A mecenatúra kifejezés értelmezése szerint Herczeg András temesvári vállalkozó, a művészek és művészetek, írók, zenészek, történészek támogatása alapján vitathatatlanul tekinthető mecénásnak. Még akkor is, ha maga inkább hobbijának tartja a művészetek és történelmünk kutatása iránti rajongását. Örömeinek forrását, oázisként éli meg a fárasztó gazdasági tevékenysége mellett. A temesvári vállalatok rangsorában előkelő helyen jegyzett, sikeres gazdasági cégének a mitológiai EGERIA név választása is a humániák iránti érdeklődéséről tanúskodik. Az általa szervezett temesvári és az immár legendás szörényordasi (Gărâna-Wolfsberg) alkotótábor az elmúlt évtizedekben romániai és külföldi művészek, szobrászok, festők kedvelt alkotói műhelyévé vált. Az itt készült remekművek – a helyszínt látogató turisták gyönyörködtetése mellett – ma már hazai és külföldi képtárakban, múzeumokban vagy egyéni gyűjteményekben is megcsodálhatók.

… kinek a gyermeke vagy?
Erre a kérdésre Majláthfalván a gyermek Herczeg András­nak gyakran kellett vála­szolnia, ugyanis mint általában a falu­kö­zös­ségek lakói, a majláthfalvi emberek is szi­gorú együttélési normákat betartva becsü­letben, egymást iránti tiszteletben éltek.
Elég volt, ha elmondtam kik a szüleim, nagyszüleim. Min­denki ismert mindenkit, így a hozzátartozóim neve a névjegyemet jelentette a kérdező felnőttek számára. Két­éves voltam, amikor 1962-ben szüleimmel Perjámosra költöz­tünk, de én a Majláthfalván maradt nagyszüleimnél töltöttem gyer­mekkorom java részét.

Akárcsak az egykori túregyházi puszta helyére 1819-ben érkezett dohánytermesztő telepeseknek, későbbi leszármazottaiknak sem volt küzdelmektől mentes életük. Az elődök, akik az 1848-as forradalom és sza­badságharc lelkes hívei voltak, a nemzeti­ségi uszítás elszenvedőiként Kétfél (Gelu) szerb nemzetiségű lakóinak támadása miatt átme­netileg Pécskára menekültek. A második világháború utáni rendszerváltozás pedig újabb korlátokat állított a kertész­ke­désnek, főleg a dohány- és paprikatermesz­tésnek köszön­hetően szépen fejlődő falu szorgalmas lakói elé. (Herczeg András nagybátyja, Andrási György biológiatanár adatköz­lése nyomán)
Történelmi búvárkodásom során rájöttem, hogy szülő­fa­lum telepítője Majláth József volt, a királyi kamara elnöke, aki a Túregyházán szabadon lévő területen kívüli, úgynevezett überlandi földterületen királyi, azaz állami birtokra telepítette a nevét viselő Majláthfalvát. Így tudtam meg azt is, hogy erre a királyi kamarai birtokra, a túregyházi telepre 1840 körül a Felvidékről nagyszámú lengyel dohánytermesztő ér­ke­zett, akik az akkoriban dúló, felté­te­lezésem sze­rint kolera-járvány tömeges áldozata lettek.

A 200 éves majláthfalvi római katolikus templom évfordulós ünnepsége alkalmával Herczeg András támogatásával 2019-ben állított emlékmű a falu dohánytermesztő lakóinak emlékére. Felvételünkön: Herczeg András nejével, Delia asszonnyal a műemlék leleplezésének pillanatai előtt

A népi demokrácia furcsaságai
A társadalom fejlődésének természetes menetében törté­nő erőszakos beavatkozás mindig torzszülöttet eredményez. Az ötve­nes években szovjet mintára alakított mező­gazdasági termelőszövetkezetekről, erősza­kos eszközökkel és a meg­győzés jól kigondolt demagógiájával egyesekkel sikerült elhitetni, hogy a korábban tapasztalt, a Bán­ságban jól mű­ködő szövetkezetekbe, gazdaszervezetekbe való tömörü­lés­ről van szó, ami járható út a kisgazdaságok számára. Mel­lesleg a Majláthfalvi Gazdakört Temes­váron 1931. február 2-án éppen a Magyar Házban jegyezte be a Magyar Gazdasági Egyesület. Az említett faramuci propagan­dának eredményeként kerültek Herczeg András apai, illetve az anyai Szemerédi nagy­szülei a társadalmat szándékosan meg­osztó rendszerben egymással ellentétes oldalra.

