A Beköszöntőben már említettem, hogy az arra érdemes írásokat közölni fogjuk. Örömünkre olyan prózai alkotások érkeztek a szerkesztőségbe, amelyeket a legigényesebb irodalmi folyóirat sem utasítana el. Szerzőjük ANDRÁSSY JÓZSEF Temesváron élő fiatal mérnök, aki a helyi rádióban szerepelt már írásaival, sőt baráti körök előtt is fellépett. Kellemes meglepetés minden tehetség jelent­kezése, de hogy valaki szinte teljes írói arzenállal álljon elénk, szinte hihetetlen. Felötlött bennünk a kérdés, aki ilyen jól ír, miért nem publikált eddig, kik a kedvenc szerzői, milyennek képzeli eljövendő írói pályáját stb., s talán majd választ is kapunk rá. Most azonban írót avatunk az Irodalmi MŰHELY DEBÜT részében, aki kiforrt stílusával, mesterségbeli biztonságával, írói üzenetével remélhetőleg el­nye­ri olvasóink tetszését is. Szatirikus novelláját három részben adjuk közre.

Andrássy József
Az átváltozás (hommage à Franz Kafka)

1.
Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában. Első reakciója az volt, hogy visszaalszik, hátha így véget vet ennek a borzalomnak, de aztán arra gondolt, hogy ezáltal folytatódni fog nemrég félbeszakított álma. Eb­ben ugyanis leadásra váró projektek és szoros határidők stresszelték, amelyeknek nyomasztó spi­ráljából sehogyan sem tudott kitörni. Ezért aztán szándékosan ébrenlétet erőltetett magára, szemét a szoba mennyezetére irányítva, majd az ablakra, ahol az apró esőcseppek úgy csorogtak végig a termopán üvegen, mint izzadság egy szaunázó ember testén. Amikor már vagy tíz perce tartotta nyitva szemét, és úgy gondolta, hogy végérvényesen felébredt, felemelte fejét. Végignézett kávébarna hasán, ahonnan a paplan már lecsúszott és kitakarta a hosszú ízelt potroh alsó részét, látni engedve a mindegyik szel­vény­ből kinövő két-két pár mulatságosan vékony, kam­pócskában végződő, keresztmetszetéhez ké­pest irdatlanul hosszú lábacskát, szám szerint száz­kilencvennégyet – mert Gregornak, amíg így feküdt, elég ideje volt megszámolni őket.
Ha olvasta volna druszája Franz Kafka által megörökített történetét, tudta volna mit, és főleg mit ne csináljon a továbbiakban. Talán eltűnődött volna, hogy neve predesztinálta-e a szörnyű­ségre, ami vele történt, vagy a véletlen; és azon is, hogy szülei vajon olvasták-e a fent említett elbeszélést, s mégis miért keresztelték Gregornak, ha már a családnevük Samsa. De a mi Gregorunk programozó volt egy multinacionális szoftver­fejlesztő cégnél, így az elektronikus sajtón kívül mást nemigen olvasott, kiváltképp nem könyvet. Ha belegondolt volna, hogy mi volt az utolsó könyv amit olvasott, és milyen évben, memóriája bizony csütörtököt mondott volna. Gregort egé­szen más jellegű probléma foglalkoztatta, fur­csamód azon tűnődött, hogy ő most tulajdon­képpen micsoda. Egy pillanatra sem merült fel benne, hogyan történhetett vele ilyen dolog, fásultan és beletörődve vette tudomásul emberi mivoltának elvesztését. Inkább azon törte a fejét, eléggé egyszerű gyakorlati érzékről téve bi­zony­ságot, hogy mi lesz vele a továbbiakban. A szekrény polcán világító óra képernyője három­negyed tízet mutatott, körülbelül ilyenkor szokott megérkezni az irodájába. Egy ideig senkinek sem fog feltűnni hiánya, máskor is előfordult, hogy dél körül ment be, vagy még később. Hála mun­kája jellegének és cége politikájának, nem fel­tétlenül a munkaidőhöz kötött jelenlét volt a fontos. Olyan is volt már, hogy tizenegy után szólt be telefonon, mert szabadnapot akart kivenni, egyszer még azt se tette. Persze másnap be­számolt mindenről. Ma sem teheti meg, hogy nem értesíti őket, vagy legkésőbb holnap reggel. Ezzel jelentős időt fog nyerni. Egy egész napja volt, hogy kitaláljon valamit, s ez volt ma reggel az első igazán jóleső érzés, ami rovartestét el­ön­tötte.
