Erdélyből a Béga-parti városba került ORBÁN ENIKŐT az elmúlt három-négy év alatt inkább csak a színházzal közvetlenebb kapcsolatban állók ismerhették meg úgy, mint a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház sajtóreferense, irodalmi titkára, vagy éppenséggel dramaturgi munkája alapján. Encivel – ahogy közvetlenségét tükröző szakszerű sajtótájékoztatóit szignálja – a véletlenek közrejátszásával alakult pályájáról, temesvári fogadtatásáról, beilleszkedéséről az ismeretlen nagyvárosba, általában a kultúra illetve a színház jövőjéről és természetesen írásunk indítékát képező legutóbbi dramaturgi munkájáról, a közelmúltban színpadra állított A végjáték bemutatójáról is beszélgettünk.
Szerencsés bukás
A csíkszeredai középiskolás időszakában Orbán Enikő még úgy gondolta, hogy esetleg az építészet lehet számára a megfelelő pálya. Ez valójában a gyakorlatias gondolkodású szülők, a keramikus édesanya és villanyszerelő édesapa elképzelésének akkoriban talán jobban megfelelt volna. Csakhogy…
Csúnyán elbuktam mértanból a felvételit a középiskolai architektúra szakon. Nagy megrázkódtatás volt ez számomra, hiszen egész addigi életemben a rajz, az építészeti megfigyelés volt a fontos. Nem tudtam mit fogok kezdeni magammal, 13 évesen valóságos egzisztenciális válságba, pályaválasztási dilemmába kerültem. Ahogy most viszszagondolok, döntő szerepe lehetett a színház, a művészet felé irányulásomban, annak, hogy végtelenül magányosnak éreztem magam, amikor IX. osztályos koromban bekerültem a Márton Áron Gimnázium filológia szakára, ezért kapcsolódtam be az éppen akkor indult diákszínjátszó körbe. Év végén a Csíkszeredában játszó Varga Sándor színművész egy Shakespeare-darabot tanított be nekünk, amiben én játszottam az egyik szolga szerepét. Engem már akkor inkább az foglalkoztatott, hogy miként lesz egy régi poros könyvből színpadi előadás, hogyan lesz az írott sorokból színpadi beszéd, s hogyan lesz egy drámából előadás. Ekkor kezdtem el nagyon tudatosan az irodalom felé orientálódni. Ebben komoly szerepe volt Csutak Judit magyartanárnőmnek. Versenyekre, olimpiászokra jártam, kiderült, hogy ez az én világom. Ekkor találkozott az életemben a színház meg az irodalom. Nagyon nagy váltás volt ez a családom szemében is.
Mi az, hogy filológus, hát még hogy dramaturg – bár lenne legalább tanár a gyermekből
Végül a szüleim is belenyugodtak a pályaválasztásomba, de igyekeztek legalább a tanári pálya felé irányítani, ami egy kézzelfoghatóbb foglalkozás, azt meg lehet magyarázni a rokonoknak, szomszédoknak, ha azt kérdezik, hogy mit csinál a gyermek, hát tanít, ezt mindenki érti, de hogy filológus, az meg mi? Amikor pedig Marosvásárhelyen a dramaturg és drámaíró szakot választottam, és nem a színészi pályát – elvégre az is megfoghatóbb valami, mert ugye milyen szép, hogy színésznő lesz az Enci, de hogy dramaturg?… – Azt, hogy valaki ír, még értik, elfogadják az emberek, de azt, hogy átír, arra mi szükség, ha már egyszer megírták. Mindez nem volt elég: a három évvel fiatalabb húgom, Ildikó, Marosvásárhelyen az orvosin harmadéves. Ez már valami, tetszett a szüleinknek, hogy orvos lesz a kisebbik lányuk, s ha kell, meggyógyítja a beteg családtagokat. Csak akkor lepődtek meg, amikor bevallotta, törvényszéki patológusnak készül. Ezt ő mindig is tudta, csak időbe tellett, hogy egy vasárnapi ebédnél be lehessen vallani.
Szerelem első látásra?
Aki kisebb, talán provinciálisabb, de magyar kultúrájáról híres erdélyi városból, nevezetesen – csíkszeredai előzmények után – Marosvásárhelyről kerül a Bánság fővárosába, milyennek látja ezt a várost, vajon hogy érzi itt magát?
