SZÉP ZOLTÁN a 2021-es Temesvári Magyar Napokon mesélt a néhány héttel korábban zárult tokiói nyári olimpiáról, emellett a 2016-os riói nyári olimpiáról, illetve a 2018-as pjongcsangi téli játékokról is megosztott egy-két kulisszatitkot a jelenlévőkkel. Mai, rendhagyó sportrovatunkban a február 20-án befejeződött pekingi téli olimpiáról mesél a csíkszeredai születésű rádiós, aki a Marosvásárhelyi Rádió „színeiben” utazott Pekingbe, ahol több meglepetés is érte. Kellemes és kellemetlen egyaránt.

– Korábban három olim­­piáról tudósítottál – kettőn Kádár Zoltán kollégád is ott volt –, idén azonban egyedüli erdélyi magyar új­ságíróként vettél részt a pe­kingi téli olimpián… Milyen feltételeket kellett teljesíte­ned ahhoz, hogy kijuthass a kínai fővárosba?
– Nemcsak egyedüli erdélyi magyar újságíróként, ha­nem egyedüli romániaiként. Ez sokat elmond arról, hogy a román sportsajtót mennyire érdekli a téli olimpia. Mondhatnánk azt is, hogy a román sportolókat magukra hagyták, pedig a küldöttség nem volt kisszámú (huszonketten utaztak el – szerk. megj.), és ez az, ami igazán szomorú. Az akk­re­ditációs folyamat nagyjából másfél éves időszak volt. Én közvetlenül a Nemzetközi Olimpiai Bizottságtól kértem és kaptam akkreditációt, akár­csak korábban Pjongcsangba és Tokióba. Gondolom, az is számított, hogy a rendszerben látták a nevemet, egyébként rengeteg e-mail és kérdőív kitöltésére volt szükség, aztán ellenőrizték az általam meg­adott információkat, és a Ro­mán Olimpiai Bizottságot is meg szokták kérdezni. Szóval szerteágazó a folyamat, de sze­rintem ezúttal a legnehe­zebb feltétel a pekingi szabályok elfogadása és betartása volt. A zárt buborékrendszer, a mindennapos COVID-tesz­tek stb.
– A Facebook-oldaladon rendszeresen tettél közzé be­jegyzéseket azzal kapcsolatban, hogy éppen hol jársz, mit csinálsz… Például arról is írtál, hogy közel harmincórányi utazás után jutottál el Pekingbe. Kérlek, meséld el, mennyire volt kalandos az út, hányszor tesz­teltek, és volt-e olyan pilla­­-nat, amikor úgy érezted, hogy végeláthatatlannak tű­nik az utazás…
– Csíkszeredából indultam vonattal, Brassóban volt az első váltás, majd Bukarestben az Északi pályaudvarról kipróbáltam a vonatot az Oto­peni reptérig. Onnan Katar fővárosába, Dohába repültem, ahol nagyjából három órám volt a következő repülőig, amely már Pekingbe indult. Két negatív PCR-tesztre volt szükség, az egyiket a kínai nagykövetség által akkreditált klinikán kellett elvégezni. Ráadásul oltásigazolványt is igényeltek, hogy ne egy két­hetes karanténnal indítsak. Mindezt egy applikációba kel­lett feltölteni, ahonnan kaptam egy úgynevezett zöld QR-kódot, ami hetvenkét órát volt érvényes, és gyakorlatilag azzal léphettem be Kíná­ba. A Peking felé tartó járaton, egy hatalmas repülőgépen mindössze húsz-huszonöten utaztunk, végig maszkban. Tudtam, hogy hosszú az út, aludtam, ettem, filmet néz­tem, olvastam, szóval eltöltöttem az időt.
– Milyen volt az első be­nyomásod Pekingről? Mi tűnt fel leghamarabb?
– Az, hogy a reptéren mindenki szkafanderbe volt öl­töz­ve, ami kissé horroriszti­kus­nak tűnt, nehezen szoktam meg… A város óriásinak hatott, de meglepő módon nem a tipikus kommunista építé­sze­ti stílusra figyeltem fel, hanem valamiféle vegyes do­logra: a felhőkarcolótól kezd­ve a nálunk is látható tömb­házakon át a keleti kultúra építészetéig minden stílus­jegyet láttam. Érdekes keve­rék…
– Hogyan tudtál közle­ked­ni a szállásod és a sportesemények helyszínei között?
– Buszokkal, illetve az olimpiára épített gyorsvasúttal, amely 351 km/órával szá­guldott, és egy 180 kilométer távolságra lévő sportközpont­hoz ötven perc alatt repített el. Emellett volt a hivatalos olimpiai taxi, de azért fizetni kellett, ráadásul nagyon so­kat; eléggé legomboltak bennünket, ezért nem sokszor használtam azt, csak sürgős esetekben. De kipróbáltam a hivatalos olimpiai autókat is, mert összebarátkoztam az Örmény Olimpiai Bizottság fo­tó­sával, aki sokszor kisegített engem a gyorsabb utazás ér­dekében. Természetesen ez tilos volt, de itt egy kicsit kijátszottam a rendszert.
