Idén lesz 95 éve annak a jeles eseménynek, amikor 1922. áprili­sában a Temesvári Magyar Dalárda kebelében felvetődött a temesvári Magyar Ház létesí­té­sének gondolata. Ezzel szinte egy időben, ugyanabban az esztendőben no­vember végén megalakult a Magyar Párt temesvári és Temes-Torontál megyei szervezete, amely kezdettől prog­ramjába vette egy Magyar Ház létesítését Te­mesváron. A Magyar Dalárda kezdeményezésére kezdődött meg a gyűjtés, s Temesvár akkori erős magyar polgári közössége az igen jelentős potenciált képező üzletemberek, az értelmiség széles rétege, valamint sok-sok lelkes adományozó hozzájárulásának, s a bánsági magyar lakosok által megvásárolt tég­lajegyek árának köszönhetően – az 1927-ben megalakult Magyar Ház Részvénytársaság gondozásával – lehetővé vált, hogy 1930. november 30-án országra szóló, visszhangos ünnepség keretében átadhassák rendeltetésének a magyar kultúra várának szánt művelődési létesítményt.
Ezen summás felvezetés nem érzékeltetheti annak a tekintélyes magyar polgári közösségnek a létezését még a Trianon utáni Temesváron is, amely hihetetlen mértékben járult hozzá az első világháború előtti békebeli Temesvár társadalmi és gazdasági fejlődésének folytatásához.

Mi lett velük?

Mi történt az 1930-1945 közötti idő­szakban, alig másfél évtized alatt, illetve az ezt követő úgynevezett proletárdiktatúra éveiben a bánsági ma­gyar közösség megannyi kiváló kép­vi- selőjével, a híres orvosokkal, ügyvédekkel, építészekkel, pedagógusokkal, bankárokkal, politikusokkal, írókkal, új­­­ság­­­­­írókkal, egyházak képviselőivel, üzletemberekkel, a­zokkal a város nagy tekintélyű személyiségeivel, akik az impériumváltás és a nacionalista üldözések ellenére sem hagyták el szülőföldjüket, felvállalva a szakmai mun­kájuk mellett az elbizonytalanodott magyar közösség tagjainak gyámolítását is.

A kérdésre dr. Oberst László nyugalmazott mérnökkel, dr. Oberst Zoltán ügyvédnek, a Magyar Ház Részvény­társaság egyik tagjának, a Magyar Párt ifjúsági szervezetének vezető tisztségviselőjének fiával keressük a választ.
A két világháború között, de még a há­ború alatt és az utána következő első években is a temesvári Magyar Ház megálmodói és megvalósításának anya­gi támogatói elégtétellel vehették tudomásul, hogy a magyar közösség össze­fogása és ál­dozatvállalása nem volt hiábavaló, u­gyanis a Magyar Ház valóban művelődési hajlékként, vagy – ahogy maguk nevezték – a magyar kultúra váraként működött Te­mesváron, még akkor is, amikor az új po­litikai hatalom a Magyar Népi Szövetség rendelkezésére bocsájtotta a létesítményt, és igyekezett kiszorítani a polgári réteget, helyette nagyobb teret engedve a műkedvelői kulturális rendezvényeknek. Utólag persze kiderült, hogy a magyarság önazonosságának megtartására irányuló, kez­detben fellendülést hozó intézkedések átmeneti jellegűek és az anyanyelvű oktatás és a népi kultúra terén valójában szép­emlékű néhány év kirakati eszköznek bizonyult.

A Magyar Ház részvényesei, vagy a Magyar Párt vezetői helyett ma már csak jó esetben is a leszármazottaikat kérdezhetjük arról, hogy mi történt a fel­menőikkel, akik szerepet vállaltak a bánsági magyar közösség megmaradására irányuló törekvésekben.
Röviden talán úgy fogalmazhatnánk, hogy a történelem elsodorta édesapámat és a hozzá hasonló embereket. Gyermek­ként nem sokat értettünk meg abból a folyamatból, ami az akkori években le­zajlott a társadalomban, édesapám és társainak az életében. Amikor az olyan embereket, mint ők osztályellenségként tartották számon, hosszabb-rövidebb ideig lágerekben tar­tották, nem volt ajánlatos firtatni, hogy mi történt a részvényeikkel, milyen sorsa lesz a Magyar Háznak. Édesapám is ilyen meghurcoltatás után magába zárkózott, majd megbetegedett.
Édesanyám, köz­lé­kenyebb természe­tű lévén, többször beszélt azokról az időkről, és jobban megőrizte kapcsolatait a háború előtti társaság tag­­jaival, akikkel, még az én gyermekkoromban, a negyvenöt-ötvenes években is, szom­ba­tonként összejöttek, de a politikai hely­zet tabu téma volt, főleg előttünk, gye­­rekek előtt, hiszen az „osz­tályellen­séget” megfigyelés alatt tartották. En­gem például egyik túlbuzgó tanárunk azzal bélyegzett meg az osztály előtt, hogy a be­csületes munkásembereket kiszolgáló szocialista keres­ke­delemmel szembeni fe­ketézőket úgy igyekezett szemléltetni, hogy példaként arra vete­medett, hogy rám­mutatva mondta:„látjátok ennek a gye­reknek az anyja nem az állami vagy szö­vetkezeti üzletekben, hanem a piaci feketézőktől vásárol.” Az ilyen, ma nevetsé­gesnek tűnő primitív uszítási eszközök, és persze ennél sokkal durvább megfélemlí­tések részét képezték annak a kivé­reztetésnek, amely az 1989-es rendszerváltás idejére gyakorlatilag megsemmi­sítette azt a magyar társadalmi réteget, amely néhány évtizeddel korábban csodálatot érdemlő tetteket valósított meg. Ezzel is ma­gya­rázható, hogy, amikor már meg lehetett szólalni a jogtalanul elkobzott ja­vak visszaigénylése érdekében, a Magyar Ház még életben lévő részvényesei közül senki sem kezde­mé­nyezte az ingatlan visszaigénylését. Erre helyettük a leszármazottaik bevo­násával mások tettek kí­sér­letet, sajnos a mai napig sem kielégítő eredménnyel.

