A  magyar  kultúra  napja

A magyar kultúrába beletartozik min­den anyagi, szellemi művészi alkotás, amelyet a Kárpát-medencében élő magyarság honfoglalása óta teremtett e vidéken. A kultúra élő és éltető ereje egy nemzetnek, nemzeti közösségnek, amely meghatározza arcélét, jövőképét, amelyet nap mint nap tovább épít, gazdagít. A magyar kultúra napja mindnyájunk szívügye, 1989 óta naptári napja is van: január 22-e. Azért esett erre a dátumra a választás, mert 1823. január 22-én e napon fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnusz című költeményét, mely Magyarország és minden magyar nemzeti him­­­nuszává vált. Kölcsey műve előtt a katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony anyánk, míg a református magyarságé a 90. zsoltár volt. Népszerűségnek örvendett még a Rá­­kóczi- nóta, de megemlíthetjük későbbi időkből a Székely Himnuszt is.
Kölcsey Himnusza­ nem dicsőítő költemény, ha­⁠­­nem Európában talán egye­dülállóan egy közbenjáró imádság a magyarok megtartó Istenéhez, melyben a zivataros múltú magyarságra kéri Isten áldását és felmentését a további szenvedések alól:
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

A kultúra sehol sem égből pottyant ajándék, évszázadok során szívós alkotómunka eredményeit testesíti meg, amelyeket meg kell őrizni és tovább kell adni. Ezért írja Bartók Béla, hogy „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” Tegyük hozzá, ott ahol az államiság is kicserélődött, mint többek között Bánságban, Erdélyben, s az őseink által alkotott művészi kincsek, európai szintű művészi értéket képviselő épületek, paloták, katedrálisok, szobrok stb. gazdát cseréltek, a megálmodóik ne­vét is felejtetni akarják, emlékműveinket ledöntik, tereinket átkeresztelik, történelmünket átírják. Székelyföldön, a­mely­- ­­­nek nevét is kétségbe vonják, meg éppenséggel száműzni szeretnék még írmagját is a magyar betűnek jeles épületeink homlokzatáról. Ezek vissza­- szer­zése belátható időkig csak tudatilag lehetséges. Az anyanyelvű oktatás és a magyar kultúraőrök közös vállalkozása által képzelhető el a városunk története oktatásának ilyen irányú bővítése által. Gondoljunk Szekernyés János Temesvár kövei című tanulmánysorozatára. Ebből akár a szerző közreműködésével is összeállítható egy, a tanulók számára is hozzáférhető törzsanyag, amely e célt szolgálná. Tudja meg minden magyar gyermek, hogy itthon van itt a nagyrészt ősei által létrehozott, egykor még magyar királyi főváros szerepét is betöltő Temesváron! Gyermekkoromban szó sem eshetett iskolában arról, hogy például Erdély nem volt a világ kezdete óta román föld. A román állam magyar kultúraellenességét mi sem jellemzi jobban, mint hogy a magyar helység­neve- ket az átkosban csak románul lehetett leírni, s a földrajzot, történelmet magyar iskolában román nyelven tanították még a rendszerváltás után is. Egy nemzetiség beolvasztásának klasszikus módja a nyel­vének, kultúrájának elsorvasztása, ennek nyílt vagy lopakodó szándékát, tö­rekvéseit ta­­pasz­­­taljuk, szenvedjük meg naponta. Ezért szórványban különösen fontos szerepet játszik a magyar kultúra védelmezése, Csángók című epig­ram­mámban magam is erre utalok: „Temploma nincsen, bár szava ó, és tá­vol az Isten,/ Mint a Halotti Beszéd s kés­lekedő szeretet,/ Már a nevén vicsorog marakodva sok érdemes elme,/ Mint­ha vadászterület volna a nemzet, a nép.”
Magyar kultúránk ápolása, átörökítése önazonosságunk megőrzésének legfőbb, ha nem az egyetlen módja, ahogy Németh László írta az előző században: „ A műveltség a helytállás segédeszköze, a kifejezés szerszáma, a vállalkozás fegyverzete.” A kifejezés szerszáma pedig az anyanyelv, amely a magyarságot meg- és összetartotta hosszú és hányatott történelme során. Minthogy szórványvidéken kiválasztottak vagyunk nem csak kevesebb örömre, hanem több megpróbáltatásra is, még egy epigrammámat idézném kultúránk legfőbb hordozója, az anyanyelv mindenható sze­repét illusztrálni kisebbségi életünkben: „Édesanyánk daliás anyanyelve családfa, mely égig/ Ér, a gyümölcs zamatán csüggve mereng ivadék:/ Bárha csapásra kinézted törzsünk kezdetek óta,/ Valld be, Uram, örömest öntözöd agg gyökerét!” (Kiválasztottak).
Január 22-e környékén nagyobb hangsúlyt kapnak a kulturális rendezvények, könyvbemutatók, színházi előadások, koncertek, díjátadások stb. Erre a jeles évfordulóra időzítve kerül sor holnap, január 20-án a HETI ÚJ SZÓ évkönyvének bemutatójára Újszentesen illetve a temesvári START-iroda által szervezett Nyelv és kultúra című beszélgetésre a Merlot vendéglő konferenciatermében.
Megemlékezésünk végén pedig olvassuk újra közösen a múlt századi, a magyar szabadvers egyik megteremtőjének kitűnő ódáját, aki szentnek nevezi a magyar kultúrát megtestesítő anyanyelvünket, Libanon háromezer éves ős cédrusához hasonlítja, a mitikus kultuszú cédrusfához, mely tulajdonságainál fog­va vált képessé arra, hogy rendkívül nehéz környezeti feltételek között is fenn­maradjon. És végül talán Csontváry Kosztka Tivadar Magányos cédrusa is megjelenik lelki szemeink előtt (mellékelt kép).

Füst Milán

MAGYAROKHOZ

Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar.
Révület fog el, ha rágondolok is.
Ne hagyd hát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott
E nemes-szép alakzat… Rossz idők futottak el feletted,
Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak,
Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával ellepték,
Áradás szennyével borították be kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid , — majd a vad burjánzás
Mindent ellepett utána, — oly termés volt ez a térségeken emberek!
Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie…

De légy türelmes, — szólok hozzád, — vedd a Libanon
Ős cédrusát, e háromezeréves szűzet, — rá hivatkozom, mert onnan vándoroltam egykor erre.
Tekintsd őt, — türelmes pártájával hajladoz a szélben, nem jajong,
De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik nagy évezredben
Kibonthatja gyümölcsét a nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt.
Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel,
Borúlatodra majdan rátekint. Halld meg szavam!
Én prófétáktól származom.