SZÉP ZOLTÁN a 2021-es Temesvári Magyar Napokon mesélt a néhány héttel korábban zárult tokiói nyári olimpiáról, emellett a 2016-os riói nyári olimpiáról, illetve a 2018-as pjongcsangi téli játékokról is megosztott egy-két kulisszatitkot a jelenlévőkkel. Mai, rendhagyó sportrovatunkban a február 20-án befejeződött pekingi téli olimpiáról mesél a csíkszeredai születésű rádiós, aki a Marosvásárhelyi Rádió „színeiben” utazott Pekingbe, ahol több meglepetés is érte. Kellemes és kellemetlen egyaránt.
– Korábban három olimpiáról tudósítottál – kettőn Kádár Zoltán kollégád is ott volt –, idén azonban egyedüli erdélyi magyar újságíróként vettél részt a pekingi téli olimpián… Milyen feltételeket kellett teljesítened ahhoz, hogy kijuthass a kínai fővárosba?
– Nemcsak egyedüli erdélyi magyar újságíróként, hanem egyedüli romániaiként. Ez sokat elmond arról, hogy a román sportsajtót mennyire érdekli a téli olimpia. Mondhatnánk azt is, hogy a román sportolókat magukra hagyták, pedig a küldöttség nem volt kisszámú (huszonketten utaztak el – szerk. megj.), és ez az, ami igazán szomorú. Az akkreditációs folyamat nagyjából másfél éves időszak volt. Én közvetlenül a Nemzetközi Olimpiai Bizottságtól kértem és kaptam akkreditációt, akárcsak korábban Pjongcsangba és Tokióba. Gondolom, az is számított, hogy a rendszerben látták a nevemet, egyébként rengeteg e-mail és kérdőív kitöltésére volt szükség, aztán ellenőrizték az általam megadott információkat, és a Román Olimpiai Bizottságot is meg szokták kérdezni. Szóval szerteágazó a folyamat, de szerintem ezúttal a legnehezebb feltétel a pekingi szabályok elfogadása és betartása volt. A zárt buborékrendszer, a mindennapos COVID-tesztek stb.
– A Facebook-oldaladon rendszeresen tettél közzé bejegyzéseket azzal kapcsolatban, hogy éppen hol jársz, mit csinálsz… Például arról is írtál, hogy közel harmincórányi utazás után jutottál el Pekingbe. Kérlek, meséld el, mennyire volt kalandos az út, hányszor teszteltek, és volt-e olyan pilla-nat, amikor úgy érezted, hogy végeláthatatlannak tűnik az utazás…
– Csíkszeredából indultam vonattal, Brassóban volt az első váltás, majd Bukarestben az Északi pályaudvarról kipróbáltam a vonatot az Otopeni reptérig. Onnan Katar fővárosába, Dohába repültem, ahol nagyjából három órám volt a következő repülőig, amely már Pekingbe indult. Két negatív PCR-tesztre volt szükség, az egyiket a kínai nagykövetség által akkreditált klinikán kellett elvégezni. Ráadásul oltásigazolványt is igényeltek, hogy ne egy kéthetes karanténnal indítsak. Mindezt egy applikációba kellett feltölteni, ahonnan kaptam egy úgynevezett zöld QR-kódot, ami hetvenkét órát volt érvényes, és gyakorlatilag azzal léphettem be Kínába. A Peking felé tartó járaton, egy hatalmas repülőgépen mindössze húsz-huszonöten utaztunk, végig maszkban. Tudtam, hogy hosszú az út, aludtam, ettem, filmet néztem, olvastam, szóval eltöltöttem az időt.
– Milyen volt az első benyomásod Pekingről? Mi tűnt fel leghamarabb?
– Az, hogy a reptéren mindenki szkafanderbe volt öltözve, ami kissé horrorisztikusnak tűnt, nehezen szoktam meg… A város óriásinak hatott, de meglepő módon nem a tipikus kommunista építészeti stílusra figyeltem fel, hanem valamiféle vegyes dologra: a felhőkarcolótól kezdve a nálunk is látható tömbházakon át a keleti kultúra építészetéig minden stílusjegyet láttam. Érdekes keverék…
– Hogyan tudtál közlekedni a szállásod és a sportesemények helyszínei között?
– Buszokkal, illetve az olimpiára épített gyorsvasúttal, amely 351 km/órával száguldott, és egy 180 kilométer távolságra lévő sportközponthoz ötven perc alatt repített el. Emellett volt a hivatalos olimpiai taxi, de azért fizetni kellett, ráadásul nagyon sokat; eléggé legomboltak bennünket, ezért nem sokszor használtam azt, csak sürgős esetekben. De kipróbáltam a hivatalos olimpiai autókat is, mert összebarátkoztam az Örmény Olimpiai Bizottság fotósával, aki sokszor kisegített engem a gyorsabb utazás érdekében. Természetesen ez tilos volt, de itt egy kicsit kijátszottam a rendszert.
