24 Mar 2016
Írta admin 
0 Hozzászólás A húsvéti számunkban tesszük közzé Andrássy József Nagyszombat című, hangulatos leírásokban bővelkedő, hiteles korrajzú, izgalmas cselekményű elbeszélésének első részét. A folytatása a következő számokban lesz olvasható. A mű címe helységnévre utal, de számos eleme kapcsolódik a húsvéthoz. Ezzel kívánunk a szerző és a magunk részéről is kellemes húsvéti ünnepeket és üdítő kikapcsolódást minden kedves olvasónknak!
Andrássy József
NAGYSZOMBAT
1.
1984. Szeben megye, Románia. Mintha az előbbi évszámhoz társítható orwelli világ abszurduma öltött volna testet azokban az időkben errefelé, megtetézve valami egészen sajátos, eredeti kommunista szegénységgel. De ugyanakkor mintha a kíméletlen politikai rendszer is néhanapján szemet hunyt volna egyes kivételek fölött: míg épp javában folyt a falu- és templomrombolás Erdély számos vidékén, helyszínünkön épp ennek ellentéte volt tapasztalható, a csendes, sokak által zarándokhelynek tekintett, és már nevében is provokálónak mondható nagyszombati (vagy más nevén felsőszombati) ortodox kolostorban. Az erődítményszerű, négyzet alakú, toronnyal fedett, bejárata mellett kétszintes körépület belsejében meghitt udvar terült el, közepén impozáns, Brâncoveanu-stílusban épített templommal, körülötte pedig gondozott, minden zugot kihasználó, konyhanövények számára előkészített kerttel. A keleti torony tövében jókora, vaspántokkal díszített fakapu állt, bereteszelve, mintha valóban középkori várkastély lett volna. Bárki jött, csengetnie kellett. Biztonság – ezt sugározták a falak, a kapu, a mindennnapos déli harangszó. Egy darabka múlt, egy darabka jó, amit a rossz, a jelen nem fertőzött meg. És mindenekfelett a főapát – Bartolomeu atya – rátermettsége, karizmatikus jelleme, amit még a szekusok sem tudtak megtörni, ez volt a titok. Legyen az éjjeli szállást kérő turista, vagy főnökei elől titokban bujkáló, gyónni kívánó rendőr, a főapátnál bárki megértésre, segítségre talált. Amikor a megyei párttitkár anyósa meghalt, és Bartolomeu elvállalta a temetést, tudta, hogy ezzel többet oldott meg, mint ezer kérvénynyel, jó szóval vagy imával. Így működött a dolog, valamit valamiért; de a remény sosem halt meg a szívében, tudta, hogy egy nap meglesz Isten akarata és az emberek végül megtalálják majd a helyes utat.
A falakon kívül is nyugalom honolt. Egysávos, kátyús aszfaltút vezetett el a kaputól, majd kanyarogva eltűnt az erdőben, ahol a fák már bontogatták rügyeiket. Itt-ott még ritka hófoltok bújtak meg az árnyékosabb részek alatt, de a hóvirág és a kökörcsin már javában virítottak. Az erdőn túl, a hegyek lábánál már borókabokrokkal tarkított, kövérzöld tisztások terültek el néhány száz méteres szélességben, s onnan már a zúzmarás csúcsú fenyőerdők következtek. Végül pedig, alig néhány kilométer távolságra dél felé, fehér sapkás bércek küldték le hűvös leheletüket a völgy felé. Csend volt, csak időnként hallatszott egy-egy holló károgása a fák felől, s a húsvét közeledtét hirdető, napok óta szóló tóka ritmusa szinte már része volt a csendéletnek, amint kopogva megtöltötte a visszhangzó völgyeket. Virágvasárnap délutánja volt, vége a télnek, és új élet mocorgott mindenben, ami körülvette a kolostort. Még a hat kilométerrel feljebb fekvő turistaházból is vékony füstcsík emelkedett a völgy fölé, annak jeléül, hogy gazdáik már felköltöztek, kiásták a hó alól a tűzifát, és megkezdték előkészületeiket az épület rendbetételéhez. Egy fiatal, kitartó házaspár kapta az Állami Turisztikai Hivataltól azt a feladatot, hogy ellássa ezt az Isten háta mögötti létesítményt, ami a nyári hónapokban igen keresett volt, szép bevételt hozott az államkasszának. Ők kezdték meg a téli álom utáni nyüzsgést, tőlük jött