Toleráns nászok a társadalom eltérő pólusain
A bărăgani deportáláskor a tehetősebb, osztályidegen meg­bélyegzésű Herczeg nagyszü­le­im 1949. december 24-én, ka­rá­csony estéjén összecsomagol­va várták a kite­le­pí­tésüket, amit végül azzal úsztak meg, hogy le­mondtak a falu központjában lévő üzletükről, kocsmáról, bál­teremről, a teljes vagyonukról, és három kisgyermekükkel, a kitelepített Niederhauser nevű jegyző üresen maradt, leromlott házába költöztek. Az eltulajdo­nított helyiségekben alakította ki az új hatalom a kultúrotthont, és hozta létre a kereskedelmi egységeket. Másik ágon a Szemerédi nagyapám őszintén hitt a kizsákmányolástól mentes, test­vériségen és egyen­lő­sé­gen alapuló igazságos új világ ígé­retének. Szemerédi Pál nagy­apám egy ideig a termelő­szövetkezet elnöke, sőt köz­ségi párt­titkár is volt. A termelő­szö­vetkezet kettéválása után, egész haláláig rendkívüli odaadással, hittel és szorgalommal vezette a kiváló eredményeket produkáló maj­láthfalvi termelőszövetkezet állatte­nyész­tési farmját. Nem mond­ták soha, de feltételezem, hogy nem volt feszültség nél­küli a két család közötti viszony, miután a kommunista Szemerédi Pálék, kivételesen szép lányát, Szömörédi Etelt – ahogy, származási helyük tájszólását megtartva szö­ge­die­sen mondták –, későbbi édesanyámat, a kulák Herczeg csa­lád András nevű fia vette feleségül. Herczeg nagy­apám ke­reskedői hajlamának és, jó értelemben vett, élel­mes­sé­gének köszönhetően, vagyona elvesztése után nagykeres­ke­dői tevékenységet vállalva, újra talpra tudott állni. Az ő ügyességét, de kereskedői habitusát is, valamint Szemerédi nagyapám végtelen szorgalmát magam is örököltem. És örömmel tapasztalom ezeket a tulajdonságokat a mellettem tevékeny­ke­dő, harmadik generációs Herczeg András fiam­nál is.

Kulák leszármazottakként német házban
Perjámoson, ahova szüleimmel 1962-ben átköltöztünk Majláthfalváról, egy német család üresen maradt házában kaptunk la­kást. Még elég elevenen élt az emberekben a há­ború emléke, ugyanis Perjámoson ke­mény harcok folytak, s a visszavonuló németekkel együtt, a megtorlásoktól tartva, a német ajkú lakosság egy része a háború vé­gén elhagyta a községet. Tiszta, gazdag, kulturált lakosságú község volt Perjámos, de számomra idegen, mert egy árva szót sem ér­tettem a román óvodában. Magyar tan­nyel­vű iskola nem volt, így a szüleim a né­met helyett, a románt választották. Sajnos a sváb faluban nem tanultam meg németül, bár az ut­cán német gyerekekkel játszottam, de ők is románul beszéltek.

SZ.P. no meg: ENDI
A vakációimat akkor és a későbbiekben is mindig a maj­láthfalvi nagyszüleimnél töltöttem. Kedves emlékek fűznek Szemerédi nagyapámhoz. A kisiskolás koromban épí­tett há­zuk homlokzatára, helyi szokás sze­rint, kiírták a ház tulajdonosa nevének kez­­dőbetűit, esetünkben Sz. P. azaz Szemerédi Pál. Kértem, hogy az én nevemet is írják rá az új házra, így a hátsó falra felkerült az ENDI becenevem. Volt, amikor kerékpárral mentem Majláthfalvára, máskor nagyapám szekérrel jött értem a kétféli (Gelu) állomás­ra. Felejthetetlen élményem maradt, amikor nagy havazásban lovas szánnal jött utánam, vagy amikor kora reggelenként magával vitt a falu túlsó határában lévő tehénfarmra, ugyanis nagy felelősségtudattal végezte a zootechnikusi munkáját, ragaszkodott hoz­zá, hogy mindig jelen legyen a reggeli és az esti fejéseknél.