A Magyar Ház építésének ügyét a húszas évek végén a Magyar Párt bánsági szervezete erőteljesen támogatta. Az 1989-ben megalakult érdek­vé­delmi és politikai jogutód, az RMDSZ meglehetősen tétován tekintette magát a visszaigénylési feladat örökösének.
Pontosan emlékszem arra az éppen ebben a házban megtartott alakuló gyűlésre, amelyen végre szó eshetett a ma­gyar közösség érdekeiről, a nemzetiségi oktatásról, kulturális tevékenység szer­vezéséről, de senkinek nem jutott eszébe a Magyar Ház visszaigénylésének a gon­dolata. Később is azt gondoltuk, hogy a diktátor távozásával egyik napról a másikra megteremtődött olyan jogállami helyzet, amelyben, igazságosan, jogi úton rendeződik ez a kérdés is.
A rendszerváltás utáni első nyolc évben olyan kegyelmi állapotnak örvendhetett a szervezet, hogy két tanácsos is bekerült Temesvár városi ön­kor­mányzatába. Ez alatt az idő alatt már folyamatban volt a leszármazottakból álló, új tagokkal kiegészült Ma­gyar Ház Részvénytársaság visz­sza­igény­lési pere. Ön – aki részvényes örö­kösként tagja volt ennek a rész­vénytársaságnak – ez alatt a nyolc év alatt az RMDSZ színeiben tanácsosi tisztséget is betöltött.
Amint visszaemlékszem, még akkor is abban a hitben éltünk, személy szerint magam is, hogy a Magyar Ház ügye csakis a magyar közösségünk javára dőlhet el, s hogy az igazság jogi úton győzedelmeskedik, nincs szükség politikai vonalon ebben az irányban lépé­seket ten­ni. E helyett tanácsosként azon­nali problémák, utcanév-táblák, oktatási kérdések, személyes panaszok orvoslásával foglalkoztunk. Mellesleg egy adott pillanatban megnyugtató kilátásnak is örvendhettünk, ugyanis, a né­hai Bárányi Ferenc majd Toró T. Tibor parlamenti kép­vi­selői mandátuma időszakában egy sor kormányrendelet útján visszaszolgáltatandó ingatlan listáján a temesvári Magyar Ház is szerepelt. Hogy menet közben ebből a sorból a mi ingatlanunkat tö­rölték, beszédes példája annak: mekkora tévedés volt elhinni hogy Romániában jogállami feltétel biztosítja az igazságos döntések meghozatalát.

Végre törvényes úton sikerült ér­vényt szerezni legalább annak, hogy az eredetileg bejegyzett Magyar Ház Rt. nem szűnt meg, vagyis, hogy semmilyen dokumentum nem támasztja alá a társaság megszüntetését, s így lehetőség nyílhat újabb kereslet be­nyújtására az ingatlan visszaszolgáltatása érdekében. Ennek ellenére, sajnos, még napjainkban is a Drăgan-féle kerskedelmi társaság tovább áru­sítja a Magyar Ház ingatlant is ma­gába foglaló vagyonának a rész­vényeit.
Én, mint a részvényes édesapám le­származottja, továbbra is bízom abban, hogy eljön az ideje az igazságtételnek, amikor a bánsági magyar közösség, újra saját céljaira használhatja azt a létesítményt, amelyet bizonyíthatóan a bánsági magyarok közadakozásából, a közösség saját kultúrájának ápolására teremtett meg sokak áldozatos munkájával és anyagi támogatásával.