a füst. És lám, a beszerzést is megkezdték, az úton már jött is az első szállítmány. Ilyenkor még nem vették igénybe a kimustrált traktort, ami nyáron háromnaponta járta meg az utat a városig és vissza, hanem csak a menedékház két öreg szamarát. A csapzott jószágok lassan taposták az aszfaltot, mind a kettő rendesen meg volt pakolva. Az egyiken zsákok és dobozok lógtak, kötőfékét az öreg beszerző fogta kezében, ő is kitartóan poroszkált mellette. Mintha nem is törődött volna a másodikkal, amelyik vagy száz méterre lemaradt mögötte, mert nehezebb dolga volt: a zsákok tetején egy ember is ült, aki időnként halk noszogatással és jobb cipője sarkával próbálta gyorsabb iramra bírni, hiába. A fordulónál akadtak össze, a kis karaván és a fiatal pap, akinek vékony bal cipője akkor szakadhatott el, zokniban baktatott egyedül, kis tarisznyával a vállán. Az öreg megengedte, hogy szamaragoljon mögötte a kolostorig, még mondta is viccesen, hogy ha Krisztusnak urunknak nem volt szégyenére, neki se legyen. A fiatalember, szamárháton zötyögve, mosolygott is meg nem is, tetszett neki a párhuzam, de szívét inkább izgalom töltötte el, hogy még egy negyed óra és megérkezik oda, ahol reményei szerint élete hátralevő részét fogja eltölteni. Az útszéli fenyőfák lelógó ágai néha belefésültek varkocsba kötött, sűrű hajába, s hiába próbálta szamarát elkanyarítani, hogy kitérjen a tűlevelű koszorúk elől, az unott jószág csak egyenes vonalban volt hajlandó haladni.
Amikor az első szamár és gazdája a kanyarhoz ért, ahonnan útjuk a turistaösvényen vitt tovább, megálltak, bevárni a másikat. Az állat ösztönösen a fűre állt és legelni kezdett. Amikor a második is odaért mellé, a pap leugrott róla, átvetette tarisznyáját a vállán, és összehúzta szétzilált köntösét. Bal cipőjét, amit addig a kezében szorongatott, tanácstalanul bedobta egy közeli kukába. Köszönetképpen megszorította az öregember kezét, jó utat kívánt neki. Miután a csacsifogat elindult, hosszan bámult utánuk, mintha az időt húzná, hogy még ne kelljen megfordulnia. Aztán, mikor addigi útitársai eltűntek a fák között, mégis hátraarcot csinált, szembenézve a két toronnyal az út végén. Még jobban összeszorította magán vékony leplét, magára húzta fejfedőjét, majd elindult, nagy levegőt véve. Lesz, ami lesz.
A csengő hangja idegenül sípolt bele a csendbe. Egy szerzetes lépett ki az egyik sekrestyéből, nagy halom összedrótozott kulcsot cipelve kezében, és sietős léptekkel jött kaput nyitni.
– Isten hozott – köszöntötte a fiatalembert, – a főapát szólt, hogy érkezel, majd a liturgia után keresd fel, ott ni hátul, a lépcső alatt.
– Köszönöm – szólt a fiú, és körülnézett, hogy hol lehet majd a szobája. Már kérdezni is akart valamit, amikor a másik, mintha kitalálta volna a gondolatait, a fenti galériára mutatott:
– Ott fent, az utolsó szoba, az lesz a tied. Itt a kulcs, tűzifát a fészerben találsz, a mellékhelyiség pedig arra van. A többit majd Bartolomeu atya elmagyarázza. – Azzal indult is befelé, otthagyva a jövevényt a kövekkel kirakott járda közepén, egyedül.
Körülnézett. Tetszett neki a belső tér, meghitt és rendezett volt. Jó érzés volt ilyen benyomással indulni az ismeretlen felé. Ha még a főapát is kedves lesz, márpedig mindenki azt állítja róla, édesapjával az élen, akkor jó helye lesz itt. Felment a nyikorgó lépcsőn, végigment a galérián, és onnan fentről még szebbnek látta az udvart. Kikulcsolta a durván faragott ajtót, a szobát is elfogadhatónak találta, bár nagyon pici volt. Nem időzött sokat, tarisznyáját letette és kiment, hátha talál valakit akitől szerezhet egy takarót párnával, szeme sarkából a lépcsőfeljárót lesve, hogy mikor jön a főapát. Nem tudhatta, hogy néz ki, de bízott magában, hogy csak felismeri majd.
