– a Burundanga, avagy a maszk, a baszk meg a cucc c. előadásról

Úgy futok neki ennek a szövegnek, hogy legeslegelőször idemásolom ezt a fotót, a két egyetemista lánnyal, a történelem szakos hallgatóval és a gyógyszerészetissel, azaz, Lőrincz Ritával és Keresztes Ágnessel, na és: Csata Zsolttal, a programozóval, aki olykor sarokba szorul, olykor lépés­előnyben van (elég ritkán).
Nézzük meg jól ezt a képet: szug­gesz­tíven és pontosan beszél az elő­adás­ról, azaz, a Burundanga, avagy a maszk, a baszk meg a cucc című darabról.
A novemberi műsor-plakáton egy akármilyen munkacímmel harangoz­ták be, most ezt a frappáns és pontos címet kapta.
Kezdünk hozzászokni, hogy Csábi Anna bölcsészes érzékkel adja a cí­meket, választja ki a szövegeket, és egyáltalán, jó szövegeket választ, aminek a mai színházban különösen örülünk.
Az őszi Apró kozmikus félreértések (szintén Csábi Anna rendezése) sze­rintem sokkal erősebb előadás a szó­banforgó Burundangánál: az előbbi igazi telitalálat, kiváló Forgách-szö­vegekkel, egyszerű, letisztult rende­zési megoldásokkal, mégis erős vizu- ­alitással, és élvezhető, kiváló szí­nész(nő)i játékkal. Én kétszer néztem meg. Sodró szövegeket ollózott össze a rendező, és ebben a pihepuha, mégis kemény, nagyon hétköznapi, életszagú, mindeközben az egek felé ácsingózó szövegkollázsban – minden néző/hallgató magára talált. A nők biztosan.
Azért mellettem megkérdezte valaki halkan, mikor jövünk már valami vi­dámra.
A Burundanga alatt többször eszem­be jutott, na ez igazán vidám, erre fogom elhívni a kis színházlátogató csoportunkat. Aztán, ahogy az ese­mények haladtak és az idő telt, el­bizonytala­nodtam.
Jordi Galceran katalán alkotó, és ahogy egy katalánhoz illik, nem fúrja homokba a fejét, a társadalmi/politikai kérdésekről a földnek ezen a pontján az embereknek karakteres vé­leménye van. Ha itt nem foglalkozik valaki politikai kérdésekkel, ez önmagában állásfoglalás. Autonómiát szeretnének, nagyon, bármi áron – vagy nagyon nem.
Mindezt tematizálják a művészetekben is?
Lássuk.
Egy közkezdvelt temesvári kocs­mában, a Manufakturában rendez­kedett be Csábi Anna az előadással, és én kíváncsian vártam, miért éppen a Manufaktura?
Egy diáklakásban találjuk magunkat, két egyetemista lány szállásán. Már az első pillanatokban kulisszatit­kok­ba avatódunk be: az egyik lány, a tör­ténelem szakos hallgató – terhes. A szerelme nem tud róla, ráadásul, a lány abban sem biztos, hogy örülne a hírnek.
A két lány boszorkányos cselszövésre készül: egy burundanga nevű csodaszert kevernek az italába, amelytől az igazat és csakis az igazat fogja mondani. A szérum valóban műkö­dik, és ez beindítja a lavinát, a cselekmények bonyolódnak és gyorsulnak, ahogy egy színpadhoz/kocsmához illik. Az apajelölt szereti a lányt, de megcsalta, és igen, örül a gyereknek.
Burundangás, féléber állapotában meg­érkezik egy barátja, akivel, más okok miatt, a lányok szintén burundangát itatnak.
Bizarr helyzet bontakozik ki: kiderül, hogy a két fiatal férfi az ETA félterrorrszervezethez tartozik, ráadásul fog­lyul ejtenek egy vagyonos embert, aki pedig az egyik diáklány nagybá­csija.
A magabiztos üzletember-nagybácsi csakhamar összezavarja a fiatal ETÁ-sokat, akik mégcsak nem is becsü­le­tes ETÁ-sok, az ideutazó barát, civil- ­ben szakács, valójában egy egyszerű, pitiáner csaló. A nagybácsi átveszi a kezdeményezést, és úgy tűnik, bot­rány és dráma nélkül végződik a túsz­ejtés.
Az előadás utolsó csavarja azonban végleges: a nagynéni értesíti a rend­őrséget, a négy fiatalt a diáklakás előtt kivégzik.
A köztudat szerint a huszadik szá­zadtól a szépirodalom, képző­mű­vészet, zene, és igen, a színház is, látványosan és elég hangosan: hátat fordított a közéletnek, a közvetlen alakításáról mindenképpen lemondott. A messianizmustól és az ezzel gyakran együttjáró ideológiáktól ért­hetően irtózott, a hétköznapoknak az egyéni vagy legmagasabb dimenziója iránt érdeklődött. A két világháború után az ember elbizonytalanodott, egy­re nehezebben tudott tükörbe nézni, a művészetek ezzel párhuza­mo­san egyre elvontabbá váltak.
