Petőfi Sándor Szülőföldemen című versének nosztalgikus hangulata járja át a szü­lőhelyre hazalátogató vándor érzelmeit. “Igen, itt születtem én ezen a tájon” – mondja a jó három évtizede Németországban élő Bitte Pál gépészmérnök, amikor Buziásfürdőtől alig 13 kilométerre, Temes és Krassó-Szörény megye határát átlépve a szilasi dombok völgyében feltűnik, a Vermes községhez tartozó Jerszeg­gel együtt egykori szülő­faluja, Izgár.

Izgár nevét oklevélben – a Wikipédia adatbázisa szerint – 1389-ben említik. A két év­százados török időkben és az utána következő újabb kétszáz esztendő alaposan meg­változtatta ennek a tájnak is a népességi összetételét. Így 1910-ben Izgár 1257 la­kosá­ból már csak 398 a magyar, 29 német, 818 román, ebből 397 római katolikus, 822 gö­rög­katolikus, 22 református volt. A helyi legenda szerint Izgar nevének török jelentése: Nagy tűz.
Bitte Pállal és testvérével, a Buziásfürdőn élő Bitte Marikával utunk első állo­má­sa a hajdani iskola. Izgár mai 235 lakója között, a mind­össze három magyar egyike Őze Katalin, aki az elárvult iskolaépület gondozója.

A iskola befalazott valamikori bejárati ajtaja küszöbén Bitte Pál és Őze Katalin az épület mai gondozója
Magyar tannyelvű oktatás csak 1958-ig volt a faluban, a Virizó nevű tanítóra emlékszem. A tanító család a nagymamámék szomszédságában lakott ebben az utcában, és nagyon jó viszonyban voltak egymással. Később a román nyelvű iskola is megszűnt. Én 24 évi lugosi tartózkodásom után, nyugdíjasként jöttem vissza a szülőfalumba. Az is­ko­laépületet rettenetes álla­pot­ban találtam. Azóta itt la­kunk a párommal, és igyekszem rendben tartani az épü­letet is. A fa­luból, bár kö­zel a város, lassan mindenki el­me­ne­kül, s az el­vándorlók he­lyé­be nem jön senki, mert nincs meg­élhe­tési lehetőség. Az itt lakók ju­há­szattal, föld­mű­veléssel fog­­lalkoznak, a fiatalabbak bejárnak Te­mes­várra, Bu­ziásra dol­goz­ni, még sze­­rencse, hogy van autó­busz­köz­le­ke­dés.

Itt kezdődtek tehát Bitte Pál iskolai évei

Negyedik osztálytól Bu­ziás­­fürdőn – ahova szüle­ink­kel átköltöztünk – román tan­nyelvű iskolában, majd a lí­ceum elvégzése után Temes­váron a Műszaki Egyetem gé­pészeti fakultásán folytattam tanulmányaimat. A mérnöki oklevél megszerzése után a Mechanikai Vállalatban, az UMT-ben dolgoztam, 1986-ban pedig Stuttgartban a telepedtem le. Amikor csak tehetem hazajövök, és meglátogatom gyermekkorom bol­dog éveinek helyszíneit. A pusztuló, elhagyott házak le­hangoló látványa ellenére, örömmel emlékszem az itt eltöltött évekre.

Gazdátlan házak omla­do­zó falainak látványa fo­gad az izgári utcákon. A te­metőt is úgy belepte az elvadult nö­vényzet, hogy meg sem lehet közelíteni az ott nyugvók sír­helyeit. Egy­szerű, vendég­sze­rető emberek laknak ebben a szép természeti környezetben lévő kis faluban. Amint a néptelen utcán nézelődünk az út túloldaláról átköszön egy ro­mán ember, aki láthatóan örül annak, hogy látogatók ér­keztek falujukba. Isten hozta, “bine aţi venit”, mondja szí­vé­lyes köszöntéssel, és már magyarázza is, hogy hol, me­lyik házban, ki lakott, majd marasztaló kedvességgel invitál: “jöjjenek máskor is ki­kap­csolódni a mi, jó levegőjű falunkba.”

Bitte Pál mutatja az utcát, ahol valamikor az imaházuk volt
A Bitte testvérek a romos szülői és a ma is jó állapotban lévő nagyszülői ház előtt so­rol­ják hajdani szomszédaik ne­vét: a Török Bálint, a Bodor, a Bujdosó, a Domsik, a Gáspár, a Gyurys, a Hegedűs, a Laza, a Michler, a Sirovicza család.
Ez volt a római katolikusok magyar negyede, a falu másik részén görögkatolikusok laktak, de általában nem volt nézeteltérés a két fele­ke­zet között. Egy esetre emlékszem, amikor a magyar bálba bement egy részeg vasgár­dis­ta, és a botjával hadonászva fenyegetőzött. Különben, ami­kor józan volt, ő is rendesen viselkedett.
Az imaház kettős rendel­tetésű volt. Hétköznap kocsmaként működött. Szombat este itt táncoltak, mulattak, vasárnap reggel felsúrolták a padlót, és tíz órakor szentmisére gyülekeztek a katolikus felekezetűek. A görögkatolikusoknak volt rendes templomuk, de a magyarok nem jártak oda, mert csak román nyelvű szertartást tartottak. Ebből lett azután a mai ortodox templom
Bitte Pál mérnök úr bú­csúzáskor kissé elérzékenyülten idézi fel emlékeit.

A Bitte testvérek a szülői ház előtt
Minden este elalvás előtt gondolatban ma is végig­já­rom gyermekéveim színhe­lye­it: az utcát, amelyen virra­datkor iskolába indultam, és a déli haragszó alatt hazaballagtam, szamócát szedek – mert a világ legjobb szamó­cája itt termett az izgári erdő és dombok mellett –, hajtom a teheneket legelni a 3-4 kilométerre lévő Codrunak neve­zett erdő melletti legelőre, s úgy alszom el, mintha gyermektársaimmal a játszásba belefáradva, a szülői házban hajtanám le a fejem.