Az utóbbi harmincnégy esztendőben hetente legalább egyszer intéztem valamit a temesvári Postapalotában, a Nagypostán. Vagyis legalább 1768 alkalommal fordultam meg abban az épületben, amelynek forgóajtaja egyik legelső, örömteli emlékem. Gyermekként már csak azért is, hogy kiélvezhessem a forgóajtó élményét, mindig betértünk a Nagyposta impozáns épületébe. Később, a kilencvenes évek legelején, az egyik vezető jóvoltából, alkalmam volt meglátogatni a jóval több mint másfélszáz helyiséget számláló épületet. A második emeleti hátsó részt tilos volt ugyan megközelíteni, mert ott akkoriban még javában ténykedtek, figyeltek, (le)hallgatóztak a “kékszemű legények”. A minap is dolgom akadt az épületben, és miután kifordultam a forgóajtón, ismét láttam a bejáratnál vagy tíz évvel ezelőtt elhelyezett emléktáblát, amelyre felvésték az intézményvezetők neveit, “DELA UNIRE”. Sokszor láttam már, gondolatban sokszor feltettem a kérdést: összedőlt volna az épület, ha belevésik a Trianon előtti intézményvezetők neveit? Azokét, akik jószerével létrehozták, bejáratták, jól működő rendszerré tették a postai szolgáltatást?
Segítőszándéktól vezérleve “vésem” ide azt, hogy Szekernyés János kollégánk bőven foglalkozott e kérdéssel a Temesvár kövei sorozat 731,732 és 733-as részeiben. Onnan tudjuk, hogy “a Budán és Temesváron át Bécs és Nagyszeben között kéthetente közlekedő társaskocsi 1830-ban tíz nap leforgása alatt tette meg az utat. 1830-ban sze¬relték fel Magyarország és a Bánság területén az első postaládákat és avatták fel a Post Restant szolgáltatást. A leveleket nem vitték ki, nem kézbesítették a címzetteknek, hanem személyes jelentkezésükig a postahivatalokban őrizték az episztolákat.”
A postai szolgáltatás az országggal együtt fejlődött. Ismét Szekernyés Jánost idézem: “ 1863-tól naponta két postavonat pár közlekedett Temesvár és Bécs között. A Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság területén 1864-ben 3 nagy, 92 falusi postahivatal, 54 gyűjtőhely, 3 hivatalos állami központ (Temesvár, Zimony, Székás) működött. Négy esztendő múltán, 1867-ben, az osztrák-magyar kiegyezés évében, immár 150 postahivatalt és -állomást tartottak számon Temes, Torontál és Krassó-Szörény vármegyékben.”
Lemaradt a tábláról az is, hogy “ 1849 nyarán, amikor a kormány Szegeden működött, Nátly József temesvári postaigazgatót nevezték ki országos posta-főigazgatónak (lásd https://dapta.hu/a-magyar-posta-tortenete-diohejban-2/). Meggyőződésem szerint csak emelte volna a tábla értékét, ha rávésik, hogy – továbbra is Szekernyés – “alsósatai Petheő János “1883. október 11-én vette át a temesvári postaigazgatóság vezetését. 43 évi és 7 hónapi állami szolgálat után 1913. május 31-én vonult nyugdíjba.(…) Helyére a temesvári postahivatal és kerületi főigazgatáság élére korábbi munkatársát, a fogalmazói, titkári, taná¬csosi, majd főtanácsosi beosztásban szolgáló Demkó Belánszky Jenőt nevezték ki.”
Száz év után igazán remekbeszabottan újították fel az impozáns Postapalota külsejét. Nem csak nekünk temesvári magyaroknak, de a ma itt élő, idegenből ideszármazottak számára sem lett volna haszontalan pár szóban bemutatni az épületet. Valahogy így, ismét Szekernyés Jánost idézem. Temesvár kövei 733. rész: “A Postapalota 1911 és 1914 között épült szecessziós stílusban, eklektikus elemekkel, tervezője Alpár Ignác. A mutatós, impozáns postapalotát, … csak 1914. június 10-én vették használatba a hivatalnokok, a kiszolgáló személyzet tagjai. Igazából az 1914-es esztendő tavaszán és nyarán költöztek át a szolgáltatások az új, külsejét és belsejét is tekintve nagyszerű székházba, a dikasztériumból, Temesvár legnagyobb épületéből, ahol 1860 óta működtek.”
Szóval, örömteli, hogy száz évnyi használatot követően végre sikerült visszaadni az épület eredeti pompáját, de üröm az örömben, hogy a külső csín megújítása nem társult a történelmi igazság bemutatásával. De talán még nem zárult be minden kapu: nemsokára várható az épület belső felújítása és a munkálatok során esetleg kiköszörülhető a csorba, felkerülhet egy tábla a fentebb leírt adatokkal. Valószínüleg senkit sem zavarna, sőt hozzájárulhat a város igaz történetének jobb megismeréséhez.
Ahogy egy Ormós Zsigmond – szobor felállítása a Szépművészeti Múzeumban vagy környékén, egy emléktábla elhelyezése a patinas épületen (esetleg mindkettő) jó szolgálatot tenne Temesvár minden lakójának.
És biztos, hogy nem dőlne össze a világ, ha egy Losonczy István lovasszoborral gazdagodna mondjuk a Losonczy (Dóm-, Unirii) tér vagy Temesvár más, erre megfelelő helyszíne.
Makkai Zoltán