– Egyszer azt írtad a Facebook-oldaladon, hogy egy szerencsés véletlennek köszönhetően láttad a kínai nagy falat… Hogyan írnád le azt az élményt?
– Valójában belekeveredtünk a pekingi dugóba, és emiatt lekéstük a vonatot. Hogy mentsük a helyzetet, az egyik kollégával úgy döntöttünk, eltaxizunk a hegyekbe a yanqingi vasútállomásig. Bár drága volt az út, kárpótolt az az öröm, hogy a kínai nagy fal mellett utaztunk nagyjából negyedórán keresztül, így közelről is láthattam, sőt egy adott részen konkrétan a fal alatt is átmentünk. Hatalmas élmény volt, gondoljunk csak bele, hogy néhány száz éves építményről van szó. Sajnos a buborékrendszer miatt nem utazhattunk sehova magáncélból, épp ezért én szerencsés voltam, hogy ilyen közelről láttam a nagy falat. A legtöbb kolléga hiába volt ott heteket, semmit se látott.
– Kérlek, mesélj a romániai küldöttségről… Ezúttal jóval kevesebb székelyföldi sportoló vett részt az olimpián, mint a korábbiakon…
– Igen, ezúttal versenyzőként csak a sífutó Lőrincz Tímea jutott ki, de a háttérszemélyzet tagjaként elég sok székely volt kint Pekingben. A magyar gyorskorcsolya-válogatott egyik technikusa a csíkszeredai Imre Emil volt, a szintén csíki Szőcs Emőke a magyar sífutó-válogatott, Kelemen Zoltán pedig a svájci műkorcsolyázó, Alexia Paganini edzőjeként volt jelen. Czont Attila gyógytornász a román biatlonválogatottnál dolgozott, a gyergyói Tankó Elemér waxmesterként segítette a román sífutókat, és emellett természetesen Novák Károly Eduárd sportminiszter is elutazott a kínai fővárosba. Mindegyikükkel készítettem interjút, fontosnak tartottam, hogy büszkélkedjünk azokkal a székelyekkel, akik ott voltak Pekingben; szerintem ez óriási dolog.
– Említetted Novák Károly Eduárd sportminisztert… Ő hogyan értékelte a romániai küldöttség teljesítményét? Mire lenne szükség ahhoz, hogy a jelenleginél jobb eredmények szülessenek a jövőben?
– A csíkszeredai származású sportminiszterrel lényegében baráti a kapcsolatom, így vele felszabadultan tudok beszélni bármilyen kényes témáról. Elmondtam neki, hogy mekkora szégyen az országnak, hogy a sportolókat enynyire magukra hagyták, ráadásul a köztévé sem küldött riportert Pekingbe, nem beszélve a romániai sportsajtó képviselőiről, akik teljes érdektelenséget mutattak a téli olimpia iránt. Ő is hatalmas hibának tartotta ezt, és valójában nem tudott arról, hogy nem lesz ott senki rajtam kívül. Helyén kezelte az eredményeket, és hősöknek tartotta a romániai sportolókat, mert sokan közülük nem is tudnak itthon edzeni, mivel nincs gyorskorcsolya- és bobszánkópálya, nem beszélve a komolyabb sípályákról. Szóval a jobb eredményekhez egyértelműen jobb infrastruktúrára van szükség, aztán haza kell hozni a megfelelő szakembereket külföldről, és természetesen muszáj támogatni azokat a sportolókat, akiknek van esélyük kijutni az olimpiára. Az alapoktól kellene megváltoztatni mindent, mert egyre mélyebbre zuhan a romániai sport.
– A magyar küldöttséggel is rendszeresen tartottad a kapcsolatot. Milyennek tűnt az ottani légkör?
– Ott nagyon barátságos és közvetlen légkör fogadott, segítettünk egymásnak a magyar újságírókkal. Gundel Takács Gábor sajtóattasé is mindig segítőkész volt, akárcsak Vasvári Ferenc, aki szintén a Magyar Olimpiai Bizottság alkalmazottja.
– „Aludtam rá egyet, de még mindig nem hiszem el, hogy ezt tényleg elvették…” – ezzel a mondattal reagáltál arra, hogy Liu Shaolin Sándort sárga lappal kizárták a férfiak 1000 méteres távja után, noha elsőként ért be a célba. Milyen érzés volt a helyszínen megtapasztalni ezt a fejleményt? Ilyenkor mennyire tud objektív maradni a sportújságíró?
– A mennyből a pokolba kerültem. Mondjuk ki: ezt az aranyérmet ellopták. Erről nem mertünk beszélni a helyszínen, féltünk az esetleges következményektől… például attól, hogy mondjuk másnap pozitív tesztünk lesz hirtelen, és bezárnak egy hotelszobába, magyarán elhallgattatnak. Rossz érzés volt, mert nem tudtam elmondani azt, amit igazán akartam és éreztem akkor.
