Öt évvel ezelőtt 2010. októberében hazajárásának egyik al­kalmával beszélgettem dr. Klepp Ferenc tanárral, aki azóta is gyak­ran felbukkan Temesváron. Talán még a korábbi éveknél is sűrűbben látogat haza szeretett szülővárosába, amelyhez szám­talan kedves emlék fűzi. Ez a kötelék mintha az idő múlásával – sok más kivándorló esetével ellentétben – nem gyengül, hanem mintha fokozódó érzelmi húrok tartanák azt állandó rez­gésben.
Az elmúlt napokban a vadászerdei kempingben a magyar hagyományok napját ünneplő temesvári közösség soraiban ta­lál­kozhattam sokadszorra KLEPP FERENC tanár úrral, amikor nem­csak a néhány héttel ezelőtti Nemzedékek Találkozója utáni újabb hazalátogatása lepett meg, hanem az is, amint több évtizedes németországi tartózkodá­sa ellenére szívén viseli a szórványban élő magyarság megmaradásának ügyét, méltányolva az itthon szerepet vállaló oktatók, újságírók, művészek, civil szervezetek áldozatos munkáját. Beszélgetésünk alkalmával éppen a soron lévő rendezvény kapcsán fejtette ki véleményét a magyar közösség vezetőinek munkájáról, akik – meglátása szerint – az ilyen ötletes kezdeményezésekkel is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a helyi asszimilációnál is erősebb globalizáció hatása ellenére a fiatalok ne feltétlenül az elvándorlást válasszák.

Félig német származású, de teljesen magyar

Mellesleg, Klepp Ferenc ta­nári pályafutásáról a korábbi be­szélgetéseink során már nyilatkozott. Most viszont a kemping egyik zugába visszahúzódva elsőként arra terelődött a beszélgetésünk, hogy miként váltak ősei – a Bánságba telepített sok svábhoz hasonlóan – magyar em­berekké.
Dr. Klepp Ferenc, aki harminc évig tanított matematikát a Temesvári Műszaki Egyete­men, ezúttal is a közismert jovialitásával mondja: “hazajöttem”.
Éppen ilyen természetesen beszél arról is, amikor Schopf­heimbe /Németország/, Szeged­re, vagy Aradra érkezik… haza. Tipikus világpolgár, ám Temes­vár, a szülőváros, a szép gyermekkor és ifjúságának, majd a sikeres pályafutásának színhelye mégis kiemelt szerepet tölt be életében. Bár apai felmenői svá­bok voltak, a Klepp család tagjai az évszázadok során ízig-vérig temesvári magyarok lettek.

A Klepp család Mária Te­rézia idején a második sváb hullámmal érkezett a Bánságba. Déd­nagyapámék először az Arad megyei Schöndorfba (Szép­falu, Frumuseni) telepedtek le. Nagyapám Klepp Ed­mund Lippára költözött és rö­vid­áru üzletet nyitott. Itt ismerte meg a nagyanyámat, a valószínűleg szintén német eredetű Binatek Máriát – akinek családja felvidéki származású, de ő már Cegléden született. Ebből a házasságból született 1906-ban Klepp Ferenc Ede, az édes­apám. Anyai nagyapám Soós Viktor református lelkész volt Ko­lozsváron, a Brassó melletti Bodzavámon született, az ő édesapja Brassóban volt állatorvos, akinek egyik őse 1702-ben nemesi kutyabőrt kapott, ezért lett a nevük Hudui Soós. A dédnagyapám tíz gyermeke közül Hudui Soós Viktor volt az én anyai nagyapám, aki Zentán volt állomásfőnök, ahol egy ár­ván maradt fiatal lányt vett feleségül. Édesanyám ebből a há­zas­ságból már Temesváron született, de mivel Lippán járt iskolába, ott ismerkedett meg édes­apámmal. A Sós nagyapa Te­mes­­váron a MÁV-nál kapott állást és Temesvárra költöztek, s a szü­leim 1935-ben itt kötöttek há­zasságot. Így történt, hogy én 1940-ben Temesváron születtem. Kétéves voltam, amikor édes­apám tartalékos tisztként a frontra, majd orosz hadifogságba került. A háború után édesanyámmal számtalanszor mentünk ki a józsefvárosi pályaudvarra a hadifoglyokkal hazaérkező vonatokhoz, abban a re­mény­ben, hogy édesapám is kö­zöttük van. 1948 májusában, so­sem felejtem el, a Madarak és Fák Napján következett be az örömteli pillanat, akkor ismertem meg az apámat, éppen befejeztem az első osztályt a józsefvárosi katolikus missziós nővérek gimnáziumában.

