztvevők kicsit megzavarták ugyan az állatok délutáni sziesztáját, de bőven adódott alkalom a megtermett „bocik” simogatására, mert a napi huszonöt liter tejet adó, Holstein-Fríz fajtájú tehenek békésen tűrték a váratlan vendégek „zavarását”. A nyolc állat befogadására alkalmas fejő-rendszer, a tárolásra használt hűtőkapacitás megtekintését követően, azzal az érzéssel távoztak a farmról a látogatók, hogy már „csak” a megtermelt tej helybeni feldolgozására alkalmas üzem hiányzik a teljeskörű hasznosításhoz. Amint azt el is mondta, Székely Szilárd vállalkozó további tervei között ennek a megvalósítása is szerepel, ami bizonyos, hogy a helyi közösség számára is újabb lehetőségeket tartogat.
Barátok jó hangulatú találkozója
A RIVETO-házban, a végvári magyar közösség eme számos rendezvénynek, táboroknak, találkozóknak, tanácskozásoknak és ünnepségeknek megfelelő körülményeket biztosító helyszíne a HETI ÚJ SZÓ Baráti körének tagsága számára is nyitottnak és befogadónak bizonyult. Szarvas Lajos helyi zenésznek köszönhetően, jó hangulatban, az alkalmi szakácsoknak köszönhetően kitűnő sertés- és borjúpörkölt elfogyasztása és a Vinum Hungaricum cégnek köszönhetően minőségi magyar borok mellett tölthették el a résztvevők a délutánt. Graur János főszerkesztő a tizenharmadik baráti köri találkozó példás megszervezéséért mondott köszönetet a vendégszerető végvári közösségnek és nyújtotta át az érdemokleveleket és a Molnár Géza szobrászművész által elkészített emléktárgyakat Csáki-Gál Károly polgármesternek, a végvári református egyháznak, a Riveto Egyesületnek, a néptánc együtteseknek, a helyi iskolának, a kultúrotthonnak és a tehenészeti farmnak, a szakácsoknak a kitűnő eledelért és Szarvas Lajosnak a kiváló muzsikáért. A találkozó példás megszervezését a Mórahalmi Erzsébet Gyógyfürdő által felajánlott belépők átadásával köszönte meg a HETI ÚJ SZÓ Baráti Körének vezetősége. Csáki-Gál Károly polgármester köszöntő beszédében mutatta be a községet, illetve a helyi civil kezdeményezéseket, megvalósításokat és a község vezetésének további terveit ismertette. A hagyományt betartva került sor a baráti kör által alapított Pesty Frigyes-díj átadására, miután Szekernyés János hely- és művészettörténész – aki az autóbusszal utazóknak Temesvártól Végvárig valamennyi település helytörténeti érdekességeivel szolgált – bemutatta Pesty Frigyes életpályáját és munkásságát. Idén az alapítók post mortem, az 1992-ben elhunyt, a végvári közösség szellemi fejlődésében elévülhetetlen érdemeket szerzett tanító, iskolaigazgató Kádár Károlynak ítélte a díjat, amelyet Valkai-Németh György vett át. Păștean Erika iskolaigazgató ekképpen elevenítette fel dicső elődjének emlékét. „KÁDÁR KÁROLY 1899. november 4-én született Végváron, Kádár József és Varga Ida szülők gyermekeként. Az elemi osztályokat Végváron végezte. 1910-1917 között a Temesvári Állami Főgimnázium diákja volt. Folytatva a családi hagyományt, tanulmányait a nagyenyedi tanítóképzőben végezte. 1921-től mint tanító tevékenykedett szülőfalujában. Pedagógusi tevékenysége Temesrékas településre is kiterjedt, ahol 1950. február 23-tól 1951. február 15-ig volt tanító. 1943-ban Szapáryfalván mint lévita pap szolgált. Családi élete nem volt felhőtlen: feleségül vette a római katolikus vallású Mureșan Máriát, aki 1904-ben született Gavosdián (Găvojdia), szintén tanítói képesítéssel rendelkezett, akit a végváriak Micike néninek ismertek és szólítottak. 