ARANY JÁNOS-EMLÉKÉV

Szülőhelyem, Szalonta,
Nem szült engem szalonba;
Azért vágyom naponta
Kunyhóba és vadonba.

200 éve, 1817. március másodikán látta meg a napvilágot a magyar nyelvterület egyik legnagyobb költője, aki nem csak a magyar költészet 19. századi megújítója, hanem kései költé­szetével a modern magyar líra előfutára is. Akinek költői munkássága a nemzeti értékek és a hazafiság összefonódásának talán leghitelesebb példája. Az Arany-emlékévnek nyilvánított 2017 során Magyarország-szerte és határon túl, számtalan rendezvényen emlékeztek/nek meg erről a minden magyar számára jelentős eseményről. Hazai irodalmi lapunk, a ma­rosvásárhelyi Látó egész lapszámmal tisztelgett a költőóriásra emlékezve verssel, prózával, tanulmánnyal. Az aradi Irodalmi Jelen, a békéscsabai Bárka című irodalmi folyóirat szintén, hogy a hozzánk közelebbieket említsem csupán. A költő szülőhelyén, a Temesvártól nem messze eső Nagyszalontán maga a magyar államelnök tartotta meg az emlékév megnyitásának ünnepi beszédét.
Még a BBC is megemlékezett Arany János születésének 200. évfordulójáról. „A brit köztévé felhívta a figyelmet, hogy A walesi bárdokban megörökített történetet az ötszáz walesi versmondó énekes lemészárlásáról Arany révén többen ismerik Magyarországon, mint Walesben. Felelevenítették, hogy a rendszerellenes költemény az 1848-1849-es forradalom leverése után hatalomra került zsarnok rendszer ellen szólt: a költő nem volt hajlandó versben dicsőíteni Ferenc József császárt, ahogyan A walesi bárdok főhősei sem zengtek dicső éneket a Walest 1277-ben leigázó I. Edward angol királynak.
A Montgomery várában történt eset kapcsán Eric Fairbro­ther, Montgomery polgármestere elmondta: míg a magyarok az általános iskolákban tanulnak a történetről, addig a helyiek alig tudnak róla. Úgy vélekedett, Arany János verse nagyszerű kapocs a két nemzet között. Ezt figyelembe véve úgy döntöttek, hogy a magyar költőnek posztumusz a Montgomery Szabad Polgára címet adományozzák…” (Főtér.ro)
Jól esik egy ilyen hírt olvasni, mikor a globalizálódó világban a szülőföld, a haza, a nemzet és kultúrája sokaknak haszontalan ócska holmi, amit szemétre kell lapátolni minél előbb. S az is szívmelengető, hogy a nemzet költőjének van máig ható érvényes üzenete mindazok számára, akik nem tekintik elavultnak a közösségért lélegzők erőfeszítéseit a megmaradásunkért folytatott küzdelemben. Sőt, nemzetközi üze­nete, ha a magyarokhoz, walesiekhez hasonló sorsban és történelemben őrlődött/őrlődő más népekre, az önfeladó Európát fenyegető modern veszélyekre gondolunk. S amikor már nem csak a nemzetet, keresztény erkölcsöt, de a család szentségét is kikezdi az eltorzult, haszonéhes értékszemlélet, talán a legmeghatóbb imádságunk a Családi kör lehet a szeretet melegét árasztó hangulatával:
„Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.”
A nemzet s az emberiség jövőjéről szóló gondjait a Próféta-lomb című epigrammájában mondja ki már Babits Mihálynak integetve a 20. s talán a 21. századra érvényesen:
„Mondja pedig az Úr választott hivének:
Menj, hirdess végromlást a nagy Ninivének. –„

S egy másik verse, mely kísértetiesen emlékeztet a tegnapi és mai világunkat irányító háttérhatalomra :

Civilizáció

Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett.
Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csínyt tesz,
Összeűl és – helybehagyja.

Néhány kiragadott morzsa ez csupán a nagy életműből, hiszen közismert számunkra az Arany János költői életművét átható nemzetféltés, törékeny vállát nyomasztó történelmi te­her, hogy végül már maga is így fakad ki a sötét jövőt vizio­náló A régi panasz című versében:

„………………………………..
Hogy reméltünk! s mint csalódánk!
És magunkban mekkorát!…
Hisz csak egy pontot kerestünk:
Megtalálva, onnan estünk;
Így bukásunk lelki vád.