– Egyszer azt írtad a Facebook-oldaladon, hogy egy szerencsés véletlennek köszönhetően láttad a kínai nagy falat… Hogyan írnád le azt az élményt?
– Valójában belekevered­tünk a pekingi dugóba, és emiatt lekéstük a vonatot. Hogy mentsük a helyzetet, az egyik kollégával úgy döntöttünk, eltaxizunk a hegyekbe a yanqingi vasútállomásig. Bár drága volt az út, kárpótolt az az öröm, hogy a kínai nagy fal mellett utaztunk nagyjából negyedórán keresztül, így kö­zelről is láthattam, sőt egy adott részen konkrétan a fal alatt is átmentünk. Hatalmas élmény volt, gondoljunk csak bele, hogy néhány száz éves építményről van szó. Sajnos a buborékrendszer miatt nem utazhattunk sehova magán­cél­ból, épp ezért én szeren­csés voltam, hogy ilyen kö­zelről láttam a nagy falat. A legtöbb kolléga hiába volt ott heteket, semmit se látott.
– Kérlek, mesélj a romániai küldöttségről… Ezúttal jóval kevesebb székelyföldi sportoló vett részt az olim­pián, mint a korábbiakon…
– Igen, ezúttal verseny­ző­ként csak a sífutó Lőrincz Tímea jutott ki, de a háttér­személyzet tagjaként elég sok székely volt kint Pekingben. A magyar gyorskorcsolya-válogatott egyik technikusa a csíkszeredai Imre Emil volt, a szintén csíki Szőcs Emőke a magyar sífutó-válogatott, Kelemen Zoltán pedig a sváj­ci műkorcsolyázó, Alexia Paganini edzőjeként volt je­len. Czont Attila gyógytor­nász a román biatlonváloga­tott­nál dolgozott, a gyergyói Tankó Elemér waxmesterként segítette a román sífutókat, és emellett természetesen Novák Károly Eduárd sportminiszter is elutazott a kínai fővárosba. Mindegyikükkel készítettem interjút, fontosnak tartottam, hogy büszkélkedjünk azokkal a székelyekkel, akik ott voltak Pekingben; szerintem ez óriási dolog.
– Említetted Novák Károly Eduárd sportmi­nisz­tert… Ő hogyan érté­kelte a romániai küldöttség teljesítményét? Mire lenne szükség ahhoz, hogy a jelenleginél jobb eredmények szülessenek a jövőben?
– A csíkszeredai szárma­zású sportminiszterrel lénye­gében baráti a kapcsolatom, így vele felszabadultan tudok beszélni bármilyen kényes té­máról. Elmondtam neki, hogy mekkora szégyen az országnak, hogy a sportolókat eny­nyi­re magukra hagyták, rá­adá­sul a köztévé sem küldött riportert Pekingbe, nem be­szélve a romániai sportsajtó képviselőiről, akik teljes ér­dektelenséget mutattak a téli olimpia iránt. Ő is hatalmas hibának tartotta ezt, és való­jában nem tudott arról, hogy nem lesz ott senki rajtam kí­vül. Helyén kezelte az eredményeket, és hősöknek tar­totta a romániai sportolókat, mert sokan közülük nem is tudnak itthon edzeni, mivel nincs gyorskorcsolya- és bobszánkópálya, nem beszélve a komolyabb sípályákról. Szóval a jobb eredményekhez egyértelműen jobb infrastruktúrára van szükség, aztán haza kell hozni a megfelelő szak­embereket külföldről, és természetesen muszáj támogatni azokat a sportolókat, akiknek van esélyük kijutni az olim­piára. Az alapoktól kellene megváltoztatni mindent, mert egyre mélyebbre zuhan a romániai sport.
– A magyar küldött­ség­gel is rendszeresen tartottad a kapcsolatot. Milyennek tűnt az ottani légkör?
– Ott nagyon barátságos és közvetlen légkör fogadott, segítettünk egymásnak a ma­gyar újságírókkal. Gundel Takács Gábor sajtóattasé is mindig segítőkész volt, akár­csak Vasvári Ferenc, aki szintén a Magyar Olimpiai Bi­zottság alkalmazottja.
– „Aludtam rá egyet, de még mindig nem hiszem el, hogy ezt tényleg elvették…” – ezzel a mondattal rea­gál­tál arra, hogy Liu Shaolin Sándort sárga lappal ki­zár­ták a férfiak 1000 méteres távja után, noha elsőként ért be a célba. Milyen érzés volt a helyszínen megtapasztalni ezt a fejleményt? Ilyenkor mennyire tud objektív maradni a sport­új­ság­író?
– A mennyből a pokolba kerültem. Mondjuk ki: ezt az aranyérmet ellopták. Erről nem mertünk beszélni a hely­színen, féltünk az esetleges következményektől… például attól, hogy mondjuk másnap pozitív tesztünk lesz hirtelen, és bezárnak egy hotelszobába, magyarán elhallgattatnak. Rossz érzés volt, mert nem tudtam elmondani azt, amit igazán akartam és éreztem akkor.