Képzőművészeti alkotások gyűjteménye díszíti Herczegék különös belsőépítészeti dizájnú temesvári lakását

Románkenyerezés és az argentin vb
Hála Herczeg András édesanyjának és a majláthfalvi nagyszüleinek köszönhetően, a kétéves korától román tan­nyelvű tanintéze­tekben tanuló Herczeg András megőriz­te anyanyelvét, felmenőinek kultúráját, a ma­gyar nemzethez való tartozás tudatával együtt. Ugyanakkor, akárcsak a két külön­böző társadalmi osztályba sorolt apai, illetve anyai nagyszülei által tanúsított egy­mással szembeni megértő magatartása, ő is tiszte­lettel viszonyult a más nemzetiségű honfi­társai, barátai kultúrájához. Mindezek elle­nére, nem ke­rülhette el mindig a nemzeti hovatartozása miatt ért sérelmeket.
Szüleim elváltak, mi édesanyámmal és öcsémmel tíz évi perjámosi tartózkodás után Temesvárra, azaz Rónácra köl­töztünk. A viszonylag közeli Circumvalaţiunii (Vár­alja) negyedbeli, kiváló 19-es számú általános is­kolában fejeztem be a nyolc osztályt. Hato­dik osztályos koromban teljesen ár­tatlan gyer­mekcsíny miatt egy moldvai származá­sú ta­nárnőm rosszindulatú megjegyzését ért­hetetlennek és igaz­ság­ta­lannak éreztem. Az előttem ülő kislány haját oda­tűztem a padhoz, amiért a tanárnő felállított, majd a számára idegen hangzású Herczeg nevemet hallva megkér­dezte, hogy milyen nemze­ti­ségű vagyok. Az egyértemű vá­laszomra, hogy magyar vagyok a teljes osztály előtt gyű­löletet kifejező hangon figyelmeztetett: „Nu uita că mănânci pâine românească” (Ne felejtsd el, hogy román kenyeret eszel). Elkeseredésemben a mindig biztos pontot jelentő majláthfalvi családom körében ke­restem vigasztalást, és kaptam magyarázatot a történtekre. 1978-ban, június máso­dikán az argentin labdarúgó világbajnokság idején a Loga Líceumban középiskolás diáktársaimmal az argentin-magyar talál­kozó utol­só percében Nyilasiék kiállítása után kapott argentin gól lázában az ör­vendező osz­tály­társaimmal folytatott vitatkozás he­vé­ben olyasmit mond­tam, hogy Erdély Ma­gyarország része volt. Szünidő után egy sze­kus jelenlétében kérdezgettek a tanári­ban arról, hogy mit mondtam azon az omi­nózus vitán. Le is íratták ve­lem, de nagyobb baj nem lett belőle, ha csak nem ennek volt a következménye, hogy később az egyetem elvégzése után sem engedtek kül­földre, még Bulgáriába, sőt a Szovjet­únió­ba sem, ahova szakmai küldöttséggel együtt kellett volna mennem. Még egye­te­mista koromban tör­tént, hogy országos tanulmányi körutazás keretében egynapos bulgáriai tartóz­kodás is szerepelt. Két buszon 80-an voltunk, amelyről kilenc német nevű társammal együtt engem is leszállítottak.

A megváltó forradalom
Herczeg Andrásnak szerencséjére rövid ideig kellett részesülnie a „szocializmus építésének dicsőségében.”
1985-ben a Temesvári Műszaki Egyetem számítástechnikai karán szereztem mérnöki oklevelet. Az egyetemen ismertem meg Neda Delia kolléganőmet, akivel azóta is egymás kultúrája iránti tiszteletben, nemcsak bol­dog házas­ságban, hanem egymást kiegé­szít­ve, vállalkozásunk vezeté­sében is együtt­működünk. A resicabányai származású Deliát Târgu Jiuba helyezték, engem pedig az egyetemista koromban tett gyárlátogatásokon tapasztaltak arra késztettek, hogy ke­vésbé kötött munkahelyet válasszak. Így kez­dő mérnökként rövid idő alatt voltam több építőtelepen, Resicabányán, Aninán, Aradon majd Temesváron. 1987-ben, ami­kor a fiunk születik, már együtt vagyunk Te­mesváron. Nyolcvankilenc decemberében pedig mi is ott voltunk a téren a gyűlölt rendszer megváltoztatásáért kiálló temes­váriak között.