A kisdiák Klepp Ferenc szá­mára az ötvenes években nem volt előnyös családi állapot az, amelyet az orosz hadifogságot megjárt német nemzetiségű apa személye jelentett.

Az apai ági német származás miatt soha nem ért semmilyen megkülönböztetés az egyébként jó hangulatú magyar iskolai kö­zösségben. Az oroszországi de­por­tálások idején viszont egyik lippai leány unokatestvéremet napokig bújtattuk, hogy ne vi­gyék el, de végül – mivel a nagynénimet, a leány édesanyját rakták fel az Oroszországba irányított vagonba, a nagybátyám ki­vitte a leányt a vagonhoz, és kö­zös akarattal ő ment el az anyja helyett arra a bizonyos malenkij robotra, ahonnan azonban szerencsére néhány év múlva hazajött.
Amikor az egyetemre felvételiztem, már enyhült a dühöngő proletárdiktatúra származás sze­rinti megkülönböztető módszere, így a munkás-paraszt szár­mazásúak számára fenntartott 80 százalék mellett, maradt másoknak is 20 százaléknyi hely a bejutáshoz, s én erre a maradék helyre szerencsésen bejutottam. Édesapámnak viszont, a fogság után mostoha sors jutott, mivel eleinte nem kapott állást, csak alkalmi könyveléseket vállalhatott, előbb a híres Sári néni vendéglőben, majd sikerült ál­lan­dó munkahelyhez jutnia a zöldség- és gyümölcskereskedésben, az ú.n. Aprozar Válla­latban.
Az erzsébetvárosi magyar is­kolában viszont kiváló légkör uralkodott, a pionír tevékenységek keretében szervezett műsorok, kirándulások is kedves emlékek. Egyetlen kellemetlen eseményre emlékszem, amikor 1951-ben édesanyámat gyászolva nem akartam a piros nyakkendőt felkötni, ezért behívattak az instruktori irodába, s igyekeztek meggyőzni arról, hogy a pionírnyakkendővel még na­gyobb tiszteletet fejezek ki édesanyám emléke előtt. A líceumi évek pedig, amelyekre találkozóink alkalmával nosztalgiával emlékezünk egykori diáktársaimmal, minden akkori nehézség ellenére csodálatosak voltak. Kiváló tanáraink voltak, közöttük Salló Ervin, a kedves Subonyi Ildikó tanárnő, no meg Grossz Peti bácsi, aki engem csak egyszer feleltetett mindig az évharmad elején úgy, hogy feladott tíz fizikapéldát, hogy old­jam meg a táblánál, kilencre futotta az időmből, s ezért csak négyest adott, azután hiába je­lentkeztem, hogy ötösre javítsak, nem volt hajlandó feleltetni. A negyedévi dolgozatom viszont ötös volt, amihez még kaptam egy ötöst, mivel az osztály előtt is megoldottam a dolgozati feladványt, így végül ötössel zártam, de ugyanezt minden évharmadban megismételte velem. Ki­váló pedagógusi módszere volt. Az érettségiről is maradt egy szép emlékem, ugyanis Eveley Mihály aligazgatónk az érettségi lapok dossziéjának alá­írásomat tartalmazó sarkát kivágta és ráírta. Emlékül Feri­nek, a társaság egyetlen szín jeles érettségizőjének. Melles­leg 1957-ben mi voltunk a Bá­rány utcai Magyar Vegyes Lí­ceum utolsó érettségizői.

Mi késztette Klepp Feren­cet, a sikeres egyetemi tanárt arra, hogy 1993-ban, amikor vég­re már megszabadultunk a diktatúra közvetlen terhétől, hazát változtasson?

