…a Forbidden Bookset és a Rabenthal két kor­társ, egy­más­tól na­gyon távol álló alkotás, ám a két él­mény idő­ben annyira kö­zeli volt, hogy ész­revettem, egy­más összefüggé­sében kez­dek gondol­kodni ró­luk. És nem is alaptalanul.

Késő ősszel, egymáshoz nagyon kö­zel, négy napon belül láttam két előadást: a Forbidden Bookset és a Rabenthalt. Két kortárs, egymástól nagyon távol álló alkotás, ám a két élmény időben annyira közeli volt, hogy észrevettem, egymás összefüggésében kezdek gondolkodni ró­luk. És nem is alaptalanul. Míg a Forbidden Books, saját bevallása szerint távo­- lodni kíván mindenféle iróniától, illetve úgy gondol rá, mint egy meghaladott időszakra/nyelvre, addig a Rabenthal az irónia közepén létezik, tobzódik az ab­szurd- ­ban. A Forbidden-ben a közvetlen, (hoz­- zánk) közeledni kívánó hangok valamiféle hitelességét, közvetlenségét éljük meg, a Rabenthal-lal viszont tanítani lehet az egyénnek, a személyesnek az eltűnését, fuldoklását. Azt az élményt, amikor azt érzem, hogy: aha, ez pont én vagyok. Így létezem, mindenkivel párhuzamosan, így keresgélek, kényszeresen, és így vagyok elveszett. Úgy én, (a)hogy minden­ki. Életnek és halálnak parádés, hisztérikus tömörítése ez a két óra.
És ez a két felfogás, életérzés, ha ilyen intenzíven érkezik, és majdnem egy időben – ütközni, vitatkozni kezd egymással.
A Forbidden Books koprodukció, a TESZT, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház, a Temps d’Images Fesztivál, a lengyelországi Instytut Adama Mickie­wi­cza/Adam Mickiewicz Institute és a ko­lozsvári Ecsetgyár közös alkotása.
Nehezen indul el, már az elhelyezkedésünk rugalmasságot igényel – vagy kimondottan huszonéveseknek szánták az estét. A szervezők azért tudtak három-négy idősebb párról, akiknek beállítottak igazi, fából készült székeket. Amelyek bizony kimagasodtak az alacsony lépcsőfokok közül, ahol párnácskákkal pró­- bálták enyhíteni a kényelmetlenséget. A nézők U alakban ülték körül a teret és bambultak az előadás első felében. A színészek bizony csak botorkáltak, amolyan kora reggeli, ébredezős műsorféleség volt az első húsz perc. Érdektelen, esetleges, minden azt közvetítette, hogy csak jobb híján hangzanak el ezek a szövegek vagy mozdulnak éppen úgy, ahogy.
Ám időközben, miközben döcögött, bukdácsolt az idő és a mozdulatsorok, a színtéren valami kezdett megváltozni. Olyan személyes regiszterek jelentek meg, amelyet alig tudtam elhinni. Három színész, miközben a fonal tekeredik, tekeredik, de sehogy sem akar gombolyaggá formálódni, nekilát és eljátssza önmagát, tudatosan, meghökkentően őszintén. Legalábbis, megkísérli. Merthogy egyik legalapvetőbb kérdés, hogy ez egyáltalán lehetséges-e. Húsz évvel ezelőtt szó sem lehetett volna róla. Az elbeszélő én – nem azonos a szerzővel, a színész a szerepével, ez csak természetes, ezt jól fejünkbe véstük és valljuk be, tényleg így működik a világ. Akkor: a világ megmutatása/tükröződése is.
Mégis, úgy tűnik, felnőtt egy generáció, amelynek elege lett minden „poszt”-ból és a posztposztot önmagához igazítja. Megszelídíti. Miért nem elég, ha csak önmagunkról beszélünk, írunk, énekelünk – vagy mindezt vegyesen? Miért szégyellnivaló, ha nem akarunk egy újabb metanyelven beszélni és játszani?
Három történet, nem is, inkább három életnek egy-egy meghatározó íve. És persze, ha kételkedünk, ennél a pontnál megtehetjük, no lám: az mégiscsak önkényes, értelmező megközelítés, hogy éppen –melyik ív? De nem kételkedtem.
És nézzük mind a hármat.