Mert Gregor tisztában volt vele, hogy olyan állat, ami a rovarok családjába tartozik, még ha szokatlan méretén és gondolkodóképességén egy kissé csodálkozott is. Örült, hogy nyár eleje van és így a meleg miatt nem pizsamában aludt, bizony egy ruhadarab ilyen körülmények közt komoly problémát okozhatott volna mozgását és természetesen annak korlátozását illetően. Első célja ugyanis az volt, hogy valamiképpen hasára forduljon, mert hátán fekve semmi hasznát nem vette végtagjainak. Gregor Samsa pedig nem az az ember (illetve féreg) volt, aki csak úgy maga­tehetetlenül feküdjön naphosszat az ágyban.
Kezdetnek kinyújtózott, és örömmel ta­pasz­talta, hogy testének alsó része kissé lelóg az ágyról. Ez csak azt jelenthette, hogy alakja in­kább hosszúkás, mint széles, tehát moz­gé­ko­nyabb, mint első pillanatra gondolta. Hátát meg­tá­masztotta, s habár a kezdeti próbálkozásra iz­mai még nem igazán engedelmeskedtek, néhány perc múlva már S-alakúra sikerült hajlítania ma­gát. Miután ez megvolt, fejét oldalra fordítva állkapcsainak rágócsápjaival valahogy megra­gad­ta a matracot és megfeszítette nyakát. Addig volt nehéz, míg első pár lábainak horgocskáit beakasztotta az ágy szélébe, ezután már egyen­ként tudta átforgatni testének gyűrűit, lá­bastul, nyakától kezdve lefelé haladva farka irányába. Az utolsó tíz szelvény már egyszerre, szinte magától billent át hasra. A kimerítő művelet több, mint húsz percig tartott, a végén pedig Gregor diadalmasan megpihent.
Kihasználva a pillanatnyi szünetet kör­betekintett a helyiségben. Minden úgy volt a szobában, ahogy tegnap este hagyta. Ruhái szanaszét dobálva, ami jelen állapotában vajmi keveset érdekelte, az ablak meg­dönt­ve, hogy némi friss levegő jöjjön be. Tele­fonja lemerülve feküdt az éjjeliszekrényen, tegnap elfelejtette a töltőbe csatlakoztatni. Ejha, ez komoly gondot jelenthet, ha netán később telefonálni szeretne, mert nemigen tar­totta elképzelhetőnek, hogy a tele­fon­töl­tés­hez kívánt műveleteket új végtagjaival elvégezze. Aztán rádöbbent, hogy aggo­dal­ma teljesen elhamarkodott volt. Hang ugyanis nem jött ki a torkán, hiába eről­tette, hiába próbálkozott megszólalni: teste nem rendelkezett hangszálakkal. Nem akart most arra gondolni, hogy emiatt milyen hát­rányai származhatnak majd később, inkább a számítógép felé fordult. Szerencsére a gép be volt kapcsolva, halkan zümmögött az íróasztalon, monitorja felemelve állt, s egy képernyővédő kacskaringós vonalai raj­zo­lód­­tak ki rajta.
Gregor körbejárt a szobában. Egyre ügyesebben tudta lábait használni. Könnyű­szerrel felmászott az ágyra, az asztalra, még a fallal is megpróbálkozott, mérsékelt si­kerrel, mert testsúlya túl nehéznek bi­zo­nyult a lábain levő kis kampóknak, amelyek még így is mély karmolásnyomokat hagytak a vakolaton. Ismét kitekintett az ablakon, a tavaszi eső hirtelen elállt és már a nap is kez­dett kibújni a felhők mögül, sugarai fé­nyesen csillogtak a nedves utcán. Forgalom alig volt ebben az órában, a belvárosi élet nyugodtan hömpölygött végig rajta. A ház­nak, amiben Gregor lakott, nem volt ud­vara, se kerítése az utca felé, külső fala a jár­dát szegélyezte és a közös, fémajtóval csukott bejárati folyosót két lakó osztotta meg: rajta kívül egy nyugdíjas néni lakott a folyosó másik oldalán levő egyszobás la­kás­ban, ami beosztását tekintve pont a Gre­gorénak tükörképű mása volt. Kis konyha, fürdő, a hálószoba-szerepet is ellátó nap­pali, s az ebbe vezető előszoba, ennyi volt az egész lakás. Potom pénzért vásárolta Gregor másfél évvel ezelőtt, mihelyt jól jö­ve­delmező állásának köszönhetően megspó­rolta a szükséges összeget. Szülei először tiltakoztak, de ő nem sokat törődött velük, megunta az albérletet, s barátnője is erre biztatta. Keserűen gondolt bele, hogy se az egyikkel, se a másikokkal mostanság nem túl felhőtlen a kapcsolata. Barátnője két