(folytatása következik)
Nikolaus Lenau (1802 – 1850)
A német romantika egyik legnagyobb lírikusa a Torontál megyei Csatádon született és 48 éves korában ugyanabban a Bécs melletti döblingi elmegyógyintézetben halt meg, ahol akkor már Széchenyit is kezelték, aki tíz évvel később szintén ott végezte életét. Úgy nőtt fel és úgy élt, hogy németül és magyarul egyformán tudott. Ifjúkorától kezdve németül írta verseit, míg anyjával később – amikor már nem élt a falusi otthonban – magyarul levelezett….. Amerikába is kivándorolt, de hamar hazamenekült az ottani üzleties szellem miatt. Élményvilágának java része magyar tájakhoz és a magyar nép jellegzetes alakjaihoz kötötte. Az Alföld folyóival, a Tiszával és a Marossal, a puszták és nádasok kitűnően beleillettek a romantika egzotikumigényébe. Az alföldi parasztok, a csikósok, vízi emberek, a bakonyi betyárok érdekességekként népesítették be költészetét. Visszatérő alakja Miska, a lovon élő magyar paraszti nép jellegzetes alakja. A magyar népzene dallamai német nyelvű költeményeinek ritmikájában is jól felismerhetők. Egyébként nem csak személyes ismeretségben volt Vörösmartyval, később Petőfivel is, de kölcsönös elismeréssel stílusban és világfelfogásban is hatottak egymásra. Első verseskötetének megjelenése 1830-ban talán a leghatásosabb megindítója volt az akkor Európa-szerte elterjedő Magyarország-romantikának.
Hegedüs Géza
Nikolaus Lenau
Búcsú
Egy kivándorló dala
Utoljára köszöntenek e hangok
Téged, hazám, a balgát, a gyávát,
Te egyre hallgatsz, de ha int a zsarnok
Íme, némán csókolod lába nyomát.
Mély álomban nyugszik kezedben a gyermek;
A serdülőnek te nyújtsz örömet, jókedvet;
Az ifjúnak te adod a forró szerelmet;
De a férfi nálad szabadságot nem lelhet.
A vadász leshelye a dombtető,
Most a földre veti magát gyorsan,
Nyargal ott egy falka, ez rémítő;
Majd múlik a veszély, semmi sem moccan:
Ó hazám, lám hová kell süllyedned,
Uralkodód jön, lépése susog,
Hagyod őt elvonulni melletted,
Riadsz, légzésed félénken szorong.
Repülj hajó, úgy, mint a felhők a légben,
Hol Isten lángja az égre fényt áraszt !
Ó tenger, mosd el a hasadékot, kérlek,
Mely a szabadságtól még elválaszt !
Te új világ, ó te szabad világ,
Hol a virágpompás zengő partokon
Az áradó zsarnokság, ím, szétzilált:
Téged hazám, köszönteni tartozom !
Pogány András fordítása
LEVÉLVÁLTÁS
M.A. Két versére reflektálnék. Amit az előzőekre elmondtam már máshol, Az éjszaka címűre is jellemző: élményhiányos, önsajnáló szentimentális szöveg, az általánosság szintjén mozog. A romantika sem éppen a legalkalmasabb a mai ember érzelemvilágának megjelenítésére: „Sötétség borít,/Az éj országa”, viszont, hogy ez a tetejében még ”Szaporán tisztít,/Mint eddig senki, soha” beleférne egy mai reklámszövegbe is, ha valaki sötétséggel szeretne mosakodni. Második verse is tartalmaz romantikus vonásokat, de ez a többihez képest előrelépés, van üzenete, végigviszi a gondolatot, fokozás is van benne. Biztatásként közöljük teljes egészében:
Korunk hőse – merre vagy?
Korunk hőse – merre vagy?
Szíved mélyén nagy a fagy?
Valószínű, hogy ezért,
Nem mutatod önmagad?
Korunk hőse – merre vagy?
Tiéd lenne a nagy agy,
Mely akkora változást hoz,
S mint a mágnes húz magához?
Korunk hőse – merre vagy?
Te lennél azon hadnagy,
Mely nemzedéked megmented,
Hazád kihalását nem engeded?
Korunk hőse – merre vagy?
Vagy ő minket cserbenhagy?
Lehet Te vagy, önmagad,
Szóval a harcot fel ne add!
Korunk hőse – Te vagy-e?
Kedves olvasó, légy te!
Mindenkiből hős lehet,
Tégy a vérből kenyeret!