Egy: Udvari-Kardos Tímea,
aki Udvari-Kardos Tímeát játssza. Főként a kislány Udvari-Kardos Tímeát. Amikor megérkezünk, fénymásolt füzeteket találunk a lépcsőfokokon, ha nem is jut mindenkinek, de amennyire érdekel, ahhoz éppen elég. Megnézegetjük, átlapozzuk, továbbadjuk. Egy gyereknapló. Lány(ka)regény. Az előadás során kiderül, hogy Udvari-Kardos Tímea néhai naplója, és kisebb epizódokat tudunk meg erről a gyerekkorról. Egy ideig még zavarban vagyunk, mi közünk mindehhez és ez miért színház. De elég gyorsan a beletörődésen túl egy rokonszenv és érdeklődés is kialakul bennünk.
Kettő: Simó Emese,
aki Simó Emesét, a gyimesi csángó lányt játssza, aki Csíkszeredában érettségizik, aki színművészetet tanul, aki stb.
De a fontos: aki kiköpött Sandra Bullock. Hogy ezt ő vette észre vagy mások, nem derül ki, tény, hogy önértelmezésében ő lesz az erdélyi Sandra Bullock. Amilyen tájékozott vagyok a filmvilágban, ebben a filmvilágban, hazaérvén, azonnal rákattintottam néhány Sandra Bullock-os kockára. Tényleg!
A színtéren még mutattak ilyen-olyan multimédiás bukfencet, létrehozni egy kisfilmet, valamit, amelyet párhuzamosan nézhetünk – itt, az orrunk előtt, a feketére festett deszkákon, és – ott, a telefonunk pici képernyőjén, amelyet a bal vagy a jobb kezünkben tartunk, a fekete deszkáktól egy-két-három méternyire. De nem ez volt az izgalmas vonal.
És nem is a Sandra Bullockhoz való hasonlóság. Inkább a különbség. Sandra Bullock gazdag. Simó Emese (még) nem drámázik, humorral ecseteli Sandra Bullock és saját anyagi helyzetét. Minden­esetre, saját szemünkkel látjuk, hogy: Simó Emese még nem halt éhen.
Három: Molnár Bence,
aki Molnár Bencét játszik. Budapesti és Erdélyben tanul. Temesváron él. Az önmagáról való mesélésbe még egy régi, a csecsemő Molnár Bencét megmutató mozgókép is belefér, a budapesti panell, a totyogó kisbaba, és torta, ha jól emlékszem. És a mostani, temesvári színművész, aki úgy érezzük, valódi aggodal­- mait osztja meg velünk. Huszonakárhány éves. Úgy érzi, nem kiemelkedő a szakmában, eddig még nem. Önálló családja nincs. Az apjának huszonévesen – már volt. Saját lakása nincs. Az apjának – az is. Molnár Bence albérletben él, próbál, bulizik, próbál, bulizik és túléli a bemutatókat.
A magam nevében beszélhetek, de vélhetően nem egyedül éreztem így, amikor a végén sóbálványszerűen bámultam és kérdeztem, mivel érdemeltem ki ennyi őszinteséget?
Semmivel. Rossz kérdés. Ez részükről elhatározás kérdése, a legcsekélyebb mértékben sincs összefüggés kitettségük, sebezhetőségük vállalása és a nézőközönség között. És ez számomra olyan gesztus, bizalom, amely felülír minden más, a szakmaiságra tartozó kérdést.
Lehet, hogy egy ilyen világban könnyebb volna?
Lehet. Vagy nem.
Udvaros-Kardos Tímeát először láttam színpadon. Simó Emesét és Molnár Bencét viszont sokszor, és kategóriákkal erősebbek, hitelesebbek voltak bármelyik eddigi színpadi jelenlétüknél. A lengyel rendező, Szymon Adamczak, aki nem is rendező: színházcsinálónak vallja magát – valószínű, egyszerűen hagyta, hogy mindez megtörténjen. Ez lehetett ebben az alkotásban legfontosabb rendezői lábnyoma: a szereplőket saját lábnyomokra inspirálni.
Megérte.