hete szakított vele, azóta sem beszéltek, pe­dig Gregor többször is megpróbálta felhívni és meglátogatni. Jelen körülmények közt ez még kapóra is jött, nem állt fenn ugyanis annak veszélye, hogy eljön és ilyen álla­potban meglátja. Ami pedig szüleit illeti, sosem volt túl rózsás a köztük levő viszony. Büszkeségük nem tudta elfogadni, hogy egyetem után Gregor nem költözött vissza hozzájuk a négyszáz kilométerre levő kisvárosba, rossz szemmel nézték azt is ahogy fiuk egyre önállóbb és sikerrel boldogul az életben az ő segítségük nélkül, s pályája egyre feljebb viszi a társadalmi ranglétrán. Kényelmesebb volt nekik magukévá tenni azt a közhelyt, hogy fiukat a nagyváros nyelte el, annak minden züllött és erkölcstelen életmódjával együtt. Évente kétszer találkoztak csupán, másfél hónapja sem volt, hogy húsvétkor Gregor két napra meglátogatta őket. Egyhamar valószínűleg nem is fognak vele kapcsolatba lépni. Szenteljék csak minden idejüket Gregor húgára, aki tizenhét éves létére most igényli ezt leginkább. Egy éve van már csak érettségiig, komoly, rendes lány, jól tanul. Amióta megszületett, ő volt a család ked­vence, és bátyja egy csapásra számkivetett lett, hiába próbált Gregor minden szülői elvárásnak megfelelni, ő maradt a fekete bárány a családban. Ha nem ismerkedett volna meg még az elemiben barátjával, Johannal, aki eddigi életútját végigkísérte (ugyanaz a gimnázium, ugyanazok a sze­relmek, az egyetemen is csoporttársak vol­tak), semmi támasz nem lett volna életében. Egy időben még rosszindulatú pletykák is születtek társaságuk körében a két cimbora szexuális orientáltságának kapcsán, olyan meghitt barátság volt kettejük közt, s ezt még a később képbe kerülő barátnők sem tudták fikarcnyit se elrontani. Mindenben egy húron pendültek, egyetlen dolgot ki­vé­ve: míg Gregor nyugodt természetű volt, Johann nyugtalanul élt, mindig újat, egyre többet akart. Éppen aznap, amikor Gregor eldöntötte, hogy lakást vesz, Johann sokatmondóan felnevetett és ő is sokkoló hírt közölt: kivándorol Amerikába. Egy éve sincs még, hogy Johann elment, s habár ele­inte minden nap leveleztek, beszéltek, mos­tanára már csak hébe-hóba írtak egy­másnak, főleg felszínes, lényegtelen dol­gok­ról; világossá vált, hogy érdeklődési körük, szokásaik, életmódjuk már nem egyezik: Johann már nem az, aki volt, végleg ma­gába szippantotta a Silicone Valley.
Apropó, szoftver. Így nem mehet be a céghez. Mit találjon ki munkahelyén ment­ségül a mai hiányzásra? Betegséget, csa­ládi problémát? És ha holnap is hiányoznia kell? Tiszta szerencse, hogy nem tudott be­szélni, ezért kénytelen volt mindezt írásban közölni. Ehhez azonban csak egyetlen bökkenő akadt: hogy fog e-mailt írni?
Odasurrogott a géphez. A képernyő fénye most sokkal erősebbnek tűnt, mint máskor, bántotta Gregor szemét, a betűk is szinte összefolytak előtte, ahogy egyik mellső végtagjával az egérhez ért, és a képenyővédő helyett szöveg jelent meg a monitoron. Ennél többet azonban nem tu­dott csinálni az egérrel, esetlen lába focista módjára lökdöste ide-oda. Aztán eszébe jutott a jó öreg kurzus, ahol minden egér-parancsnak a billentyűzeten való, egér­kat­tin­tásnak megfelelő operációkat tanulta. Hála az égnek, ez már jóval egyszerűbben ment, filigrán lábai sokkal inkább alkal­masak voltak effajta műveletekre. Csak az ment nehezen eleinte, hogy a megnyomott billentyűről idejében le tudja venni karmát, ha több ideig tartotta lenyomva, a terminál halk kattogás-sorozattal ismételte a begé­pelt karaktert. Ha bőre rendelkezett volna izzadságmirigyekkel, már úszott volna a szoba a nagy koncentrálástól, amint ismét írógépelni tanult, mindenesetre valami váladékszerűt termelhetett kitinpáncélja, mert lassan furcsa, csípős szag kezdett terjengeni a szobában, és ezt a szagot Gregor, habár sejtette, hogy nem rózsaillat, meglehetősen kellemesnek találta.