Nagyon nem akartam Temesvárra jönni, amikor 2013-ban még diákként küldtek a TESZT fesztiválra, hogy írjak az eseményről, de aztán elég volt két nap ahhoz, hogy ne akarjak innen elmenni. Első pillanattól nagyon közel állt ez a város az én lelkemhez, habitusomhoz. Bár kisvárosban, Csíkszeredában születtem és nevelkedtem, alapvetően nagyvárosi embernek tartom magam. Előzőleg megfordultam egy párszor Budapesten, amely szintén egy kozmopolita nagyváros, ott is otthon éreztem magam. Nem gondoltam, hogy első temesvári látogatásom után néhány hónappal úgy térek ide vissza, mint a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház potenciális munkatársa. Noha korábban az volt a kevésbé megalapozott elképzelésem, hogy szabadúszóként fogok dolgozni. Zsigmond Andrea tájékoztatott arról, hogy Temesváron sajtóreferenst keresnek. Fogalmam sem volt arról, hogy mi a dolga egy sajtóreferensnek. Versenyvizsgáztam, és októberben egy utazótáskányi cuccal a Leenane szépe bemutatójára már úgy jöttem Temesvárra, hogy akkor ezentúl én itt lakom. Azután már csak a mesteri vizsgák miatt jártam Marosvásárhelyre.
Temesvár egész története arról szól, hogy egy jelentős, gazdaságilag, üzleti szempontból fejlett merkantil és kozmopolita város, de az évszázadok óta létező színházai, művészeti intézményei és neves személyiségei ellenére, nem tudott igazán kultúrváros is lenni.
Nehezen tudnám megítélni, hogy ez milyen mértékben igaz, az én környezetemben nem ezt tapasztalom. Azt látom, hogy arra törekszik ez a város, hogy kultúrvárossá váljék, bár valamiért valóban nehezen megy. Én is tapasztalok olyasmit, hogy az itt élők között vannak akik – biztos nem a tősgyökeres békebeli lakosok – rácsodálkoznak arra, hogy Temesváron az Opera és Nemzeti színház mellett magyar és német színház is van.
Viszont az is igaz, hogy az itteni emberek sokkal aktívabbak és sokkal nyitottabbak. Marosvásárhely után ez volt az első tapasztalatom, és továbbra is ezt tartom. Talán éppen a vegyes lakosság miatt elfogadottabb a másság. Lehet, hogy van egy réteg, amit én nem látok, amelyikkel nem találkozom, ahol ez másképpen jelentkezik, de az a világ, amelyben én mozgok, az nyitott, őszinte, barátságos. Egészen más, mint ahonnan én jöttem. Nagyon meglepett, hogy a nap bármelyik órájában vannak emberek a teraszokon, kávéznak, beszélgetnek, fel is merült bennem az elején, hogy itt nem dolgoznak az emberek? Persze, hogy nem erről van szó, megtévesztő ez a látszat.
Kőszínház és/vagy inkább Vándorszínház?
Úgy tűnhet, hogy Orbán Enikő korához képest irigylésre méltóan rövid idő alatt révbe jutott a választott szakmában: alig három év alatt számos elégtételt nyújtó előadás sikeréhez járulhatott hozzá, akár rendezőasszisztensi elképzeléseivel, akár dramaturgiai munkájával, legyen szó szövegkönyv átírásról, fordításról, mint például a Koldusopera színpadra vitelének az esetében, amikor elsőként ültette át magyar nyelvre Bertolt Brecht darabjának John Gay féle változatát. Adódik a kérdés, hogy mindezek ellenére a Vándorszínházban való szerepvállalása azt jelentheti-e, hogy szűknek találja a kőszínház nyújtotta lehetőségeket?
Szó sincs erről, hiszen valóban nagy kihívás volt és elégtételt is hozott a John Gay-féle XVIII. század eleji angol nyelven írott Koldusopera lefordítása, és nem panaszkodhatom számos más kőszínházi feladatra sem. Ami viszont a Vándorszínházat illeti, amit ugye Aszalos Géza „álmodott és szült” meg, és most ketten „neveljük”, egészen más világ. A színház is első pillanattól partner volt ebben a történetben. Tehát nem riválisa egymásnak a két különböző forma. Számomra a sok munka ellenére kikapcsolódás is, mert egészen más, mint a feszesebb kőszínház. Emberközelibb, talán őszintébb, igazabb is, ott vagyunk az emberek között, közvetlenül érezzük a hatást. Itt kapunk igazán választ arra a kérdésre, amit úgy szoktunk megfogalmazni, hogy vajon miként hat a művészet a társadalomra, illetve a társadalom a művészetre. Ugyanakkor a vándorszínház lefed egy olyan területet, amire a kőszínháznak nincs lehetősége.
Mi lesz veled, MŰVÉSZET?