És ezután: a Rabenthal. Éppen a Rabenthal. Szeretek gyanútlanul, minél tudatlanabbul beülni az előadásokra. Ha jó az előadás, így nagyobb örömet okoz. A szerző(ke)t persze ha nem csekkolod le, akkor is keretezed, valamelyest, annyit tudsz, hogy, mondjuk, fa, egyszerű, cicomás, vagy annyira szabálytalan, hogy a bizonytalan objektet húzod rá. Radu Afrim neve pedig már elég ahhoz, hogy reméld vagy gyanítsd, igazi színházba kerülhetsz. Ennyi előérzet kikerülhetetlen.
Milyen színházba kerültünk, mi, a Rabenthal nézői?
Sötétbe, mélyszürkébe, az előadás nyolctizedében. A szereplők csúnyák, for­mátlanok, amennyire csak a díszlettervező megoldhatta. A mozgások hisztérikusak, egy porszívó csövében a porszemek mozgása lehet ilyen, rohannak egy becipzározható gyűjtőzsák felé, ahonnan nincs visszatérés. A párbeszédek inkább az időbe és térbe beleüvöltött fragmentumok, a szereplők csak a végleteket ismerik, arisztokraták vagy pincérek. Mégis közös életterek jönnek létre, sőt, cselekvéseikben, szellemi megnyilvánulásaikban érzékelhető különbség sincs.
A szövegdarabok között olykor már-már versként értelmezhető sorok is bőséggel elhangzanak, a szereplők mintegy mellékesen kiböffentenek egy-egy aforizmát, parafrázist, lírai gyönyörűséget, hogy azonnal visszakattanjanak az előadást uraló handabandázásba, mintha beszélni tanulnának. Az esküvő torz, a vőlegény szereti a menyasszonyt, ha az menekül tőle, utálja, ha az közeledik. A halszakács nem tud főzni, a primadonna éneke hamis, a jelképek – megváltozott jelentésűek. A hal nem jelentéséhez illően viselkedik, az emberi testen éktelenkedik, a testben mozog, gyomorforgató. Emberré válik, torz halleánnyá. Ebben a színtérben a szép érdektelen, a rút vonzó. Semmi nem az/olyan, ami/amilyen elvárható lenne.
Egy ilyen helyen – mennyit lehet kibírni?
Határaink legszélét próbálgatja az előadás.
Bármilyen emberi együttlét, kapcsolat vagy kommunikáció lehetetlen ezen a színtéren, mely beszippant, elég gyorsan.
A „klasszikus” abszurdhoz képest – létezik egy történeti íve a darabnak. Sovány, sivár, de mégiscsak egy követhető, elmesélhető történet. Otthon el tudjuk mondani, mit láttunk.
A következőt.
Egy arisztokrata jegyespár, néhány ember jelenlétében, házasságot köt, egy veszélyes, düledező épület alagsorában. Ugyanezen a lepukkant helyen nászéjszakázik. A vacsorához egy halszakácsot fogad a vőlegény, aki rögvest meghódítja a menyasszonyt. Hetekig együtt élnek, a halszakács a menyasszonnyal. A halszakács zsarnok és hódító, primitív, de mindent tud, ösztönösen uralja az élet fontos pillanatait.
Egy határon billegő vacsorával zárja le a szerző a történetet: egy halvacsorával. Halálosan veszélyes, belsőségeivel mérgező halat szolgál fel a halszakács, megrendelésre. A résztvevők néhányan rosszul lesznek, hiszen beharangozták: gömbhalat, a mérgező gömhalat tálalják fel. Nem is megy el senki, csak akinek nincs veszítenivalója: egy kiöregedett, arisztokrata hölgy és a háziak.
„Engem pont ez a rosszullét érdekel. Ez az egyetlen, amit élvezni lehet ebben az undorító világban”. Ez lett volna a vacsora gesztusa, és ez többször is elhangzik. Ám ehelyett csak egy lidles fa­gyasz- tott és kiolvasztott hal jut a vacsorázó társaságnak, a halszakács lelkiismerete ugyanis a darab végére mégiscsak megszületik. Nem ért a gömbhalhoz.
Az igazi, drága rosszullét, a veszély, az egyensúlyvesztés kiélvezése, a pillanat, az a pillanat, amikor az élet és halál összeér, mégiscsak elérhetetlen luxus.
De legalább a végefelé egy szédületes, önmagát az agóniában elképzelő kitárulkozás látványában részesülünk, a szereplők pontos mondatokban vonják meg az élet mérlegét.
Minden az Úristen miatt van. Aki kegyetlenebb szakács a halszakácsnál. Aki a legkegyetlenebb szakács. Megmutatja a halált és kezdenünk kell vele valamit, vergődünk, évtizedekig.

Jörg Graser azt a fájdalmat mutatja fel, amely egyének feletti, minden konkrét történéstől elemelt – mégsem tudjuk kikerülni vagy megúszni. A fájdalom erős, a fájdalom hosszabb, mint a halál. Ebben az életérzésben elég hosszú időre elhelyezkedik az előadás, hogy egy fintorral erre is bohócorrot és fülig érő szájat rajzoljon, ne vegyük magunkat és az általunk megteremtett világot ennyire ko­- molyan!
Radu Afrim erős, tolakodó poklot tervez, a színészek pedig mesterien megcsinálják.
A rendező ismeri a temesvári színészeket, a választásáért nagyon hálásak vagyunk.
Tokai Andrea, Csata Zsolt és Bandi András Zsolt óriásit alakítottak, de Borbély Emília is rátalált a szerepére. A csuromvizes, akváriumban úszkáló Mihály Csongorral együttéreztünk a végén. A díszletes Irina Moscu munkája a reménytelenség látványa, két óráig tartó műalkotás.
Egy bizonytalan, de szerethető – és egy, a magasban működő, az embereket és történeteket könnyen leleplező, kegyetlen világ ez a kettő, négy nap alatt.

Mindkettő érvényes.