Órákon keresztül ült a számítógép előtt, s mire a kintről beszűrődő templomharang delet jelzett, sikerült elküldenie a céghez egy mailt, amiben közölte, hogy elfogadja azt az ajánlatot, amit főnöke már több ízben is szuggerált neki, miszerint dolgozzon otthonról. Ez a mentőötlet hirtelen jutott eszébe, és nagyon büszkének érezte magát emiatt. Két legyet is ütött egy csapásra: egyrészt nem kell holnap sem, azután sem bemennie, másrészt egyetlen jövedelem­forrását így hosszú ideig megtarthatja. Nem volt semmi kétsége afelől, hogy a cégvezető elfogadja ezt a megoldást, hisz őtőle szár­mazott az ötlet, amikor egyszer költség­csökkentés ürügye alatt ezt több alkal­mazottjának is felajánlotta: azért a mínusz tíz százalékért igazán megéri, hogy nem kell reggel munkába menni, fiúk, gondoljatok bele… Talán először furcsának fogja találni, hogy nem személyesen beszélték ezt meg, és bizonyára a döntés hirtelenségét is, de adott helyzetben nem sok más lehetőség kínál­ko­zott, majd ellesz vele a főnök. A többi kol­léga meg nem számít, biztos sokan fogják majd vallatni, hogy miért ment ebbe bele, de valószínűleg csak írásban, nem fog külön ezért senki hozzá eljönni. Mire választ kell majd adnia, ha egyáltalán érdemes őket válaszra méltatni, úgyis lesz ideje kiötleni valami családi okot.
Ezen a ponton Gregor úgy érezte, jobb, ha nem fűzi tovább gondolatait. Különben is, elhatalmasodott rajta egy ismeretlen fáradtság, gyenge szemét bántotta az egyre erősödő fény, ahogy a délutáni nap az ablak fele vándorolt és kezdett besütni a szobába. Átengedte hát magát az egész testét elöntő nyugalomnak, bemászott az íróasztal alá, összetekeredett és azon nyomban el is aludt.
(folytatás következik)

Levélváltás

P.A. A Hóvirág című verse szok­ványos témájú, sokan írtak a ta­vasz első hírnö­ké­ről, nagy merészség kell hozzá, hogy megverseljük. Ne feledjük: vé­dett növény, bár témaként még nem. Gyermeteg, mindennapi szö­­­vege sem képileg, sem hangu­la­tilag nem emelkedik fel a vers szintjére. Bár rímel, még ritmusa is van, ha nem is kifogástalan. A re­mény azért szent és sérthe­tet­len, de a helyesírás szabályai is.

M.M. Bemutatkozó levél nél­kül, egyetlen verse, a Szó című alap­ján próbálok véleményt mon­dani. Az első 4 sor majdnem jó vers­indítás: „híd is lehet a szó, mely partokat összeköt, szaka­dékot áthidal/ sivatagban oázis, sivár vadonban forrás/ hűvös hajna­lokon harmat és hallali/ a szó lehet pislákoló szikra,majd lobogó tűz”
Innen azonban csak variálja, és nem fokozza, hogy mi minden lehet a szó. Valamilyen koheren­ciá­nak lennie kell a képek között, de ehelyett rapszodikus felso­ro­lást kapunk felesleges kitérőkkel, kép­zavarral: „mert mindenütt van­nak fák, miket zivatarajok tép­tek/ hajh-jajos hidak, melyekre egyre halkuló léptek könnye hull” Új szót is alkot, a „zivatarajok”-ra és a „hajh-jajos” összetételre gondolok. Kicsit elkésett, nem kerülhet be a tavalyi A magyar helyesírás sza­bályai, 12. kia­dá­sába.
Meglepő az is, ahogy mindezen könnyeznek a léptek, amint fenti idézetből kiderül. A központozás pedig hol jelen van, hol pedig hiányzik. Szerintem jobb, ha ki­tesszük a vesszőt stb. Azt java­so­lom, hogy egyszerűsítsen a stí­lu­sán, tanuljon meg húzni, törölni az érthetőség kedvéért is. Döntse el, mit akar üzenni a versével. Küld­jön még, de ne egy verset.

T.I.E. Hálásak lennénk, ha ver­­seit bemutatkozó levél kísé­re­tében küldené el. Jó volna tudni, mi a végzettsége, foglalkozása, továbbá az életkorát, szereti-e a verseket, mit olvas, mióta ír stb. Így ered­mé­nyesebb lehetne taná­csot adni az írást illetően. Ami viszont fel­tét­le­nül fontos, ne egy rövid ver­sikével jelentkezzék, ha véleményt szeret­ne olvasni róluk.