A Csiky Gergely Állami Magyar Színház legutóbbi bemutatójának szövegkönyve Orbán Enikő újabb dramaturgi munkásságának eredménye, amely Kocsárdi Levente rendezésében került színpadra, a temesvári színház olyan nagy tapasztalattal rendelkező színészeinek közreműködésével, mint Fall Ilona, Szász Enikő, Mátyás Zsolt, illetve Horányi László, aki a temesvári színház mellett elkötelezett és az itteni közönség által joggal rajongva szeretett magyarországi színművész. A végjáték alkotóinak művészi szándéka – egyfelől a művészet, ezen belül a színház jövője iránti aggodalom, illetve azoknak a művészeknek a sorsának, vagy sorstalanságának tükrözése, akiknek az élete oly szorosan kötődik a színházhoz, hogy azon kívül számukra más nem is létezik – véleményem szerint megvalósult. Noha az előadás – amelyet mellesleg a stúdióteremben, enyhén szólva kényelmetlen feltételek között voltunk kénytelenek végignézni – a vezérfonalban megcsillanó jeleneteket és alakításokat időnként eltorzította, vagy félreérthetővé tette, talán éppen a mondanivaló hangsúlyozására beiktatott műkedvelői szintre süllyedt nosztalgiázás. A kiforratlannak tűnő előadásért viszont kárpótoltak a trágárságtól mentes, szép szövegek, humánus kicsengések, amelyek eldurvult világunkban felüdítően hatottak.
Kocsárdi Leventével régóta terveztük, hogy együtt fogunk dolgozni. Jó alkotótársakhoz méltóan már a szövegkönyv megírásakor vitatkoztunk, aztán az előadás során is változott a szöveg, egész más lett, mint az, amit eredetileg William Saroyan Barlanglakók drámájából ihletve kigondoltunk, hiszen a színészek is hozzáadták a maguk elképzelését, amit végeredményben nagyon jó dolognak tartok. Színész nélkül nem mindig egyértelmű, hogy mi az, ami mondható, illetve, hogy mi az, ami az adott színész által mondható. Azután dramaturgként az objektivitás érdekében igyekeztem bizonyos távolságot tartani a próbák folyamatában, mert, ha mindig jelen van az ember, nem veszi észre a hibákat, és nem képes korrigálni, betölteni azt a bizonyos fésű szerepét. Persze nem minden rendező teszi ezt lehetővé, vannak, akik nagyon görcsösen ragaszkodnak a saját elképzeléseikhez. Szerintem az a jó, ha a dramaturg és a rendező partnerként dolgozik, és nem hierarchikus alá-fölé rendeltség érvényesül. Leventével időnként nem mindenben értettünk egyet, azt gondolom, hogy akárcsak én, ő is egy kicsit meg volt ijedve ettől a feladattól, hiszen mégiscsak ez az első rendezése. Akikkel ebben az előadásban együtt dolgoztunk, valamennyiüknek sokéves tapasztalata van úgy színészként, mint rendezőként. Érdekes színt adott a dolognak, hogy ennek az előadásnak a történetébe mindenki behozta a saját kicsi történetét, hiszen színeszekről szól, amit színészek játszanak. Engem minősít viszont, hogy nem voltam elég határozott, s úgy látom, hogy vannak még laza pontjai ennek az előadásnak, amire még ráfér a fésülés. De ez is, mint minden előadás a bemutató után is alakul.
Ránk dől a fal?
A végjáték nézője elmorfondírozhat azon is, hogy azok a maguk világába bezárkózott, hagyományos értékrend szerint élő színészek, akik saját emlékeiket már-már giccsbehajlóan kiszínezve élik újra, csupán a maguk kis világát féltik az újtól – amit nevezhetünk kortárs művészetnek, modern világnak is – vagy valóban sokakkal együtt abban a meggyőződésben élnek, hogy az üzlet, a pénz, maga alá temeti a művészetet. Ezt a gondolatot Orbán Enikő, a Temesváron bemutatott előadás dramaturgjaként határozottan cáfolja: “A színházi kultúra nagy túlélő, ahogy azt a történelem is tanúsíthatja. A színházat a görögök óta mindig hiába próbálták megszüntetni, mindig megtalálta a módját annak, hogy újjászülessen. Amikor a római birodalom bukása után másként nem lehetett, vándorkomédiások éltették tovább a színházat, vagy azáltal élt tovább, hogy az egyház jóvoltából, a kis pásztorjátékokat, húsvéti körmeneteket kivitték a piactérre, ahonnan új formák mentén tudott ismét újjászületni. Meggyőződésem tehát, hogy amíg lesz emberi társadalom, addig lesz színház, és lesz művészet is.”