Több oka is volt döntésemnek: mindenekelőtt feleségem sú­lyos betegsége, amelynek enyhítéséhez jobb feltételek kínálkoztak Németországban, valamint az a tudat, hogy visszajönni bármikor könnyebb, mint in­nen – az elmúlt évtizedek tanúsága szerint – elmenni. Persze, nem tagadhatom, hogy az új körülményekhez nem volt éppen egyszerű alkalmazkodni és hát, elfogadni azt, hogy Német­or­szág­ban a szakmai ranglétrának egy alacsonyabb fokán kellett folytassam oktatói munkámat. Temesváron a Műszaki Egye­temen lépésről, lépésre haladva, mint tanársegéd, adjunktus, do­cens végül pedig egyetemi tanár, oktattam 30 esztendőn keresztül matematikát vegyész- és elektromérnök hallgatóknak. Németor­szág­ban, mivel akkor már el­múlt­am 45 éves, eleinte csak óra­adó tanárként dolgozhattam, de csalódásomban kárpótolt a szabadság fantasztikus élménye, hogy onnan, ahol az első munkahelyem volt, a Rajna-parti Breisachban, esténként a hídon átsétálhattunk Franciaország­ba, hiszen Új Brisach /Neuf Bri­sach/ már francia területen van… Később elő kellett vegyem a matematika-fizika tanári diplomámat, amivel – miután le­vizs­gáztam német iskolajogból és matematika didaktikából – a shopfheimi gimnáziumban kaptam véglegesített középiskolai ta­nári állást, de tekintettel egyetemi tanári múltamra, érettségiző diákokat taníthattam, és az igazgató azt is megengedte, hogy külön matematika kört is tartsak a legkiválóbb tanulókkal. Ezek a diákok, ma tekintélyes tisztségeket töltenek be, a vi­lág különböző rangos intézeteiben. Feleségem elvesztése után vigasztalást jelentett, hogy egyetlen fiunk is velem van, ő már Németországban fejezte be a tanulmányait.
Arra a kérdésre, hogy a sikeres temesvári pályafutásom után nem volt-e hiányérzetem Németországban, őszintén azt vá­laszolhatom, hogy én bárhol jól éreztem magam, ahol matematikát taníthattam.

Ez kielégítette dr. Klepp Ferenc professzor szakmai am­bícióját?

Főleg azért, mivel az említett gimnáziumi tanítás mellett, ahol 1993-tól 2007-ig, nyugdíjazásomig dolgoztam, párhuzamosan tartottam matematika előadásokat az egyetemen is, a vil­lamosmérnöki, illetve az in­formatika karon. Ugyanitt je­len­leg is van kurzusom, ezenkívül három recenziós lapnak va­gyok a munkatársa, és a Ma­gyar Tudományos Akadémia kül­területi tagjaként tartom a kapcsolatot többek között a Deb­receni Egyetemmel is. Sze­ren­csémre nyelvi problémáim nem voltak, ugyanis édesapámnak volt egy kiváló módszere: mindennap más-más nyelven beszéltünk, így volt magyar, né­met és – mivel a fogságban jól megtanult oroszul – orosz nyelv­nap a családban. Melles­leg orosz meséket is mondott ne­kem. Subonyi Ildikó, nagy tiszteletnek örvendő líceumi tanárnő elámult, amikor Tolsztoj éle­tét oroszul mondtam el neki.

Sokan szeretik Klepp Fe­ren­cet Temesváron, nemcsak egykori osztálytársai, hanem tanítványai is, akik az egyetemen hallgatták előadásait.

Ez kölcsönös, hiszen ne­kem mindig kedvesek a találkozások ismerőseimmel, volt tanítványaimmal, akikre nagyon büsz­ke vagyok. Például Szegedi Lajos mérnökre, akiből sikeres üzletember lett, Delesega Gyula tanárra, ma szintén egyetemi ta­nár és Francisc Boldea mérnökre, Lugos polgármesterére, so­kakkal évente találkozom a HÚSZ Baráti Kör nyári összejövetelein. Volt tanítványaim kö­zül például Davidescu Corneliu Temesváron a Műszaki Egyetem rektorhelyettese lett, Cotarca Livius, Olaszországban neves szak­ember, egyik tanítványom az Ottawai Informatikai Fakul­tás dékánja, egy másik a Lon­doni Orvosi Egyetemen tanszékvezető, megint másik az olasz gyógyszerészeti ipar országos ku­tatóintezetének az igazgatója, és sorolhatnám tovább…

Beszélgetésünk végén Klepp Ferenc elmondta még, hogy bár térben eltávolodott szü­lővárosától, továbbra is minden alkalmat kihasznál, hogy ha­zalátogasson, ragaszkodik la­punkhoz is, amelyet németországi otthonában – mint hajdanán Móricz Zsigmond hőse, a debreceni kisdiák, Nyilas Misi – hazulról érkezett kedves pakként bont fel hetente, a “mi új­ság otthon” kérdésre választ vá­ró izgalommal. Mi pedig többek között büszkék vagyunk arra, hogy Klepp Ferenc tanár úr ra­gaszkodó tagja, a HETI ÚJ SZÓ megtartásáért létrehozott Baráti Körnek. (Kiemelések tőlem Klepp tanár úrral folytatott ko­rábbi beszélgetésekből.)

Graur János