1963-ban súlyos betegségben hunyt el. Házasságukból két fiúgyermek született, akik tragikus körülmények között haltak meg: László – 1928-ban született, 1967-ben halt meg Kongóban az idegenlégió katonájaként, Károly – 1932-ben született, 1945-ben gránátrobbanásban halt meg. A meggyötört sors ellenére szigorú feltételek mellett végezte pedagógusi teendőit 1950-ig, majd 1952-1960 között, közben a református iskola élére került 1949-1952 és 1957-1958 között, mint igazgató. A civil életben is aktívan tevékenykedett: tagja volt a Sportegyesületnek, Dalegyletnek, az Olvasókörnek valamint a Hangyaszövetkezet könyvelőségét is vállalta. Életműve a Végvár története aminek szerkesztését évtizedekig folytatott Tamássy Dezsővel és Knöble Antallal, de nyomdafestéket nem láthatott egy feljelentés miatt, amit aztán a megyei titkosszolgálat égetett el. A Végvári Kulturális Hét elindítójának egyik alapembere, a szervezőbizottság díszelnöke volt 12 éven keresztül. 1974-ben az I. Kulturális Hét nyitóestéjén a végvári Kultúrotthon termében összesereglett közel 100 végvári lakosnak lehetősége volt meghallgatni Kádár Károly felolvasása révén a Végvár története megírt fejezeteit. Az élet kihívásainak mindig eleget tudott tenni, továbblépni, erőt meríteni további munkájához. Tanítói pályáján sikerült olyan nemzedékeket nevelni, akik az Ő példájára a tanítói pályát választották és viszszatértek szülőfalujukba, Végvárra. Bátorító szóval és kötelességtudóan fogadta őket, mint kollégákat. A nagybetűs Ember nevelésére törekedett a végvári iskola fapados osztályaiban és szerény körülmények között tanuló diákok sorában. Tisztelettel és főhajtással emlékezik rá az utókor. 1992. október 28-án kísérték utolsó földi útjára a végvári temetőben.”
Tóth Rozália tanítónő tolmácsolásában hallhatták a résztvevők Pataki Sándor, nemrég elhunyt végvári újságíró kollégánk, Kádár Károly üzenete című versét.
Vannak családok e honban,
amelyek mint az ábécé betűi
vagy az életmentő csermely,
egyszer csak elfogynak,
váratlanul kiszikkadnak.
Vannak családok e honban,
amelyek az ábécét tanítva
rávezették a falut a tiszta
vizű csermely áldásaira,
s közben fogyóra fordultak.
Kádár Károly tanított,
amíg tartott a betű.
A csé, a gyé, az ü, az ő,
a kőkemény ká sorra üzent.
Amíg tartott a betű,
Kádár Károlynak az a betű
az akaratot, a bé a becsületet,
a csé a családot, a dé a derűt,
a gyé a gyalázatot, a jé a jótettet,
az em a magyart jelentette.
Mégis, mégis, elfogytak a betűk.
Elfogyott a család is. Mi maradt?
Az iskola. A betűhordozó.
Kádár Károly azt üzeni,
betűkből is lehet iskolát építeni.
A diófa alatt is lehet tanítani,
amíg a mester és tanítványaik
becsülik a csé, a gyé, az ü, az ő
meg a kőkemény ká betűt.
Ezekből örök iskolát építünk,
immár eladhatatlant.
A laudációt követően, a Baráti Kör több tagja elhelyezte a kegyelet koszorúját a díjazott végső nyughelyén a végvári temetőben. A találkozó ünnepi hangulatának megteremtéséhez hozzájárult a három végvári hagyományápoló tánccsoport fellépése, az összevont Csűrdöngölő és Szederinda táncosai méhkeréki román tánccal, illetve a két jelentős versenyen díjazott Küküllő-menti tánccal, az utánpótlás csoport tagjai moldvai tánccal léptek fel, illetve zárásként a táncosok a résztvevőket is táncra kérték. A tartalmas és a végvári magyar közösség mindennapjaiba betekintést nyújtó találkozónak az est vetett véget és a résztvevők a következő találkozó reménységével térhettek otthonaikba.
Graur János és Makkai Zoltán