– Liu Shaolin Sándor kizárása után az öccse, Shaoang egy helyet lépett elő, és bronzérmes lett. Ő hogy élte meg ezt?
– Az arcára volt írva minden, csalódott volt nagyon. Mondhatnánk, hogy a pekingi olimpia legszomorúbb bronzérmese volt.
– És Liu Shaolin Sándor?
– Nem jött nyilatkozni a sajtónak, tudtuk, hogy borzasztó érzés lehet. Fogalmam sincs, hogy én mit csináltam volna, engem is nagyon megviselt, nemhogy a sportolót, aki évekig készül, rengeteg áldozatot hoz, végre összejön neki, és elveszik tőle…
– A férfiváltó végül nem tudta megvédeni a címét. Mi történt az elődöntőben, te hogy láttad a helyszínen?
– A magyarok futama előtt volt a kínaiak versenye, és miután láttuk, hogy a házigazdák kicsúsztak, a bíró azonban így is továbbjuttatta őket, számomra egyértelművé vált, hogy nem lesz aranyérem, talán még döntő sem. Sajnos ezt a fiúk is látták, Sanyi elismerte, hogy nagyon felkavarta ez, majd jött a rossz taktika… szóval nem sikerült.
– Beszéljünk a pozitívumokról is: szemtanúja voltál Liu Shaoang történelmi aranyérmének 500 méteren… Hogyan fogsz visszaemlékezni arra a napra?
– Kimondottan szerencsés vagyok, hogy ezt élőben láthattam, és közvetíthettem. Életre szóló élmény, mondhatnám azt is, hogy eufória, egy olyan érzés, amit tényleg nehéz szavakba önteni. Büszkeség, amikor látod a magyar zászlót, és tudod, hogy egyike vagy a pekingi csarnokban jelen lévő kevés magyarnak. A himnuszról nem is beszélve… Felejthetetlen pillanatok voltak.
– Kikkel készítetted a legérdekesebb interjúkat az olimpia alatt? Köztük volt a mexikói férfiműkorcsolyázó, Donovan Camillo is, aki egy bevásárlóközpont jegén készült a megmérettetésre?
– Igen, mindenképp, vele véletlenül találkoztam a vonaton. De a svájci síugróval, Simon Ammannal, illetve az Imre Emillel és a Tankó Elemérrel készített interjú is hasonlóan érdekes volt.
– Egyik nap összefutottál a gyerekkori kedvenceddel, a már régóta visszavonult Sven Fischer biatlonistával… Milyen volt az a találkozás?
– Rövid. A biatlonverseny médiaközpontjában voltam, amikor megláttam, hogy épp ebédel. Nem sokáig gondolkodtam, odamentem hozzá, és megszólítottam, mert szerettem volna egy közös fényképet, és kezet is akartam fogni vele, hisz ő volt az, aki mindig kesztyű nélkül sízett. Mondtam is neki… kacagni kezdett, meg a körülötte lévők is. Interjú nem lett belőle, mert nem akartam sokáig zavarni őt ebéd közben.
– Találkoztál robotbaristával és robotszakáccsal is… Ne vedd teljesen komolyan a következő kérdést, de azért kíváncsi vagyok… Voltak hús-vér baristák és szakácsok is egy-egy helyszínen, vagy a kínaiak mindent robotizáltak?
– A szállodában csak hús-vér szakács és pincér volt. A médiaközpontban elég sok mindent robotizáltak, de ott is akadt egy-két hús-vér szakács.
– Mi volt a legfurcsább étel, amit ettél?
– A pekingi kacsa, amely nagyon csontos volt, és egyáltalán nem tűnt finomnak.
– Mi hiányzott a legjobban Pekingből?
– Az, hogy szabadon sétálhassak bármerre. Hihetetlen, hogy ott voltam, de előre megmondták, hová mehetek és hová nem. És emiatt a tiltott várost sem láthattam.
– Te nemcsak sportújságíró, hanem sportoló is vagy… Mesélsz erről néhány szóban? Ha jól tudom, versenyed volt nem sokkal az olimpia után…
– Az olimpia előtti héten sítájfutóként versenyeztem Bulgáriában, az Európa-bajnokságon, majd az olimpiát követően egyből az országos bajnokságon álltam rajthoz. A sport számomra életforma, része a mindennapjaimnak, így hozzászoktam, hogy néha a mikrofon túlsó oldalán vagyok, és én kell teljesítsek. Emiatt talán jobban átlátom egy-egy versenyző teljesítményét, lelkiállapotát, és sokszor pontosan tudom, milyen érzések kavarognak benne.
– Készülsz a következő olimpiára sportújságíróként?
– Nem tudom, nem gondolkodtam még rajta. De Párizsban szerintem ott leszek valamilyen minőségben, ha nem újságíróként, akkor szurkolóként.