Mennyi seprő a pezsgésben,
S mily kevés bor!… Volt elég,
Kit nagy honszerelme vonzott
Megragadni minden koncot,
Nehogy más elkapja még.

Mennyi szájhős! mennyi lárma!
S egyre sűlyedt a naszád;
Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni,
Tudni bölcsen, a hazát.

Vagy nekünk már így is, úgy is
Minden módon veszni kell?
Egy világ hogy ránk omoljon?
Kül-erőszak elsodorjon?…
Vagy itt-benn rohadni el?”

Eszteró István:

Tűzhely hamván parázsló

Bár űrlap nem mérte, egy bogárhátú
viskó se ölelt makulátlanabb
lélekkel megáldott, szárnyaló álmú
fészekrakót a náderesz alatt,

és tűzhely hamván hívebben parázsló
rovást se írt le senki, míg élt ő,
sámáni szavakkal összhangot varázsló,
bólintó eperfát imádva féltő,

s a szelídséget páncélként felöltő
elszántságban se volt gerincesebb
hálát szívében szállásoló költő,
ha csendje feljajdul, minden könnye seb,

de senki sem tagadná soha le, ő
kerek földön a legtörékenyebb
császárral, királlyal szembemenő,
aki égő lelkek közt lépkedett,

hogy tiszta rímnél tisztább asszonánca
is oly szelíd és szolid és szerény,
mint levegő, amelynek fényzománca
villan máig eperfák levelén,

s a nagy ég tudja, hogy mind közül mért ő
restellte legjobban, hogy ünnepelik,
kinek hozsanna fölösleges, sértő,
s ódámra tán befogná füleit.

Rokonlelkek

Megakad szemed az öreg pincéren,
egy villanásra szinte önarcképed,
kijutott neki is életszíntéren
a jaj szerepből, hisz rögtön megérted,

ahogyan álldogál asztalnál készen,
kommandírozó arcokra tekintve,
csak szolgál, párja sincs figyelmességben,
ha meglökik, bocsánatot kér szinte,

sorolja botló nyelvvel a menüt,
amilyet csak ritkán kóstolgatott,
nem imádott ő idegen menőt,
ha fanyar édessé kavargatott,

flancoló zsivajban nyelvén a slafrok
honi szép emléke hányja bukfencét,
nem ételre éhes, nokedlis szaftot
helyette mások már kikenegették,

eszébe juthat hazája, leánya,
de elhessenti lelógó kendője,
szívdobogása döbbenten leállna,
ha felidézné, rég nincs jövendője,

ha fizetésre kerül sor, már kellner
nyújtja a számlát, hisz ő itt leszámolt
a világgal, mely kidüllesztett mellel
illúziókat előle lerámolt,

nézel utána, míg görnyedt alakja
a te lépteiddel olvad a gőzbe,
s jobb sorsra érdemes kendőt lerakva
cammog el mindenkitől megelőzve.

Vojtina újabb ars poeticája
(melyben mesterére gondol irigy hálával)

Irigyelem, mint valamikor régen,
ha füstölgött őt ünneplő beszéden,
ma mint porosodó relikviára
csak évfordulón gondolnak reája,

de én hálát érzek, ó, őiránta,
ki ingoványból felszínre kiránta,
s engem mint hajbókos versfaragót
oktatott hívén, hogy jót faragott,

s lehettem a pennának egy-kettőre
kalamárisa és benne a lőre,
vaj’ mit szólna, hogy én, Vojtina Mátyás
sugalmazom, hogy milyen a jó mártás,

a rím, a ritmus, és sok egyéb kellék
fölösleges, mert fékezik az elmét,
s igaznak égivé cicomázása
szerintem, mint macska egércincogása,

ha meg is fordul sírjában nem egyszer
ének varázsát szorgalmazó mester,
ami hibás grammatikailag,
az jó, sőt, ami mondandót kihagy,

mert én, versfaragó fűzfapoéta
vagyok költészet kalapján bokréta,
nem haragszom, dehogy, Arany Jánosra,
aki mégis a versírás fárosza,

hasztalan említem fiataloknak
a veszélyét, ó, elsodró haboknak,
nekik nevem kőbe hullámmal vájt ima,
tenger visszhangozza: Vojtina, Vojtina!

(Látó májusi számából)