Ehhez képest: Pablo Picasso Guernicája sajátos, elvont eszközeivel, a Franco tábornok-diktátor által lebombázott baszk város: Guernica fájdal­máról szól. A katalán Picasso a basz­- kokat, ezt az elnyomott közösséget röpíti sajátos, szuggesztív eszkö­zei­vel a figyelem középpontjába. A ka­ta­lán Galceran is egy baszk politi­kai/nemzeti problémát állít középpontba, amely pusztán azáltal, hogy a szerző a rendőrségi szóvivői hivatalból a színpadra költözteti: megsze­lidíti és árnyalja.
Galceran darabja nem a legújabb, politikai/aktivista/ökológiai dis­kur­zus, jelenleg trendinek számító kor­szakában íródott. Egy évtizeddel ko­- rábban. Már a témaválasztás korsze­rűtlennek, egyenesen regresszívnek hathatott, ráadásul klasszikus színházi építkezéssel és eszközökkel dolgozik.
Mégis sikeres színpadi szerzővé vált, ennek oka nyilván a hitelesség: arról írjál, ami foglalkoztat. Megrendelésre nehéz sziporkázni.
A katalán drámaíró a baszk ETÁ-t sze­repelteti, a baszk félterror szer­ve­zetről beszél mindenki, noha egy fia baszkot sem látunk a színpadon. Be­szél­jünk róla, javasolja, beszéljünk arról, ami késhegyen billeg és mind­annyiunkat érint.
És ettől futunk, éppen ezt nem szeret­jük, a kialakult tabuk vagy éppen mítoszok között inkább kifinomultan la­vírozunk, mintsem kényelmetlen helyzetekbe kerüljünk.
Az előadás során a szimpatikus négy fiatalból ketten terroristagyanúsakká válnak, de csak annyira, hogy nem fé­lünk tőlük, és egy pillanatig sem hisszük el, hogy képesek lennének bárkit is bántalmazni. A fegyverrel bénáskodnak, fanatizmusnak nyoma sincs személyiségükben, az egyikük idealista és naiv, a másik egy tehetségtelen bűnöző.
Azáltal, hogy nevetségessé kompo­nál­ja a két szereplőt, egyben szeret­hetővé formálja őket, a két fiú a né­zők szimpátiáját semmi perc alatt megszerzi. Ha valaki gyenge és sebezhető – gyorsan a védelmére ke­lünk.
Igen, létezik ETA, és ez nem jó. Az egyik ember nem veheti el a másik ember életét, a cél nem szentesítheti az eszközt.
De ugyan miért létezik-létezhetett az ETA? Érdemes az ok-okozati összefüggésekre is vetni egy pillantást (lásd: Guernica) . Miként arra is, milyen könnyű belecsúszni olyan életformákba és barátságtalan, akár élet­- veszélyes és életellenes utakba, amelyek pedig eredetileg idegenek len­nének tőlünk.
A színészi alakítás kimagasló: Lőrincz Rita nagyon jól megoldja a szerepét, nem játssza túl, pedig ez pontosan egy ilyen szerep, könnyen belecsúszhatna ebbe a hibába. Keresztes Ágnest először láttuk a temesvári színpadon, örültünk neki, jó párost alkottak Lőrincz Ritával.
Csata Zsolt és Orbán Zsolt felveszik a kesztyűt, mindkettőjük játéka len­dü­letes, szerencsétlenül bukdácsolnak nevetséges és még nevetségesebb helyzetek között, elhasalnak, tánto­rognak, teljesítményük fizikai érte­lem­ben is derekas. Rappert-Ventz Gábor pedig megtalálja a helyét a négy fiatal között, olykor kissé erőltetett a figurája, de nem a színészi játék miatt, nehéz modorosság nélkül megoldani ezt a szerepet.
A rendezés ezúttal nem a csúcsokon jár. Egy kihelyezett előadástól elvár­ha­tó, hogy úgy érezzük, ezt itt és se­hol máshol nem lehetett volna elő­adni. Ehhez képest bezsúfolódunk egy kocsma sötét terének egyik sar­kába, félig a föld alá, és egyszer ugyan elhangzik, hogy nohát, a két fiatal lány éppen egy kocsmában la­kik?, de olyan rendezői megoldá­sok- kal nem él az alkotó, amelyek kihasználnák a speciális helyszín lehe­tő­ségeit. És egyáltalán, egy ilyen kis méretű tér nem előadásbarát. 15 né­zővel lehet, hogy működne, ám egy színháznak sem az a célja, hogy mini­mális nézővel elitista alkotásokat hoz­zon létre. És gyorsan tegyük hoz­zá, ettől az előadástól ez távol is áll, egy könnyen befogadható, keserédes darabot állít színre Csábi Anna.
A legvégén, az egyetlen szabad falon, az ETA vázlatos története olvasható. Miközben a két lány és a két fiú, hom­lokukon vérrel, tanúsítják, bizony, ez egy ilyen kétesélyes történet. Amelyben csak vesztesek vannak.