– Liu Shaolin Sándor kizárása után az öccse, Shaoang egy helyet lépett elő, és bronzérmes lett. Ő hogy élte meg ezt?
– Az arcára volt írva minden, csalódott volt nagyon. Mondhatnánk, hogy a pekingi olimpia legszomorúbb bronz­érmese volt.
– És Liu Shaolin Sándor?
– Nem jött nyilatkozni a sajtónak, tudtuk, hogy bor­zasz­tó érzés lehet. Fogalmam sincs, hogy én mit csináltam volna, engem is nagyon meg­viselt, nemhogy a sportolót, aki évekig készül, rengeteg áldozatot hoz, végre összejön neki, és elveszik tőle…
– A férfiváltó végül nem tudta megvédeni a címét. Mi történt az elődöntőben, te hogy láttad a helyszínen?
– A magyarok futama előtt volt a kínaiak versenye, és miután láttuk, hogy a házi­gaz­dák kicsúsztak, a bíró azonban így is továbbjuttatta őket, számomra egyértelművé vált, hogy nem lesz aranyérem, talán még döntő sem. Sajnos ezt a fiúk is látták, Sanyi elismerte, hogy nagyon felkavar­ta ez, majd jött a rossz tak­tika… szóval nem sikerült.
– Beszéljünk a pozitívu­mokról is: szemtanúja vol­tál Liu Shaoang történelmi aranyérmének 500 méte­ren… Hogyan fogsz visszaemlékezni arra a napra?
– Kimondottan szerencsés vagyok, hogy ezt élőben lát­hattam, és közvetíthettem. Életre szóló élmény, mondhatnám azt is, hogy eufória, egy olyan érzés, amit tényleg nehéz szavakba önteni. Büsz­keség, amikor látod a magyar zászlót, és tudod, hogy egyike vagy a pekingi csarnokban jelen lévő kevés magyarnak. A himnuszról nem is beszél­ve… Felejthetetlen pillanatok voltak.
– Kikkel készítetted a leg­érdekesebb interjúkat az olimpia alatt? Köztük volt a mexikói férfiműkor­cso­lyá­zó, Donovan Camillo is, aki egy bevásárlóközpont jegén készült a megmérettetésre?
– Igen, mindenképp, vele véletlenül találkoztam a vonaton. De a svájci síugróval, Simon Ammannal, illetve az Imre Emillel és a Tankó Elemérrel készített interjú is hasonlóan érdekes volt.
– Egyik nap összefutottál a gyerekkori kedvenceddel, a már régóta vissza­vonult Sven Fischer biatlo­nistával… Milyen volt az a találkozás?
– Rövid. A biatlonverseny médiaközpontjában voltam, amikor megláttam, hogy épp ebédel. Nem sokáig gondol­kodtam, odamentem hozzá, és megszólítottam, mert szeret­tem volna egy közös fény­képet, és kezet is akartam fogni vele, hisz ő volt az, aki mindig kesztyű nélkül sízett. Mondtam is neki… kacagni kezdett, meg a körülötte lévők is. Interjú nem lett belőle, mert nem akartam sokáig zavarni őt ebéd közben.
– Találkoztál robotbaris­tával és robotszakáccsal is… Ne vedd teljesen komolyan a következő kér­dést, de azért kíváncsi vagyok… Voltak hús-vér baristák és szakácsok is egy-egy hely­színen, vagy a kínaiak mindent robotizáltak?
– A szállodában csak hús-vér szakács és pincér volt. A médiaközpontban elég sok mindent robotizáltak, de ott is akadt egy-két hús-vér szakács.
– Mi volt a legfurcsább étel, amit ettél?
– A pekingi kacsa, amely nagyon csontos volt, és egyáltalán nem tűnt finomnak.
– Mi hiányzott a legjobban Pekingből?
– Az, hogy szabadon sé­tálhassak bármerre. Hihe­tet­len, hogy ott voltam, de előre megmondták, hová mehetek és hová nem. És emiatt a til­tott várost sem láthattam.
– Te nemcsak sport­újság­író, hanem sportoló is vagy… Mesélsz erről né­hány szóban? Ha jól tudom, versenyed volt nem sokkal az olimpia után…
– Az olimpia előtti héten sítájfutóként versenyeztem Bulgáriában, az Európa-baj­nokságon, majd az olimpiát követően egyből az országos bajnokságon álltam rajthoz. A sport számomra életforma, része a mindennapjaimnak, így hozzászoktam, hogy néha a mikrofon túlsó oldalán va­gyok, és én kell teljesítsek. Emiatt talán jobban átlátom egy-egy versenyző teljesítményét, lelkiállapotát, és sokszor pontosan tudom, milyen érzések kavarognak benne.
– Készülsz a következő olimpiára sportújság­író­ként?
– Nem tudom, nem gondolkodtam még rajta. De Párizsban szerintem ott leszek valamilyen minőségben, ha nem újságíróként, akkor szur­kolóként.