Garázsból indult az EGERIA
A rendszerváltás utáni lehetőségek nagy kihívást jelentettek a vállalkozásra hajlamos emberek számára, de a gyors meggaz­dago­dás reménye sokak számára hamar szerte­fosz­lott.
Először néhány társammal sörgyár épí­té­sére szövetkez­tünk Nagyőszön (Tomnatic). Később, 1991-ben, nagyobb si­kerrel építő­ipari céget alakítottunk, amelyben egy adott idő­ben már 100 alkalmazottal dolgoztunk. Ezzel, a részben még állami vállalattal nagy cégek átalakításában vettünk részt. Ebből a vállalkozásból kiválva, három társammal 1995-ben a feleségem nevére új kereskedel­mi céget jegyeztünk be, amelynek főfog­lal­kozása játékkereskedés volt. 1998-ban im­már családi vállalkozáskét házépítéseket is vállalva és, jobb híján az épülő házunk ga­rá­zsából építőanyag­kereskedésbe kezd­tünk. Mellesleg a házunk építési mun­kála­tait – miután 1993-ban súlyos autóbalesetben meg­sérültem – három évig mankóra tá­masz­­kodva magam irányítottam. A fele­sé­gem ügyességének köszönhetően, sikerült fel­­fedezni és megvásárolni a volt mosószergyárból azt a területet, amelyen az EGERIA, immár 120 alkalmazottal ma is tevé­kenykedik. Jelenleg a feleségemmel, a fiam­mal – aki időközben Bécsben úgynevezett igazgatói iskolában, a híres Wirtschafts Univerität-en szerzett menedzseri okle­velet – közösen vezetjük a cégünket. Három mun­ka­telepünk, és újabban három betonkeverő állomásunk is van. Eredmé­nyeinkről tanús­ko­dik, hogy a Temes megyei vállalatok kö­zött, a nehezedő körülmények ellenére, a hetedik legjobb gazdasági teljesítményt értük el.

Szörényordasi klisé

Sajátos módja van Herczeg András me­cenatúrájának. Leginkább a számára is él­ményeket nyújtó, saját művészeti igényeit kielégítő megnyilvánulások késztetik bizonyos művészeti tevékenységek támoga­tására. A szörényordasi va­kációs házuk­ban sem önzetlenül vállalják, Delia asszonnyal közösen, a művészek vendéglátását, akikkel alkalom­adtán napokon, sőt heteken keresz­tül együtt nyelik az andezit kövek megmun­kálása során keletkezett töménytelen port.
A szemünk láttára születő csodálatos szobrászati és festészeti alkotások öröme mellett, az esti beszélgetések a vendégül látott művészekkel, maradandó élményt je­lente­nek. Miközben feleségemmel mi is fel­mutathatjuk kony­ha­mű­vészeti alkotásunkat. Különös öröm és elégtétel az a szinte kli­sészerűen, ugyanúgy megismétlődő jelenet, amikor a turista családok megcsodálják a házunkhoz vezető utcán kiállított műalko­tásokat. Mindig ugyanaz történik, csak a sze­replők változnak: a gyermek, gyermekek előreszaladva felkapaszkodnak a műem­lék­re, amit az édesanya kezével érint miközben a férj fotót készít a szörényordasi kirándulás emlékének megörökítésére. Az általam támogatott törté­nel­mi, helytörténeti könyvek megjelentetéséhez is, az azt meg­előző bú­vár­kodásaim vezettek. Ez történt a Heti ÚJ SZÓ hasábjain olvasott néhai Vicze Károly történelemtanár írásainak, Bodó Barna szer­kesztésében megjelent Az vég Temes­várban című könyv, és később Jancsó Árpád hely­tör­téneti kiadványai, valamint a Szalai Béla Temesvár tör­té­netét illusztráló metszeteket tartalmazó kiadványok eseté­ben is. Gyermekkorom óta szenvedélyes hangver­senylátogatóként pedig örömmel járulok hozzá, immár negyed év­százada, a szörényordasi nemzetközi dzsesszfesztivál szer­ve­zéséhez. Mellesleg a dzsessznek köszön­hetően lettem, az általam korábban kevésbé értett Bartók Béla csodálatos alkotásainak rajongója.

