Amikor hírét vettük, hogy újra miénk a temesvári Magyar Ház és azon melegében igye­keztünk tudatni a jó hírt barátokkal, ismerősökkel, meg­lepetésükben többen azt kérdezték: ez biztos? Igaz? El lehet hinni? Mondd még egyszer!
Váratlan hír hallatán szinte eláll az ember lélegzete. Ha jó, akkor az örömtől, ha rossz, ak­kor a megdöbbenéstől. És máris bizonyosságot, meggyőző érve­ket, többet szeretne megtudni ahhoz, hogy elhiggye, amit hall. Ilyenkor a telefonáló vagy az ese­mesező a hírforrásának a valódisága is felmerül, mert le­het, hogy túl hiszékeny, naiv, hamar lelkesedő személy továbbítja az értesüléseit, aminek csalódás lehet a vége.
De most nem! A Magyar Ház esetében tények beszélnek. Munkazaj, habarcs- és mész sza­ga sejthető már a levegőben. A valamikori borúlátóknak, kétke­dőknek baráti körben mondta az orvos Bárányi Ferenc, hogy fognak itt még a színpadon palotást lejteni a fiataljaink. És megyünk mi még a Kárász utcába szegedi papucsot venni az asszonynak, meglássátok! Hogy lehetsz eb­ben olyan biztos, Feri? – kér­dez­ték tőle, mire ő: – Mély alta­tásból is felébred a beteg. Én már csak tudom, aneszteziológus vagyok…
Ismerte a várost, a vidéket, az embereket. És azok is őt. A „Bátyám” megszólítás az ő szá­jából rang- és kortalan volt, a magyarul, németül, szerbül pa­naszkodó beteg is megértésre talált nála.
A gyárvárosi Magyar Vegyes Líceum internátusában langyos tavaszi estéken a virágzó almafa alatt akkordeon zenére táncoltak a bentlakók a vacsorát követő egyórás „szabad foglalkozás” idején, köztük Bárányi Feri is. A földes „porondon” vászon torna­ci­pőben verte a port nekihevülten, lazítás nélkül, mert jó tán­cosnak számított, kaptak rajta a lányok.
Hol volt még akkor a palotás!
Osztálytársi, baráti kapcsolata révén Temesrékason felnőtt korában is megfordult, és akiket sebészkés alá segített, hálásan emlegették. Azok családjainak körében ma is él.
Volt egy-egy olyan beszó­lá­sa, tanácsa, ami a humor kate­góriába sorolható, és hirte­lenjében nem tudja az ember, hogy komolyan vegye vagy nevessen rajta. „Élj soká, és halj meg gyor­san!” A jókívánságok gyűj­te­ményének egyike ez, gyakran mondta. „Tartsa be a divatot (diétát) bátyám, a rékási kadarka helyett inkább a Piros tejét ja­vas­lom.” Operációt követően a kórház folyosóján reménykedve fordult hozzá egy férfi: „Doktor úr, biztosan meggyógyul a fele­ségem?” A szókimondásáról ismert doktor el­mosolyodott: „Lát­tam egy ró­zsafüzért a fele­sége kezében, tehát ő beszélő viszonyban van a legmagasabb biztosítóval. Ne féljen!”
A szóban forgó községben panasszal fordult hozzá egyik betegének a felesége: „Doktor úr, parancsoljon rá az uramra, hogy hagyja el a cigarettát! Reggeltől estig mondogatom ne­ki, dorgálom, veszekszem, de nem hallgat rám. Átjár a szomszédba, és titokban ott füstöl. A sógorasszony megengedőbb. Hogy öregségére miért ment el az esze!”
A válasz meglepte: „Azért, mert a felesége reggeltől estig ott­hon füstölög. Az is méreg! Öregedő házasemberre különö­sen veszélyes.”
Ez biztos? – kérdezhetnénk most, ha még lenne kitől. De a szegedi papuccsal és a Magyar Házzal kapcsolatos jóslata be­vált. Mély altatásból is van ébredés.
Sipos Erzsébet