A Herczeg-ház

Szobrászati galéria a Herczeg-ház udvarán
Beszélgetésünket, Románia első díjazott, többek között a velencei építészeti biennálén is sikeresen szereplő – mitológiaia sejtéseket ébresztő, kiváló funkcionalitású, vendégmarasztaló – úgyne­vezett Herczeg-házban folytattuk, a különleges belsőépí­té­szeti dizájnú lakásban képzőmű­vészeti gyűj­temények, jeles szobrász- és festőmű­vészek alkotásainak légkörében. Az ország határain kívül is ismertté vált házat Radu Mihăilescu építész tervezte. Ennek alapján ajánlotta őt Doru Covrig a temesvári Iulius Town (MALL) project menedzsere a jász­vásári (Iaşi) befektetőnek a temesvári lé­tesítmény megtervezésére.
Herczeg András jogos büszkeséggel beszél a Herczeg-ház hírnevéről, az építk­e­zés keservesen szépséges folyamatáról, akár­csak az elnökletével tevékenykedő Herczeg Alapítvány sikereiről, a csaknem negyed év­századon ke­resz­tül támogatott szörényordasi és te­mes­vári szobrászati és festészeti szimpóziumokról, alkotói tábo­rokról, dzsessz- illetve klasszikus zenei fesztivá­lokról, a Magyar Akadémiával együtt­­mű­ködve Temesvárhoz kötődő törté­nelmi és főleg magyar nyelvű helytörténeti kiadvá­nyok támogatá­sáról, sőt az – ezek között kakukktojásnak tűnő, ám számos művészeti rendezvényt támogató – Enoteca de Savoya bor­üzleteiről.
Temesvár Európa Kulturális Fővárosa alkalmára időzít­ve jelent meg a Herczeg Alapítvány támogatásával és a Temesvári Tudományegyetem közreműködésével Szalai Béla történelmi albumok sorozata kere­té­ben a Béga-parti város fejlődésének 1596-1896 közötti időszakát metsze­tekkel megörökített Temesvár 300 év képein al­bum. Herczeg András a város multikultu­rális jellegét tanú­sító négy nyelvű (magyar, román, német, szerb) album elősza­vá­ban hivatkozik Te­mes­vár európaiságára, nemcsak az évszá­zadok során tanúsított kiemelkedő gaz­da­sági teljesítményeire, hanem nemzeti­ségi és kulturális sokszínűségére is, hang­súlyoz­va annak megőrzésének fontosságát.
Szülőfalujának tisztelegve járult hozzá 2019-ben a 200 éves majláthfalvi katolikus templom évfordulójának megünnepléséhez, valamint Alfred Szélpál által összeállított, és Madár Réka szerkesztésével kiadott Maj­láthfalva Monostor családkönyve című há­romkötetes könyv megjelentetéséhez.
A Temesvár sodrásában élő üzletember azonban azt is látja, hogy nem minden szempontból változik szíve szerint szeretett városa. Sajnálattal mondta, hogy a kivándorolt fia­talkori barátai – zsidó, majd a német és újabban a magyar – elvándorlása egyre inkább szegényebbé tették és teszik a multikulturalitású Temesvárt. És azt is ta­pasztalja, hogy az újonnan érkezők, az in­teg­­rálódás helyett gettó-szerű elzár­kó­­zott­­ságban élnek. A derűlátással megáldott Herczeg András azonban, aki a sok­nem­zetiségű Bánság magyar falujában látta meg a napvilágot, a nagyszülei által nya­kába akasztott “tarisznyában”, a mai napig talál sorsát optimista irányba vezérlő böl­cses­sé­geket. Ezt igyekszik továbbadni András fiának, illetve életét újabb fényekkel besu­gárzó, öt éves Hugó-András és két és fél éves Josefin unokájának.
Végül köszönettel említjük meg itt a magyar nyelvű újságunk olvasóinak Herczeg Andrást megillető háláját a HETI ÚJ SZÓ és helytörténeti évkönyvünk kitartó támogatásáért.