Az idő emlékkoptató hatása ellenére a 25 évvel ezelőtti tragikusan szép decemberi napok, a temesvári ember idegrendszerébe kitörülhetetlenül berögzült történelmi pillanatok emlékei, negyed évszázad távlatából is megdobogtatják szívünket.
Idén, mint megannyi évfordulós megemlékezésen Tőkés László, európai parlamenti képviselőt, akkori református lelkipásztort arra kértük, hogy exkluzív interjú keretében ossza meg gondolatait, az ominózus napokban született Temesvári ÚJ SZÓ, ma HETI ÚJ SZÓ Olvasóival.
Mi temesváriak, akik a Kossuth Rádió tájékoztatóihoz és más hírforrásokhoz is hozzájutottunk már a decemberi események előtt tudtunk Tőkés László lázadásairól, többek között kockázatos kiállásáról a számos magyar falu eltüntetését is jelentő falurombolási terv ellen, ami voltaképpen a temesvári református gyülekezetből való eltávolításának előzménye és oka is volt. A szerencsés fordulat után a temesvári lelkipásztor életútja, sikeres pályafutása ismert. A püspöki méltóság, az Európai Parlamentben képviselőség és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöki tisztsége egyéni pályafutásában akár a megnyugvást nyújtó beteljesülést is jelenthetné.
Ma miért, mi ellen “lázad” Tőkés László?
Nálam a „lázadás” módszertani és nem hevületi kérdés, egy szent elégedetlenség. Ön ismer engem és mindazok, akik ismernek tudják, hogy nyugodt, békés természetű ember vagyok, viszont, ami igazságtalan és változtatást igényel, az kiváltja belőlem ezt a fajta lázadást. Annak idején pusztán a kilakoltatásom ellen sem magánügyként tiltakoztam, de amikor a közösségi és a magánügy összefonódik, akkor helye van az ilyen, idézőjelben mondott lázadásnak. Ugyanis 1989-ben a falurombolás elleni nemzetközi szintre kiszélesedett tiltakozásom miatt akartak kilakoltatni, így ez már nem volt magánügy, és valóban indokolta az ilyen magatartást, az úgynevezett lázadást. Ezért voltam hajlandó elfogadni, hogy a presbitérium mellém álljon, ami részükről is a diktatórikus rendszerrel szembeni ellenállást jelentette.
Kérdésére válaszolva, a mai viszonyok között is él bennem az a bizonyos szent elégedetlenség, én továbbra is az vagyok, aki temesvári lelkészként voltam, aki lázadt a püspöke ellen. Az alap magatartásom megmaradt, noha a mai világban a konfliktust kerülő magatartás a trendi, de ha mindvégig kerüljük a konfliktust, ha Krisztus nem mondaná, hogy távozz tőlem Sátán, akkor Krisztus önmagát tagadná meg. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nekem mindig igazam van, de, aki meggyőződése szerint egy ügyben az igazat képviseli, akkor ne kerülje a konfliktust. Íme, hova jutott Románia, éppen mert mindig kerültük a konfliktusokat.
Mennyire elégedett a negyed évszázad utáni temesvári megemlékezéssel?
Mint ahogy az első szerelmet, az 1989-es év sorsfordító időszakát sem lehet visszahozni, legfeljebb élő emlékezetünkben megőrizni. Számomra az bizonyos emlékvilág, az akkori események és érzések szentek, azon semmi nem változtathat. Az úgy volt szép, jó, tartalmas, hiteles és tragikus is, ami azután rárakódott, az olyan, mint a régészeti leletnek az esete, hogy le kell szednünk róla a hordalékot, akkor gyönyörű fényében kibontakozhatnak a maradandó értékek. Valami ilyesmit érezten idén itt Temesváron: ma is csodák éve volt az 1989-es esztendő, és ma is megdobogtatja a szívünket. De tudjuk, hogy kevésbé heroikus, némelykor dicstelen körülmények között folytatni kell a rendszerváltoztatást.
Emlékszünk az Emil Constantinescu elnökhöz fűzött reményekre, amikor azután csalódottan vártuk itt, a forradalmi ellenállás kipattanásának a helyszínén, hogy együtt emlékezzenek a temesváriak, úgy, mint amikor együtt vállalták a kockázatot is 1989-ben. Ezt idén is hiába reméltük, amikor Klaus Johannis szász nemzetiségű ember személyében, a magyarság hozzájárulásával új államelnököt választott az ország.
Mi kezdeményeztük az együtt ünneplést, meghívtuk Johannis elnök urat, sőt másokat is, de nyilvánvaló a politikai szándék hiánya a közös ünneplésre. Johannis elnök esetében megértem, hogy öngólt lőtt volna, ha beiktatása előtt fraternizál a magyarokkal. Én úgy tekintem, hogy Ő eljött volna, de taktikai és racionális szempontból nem látta jónak, hogy magára vonja az egész nacionalista és posztkommunista tábor haragját, s céltáblája legyen a támadásaiknak. Viszont remélem, hogy az értékrendjével nincs baj, hiszen a nyilatkozatai szerint a kommunizmus áldoztainak emlékmúzeumát ígéri, egy mondat erejéig meghirdette a kommunizmus elleni harcot is. Úgy látom, hogy most az elnök úr is foglya volt a helyzetnek, mert ha összehasonlítjuk a 20. és a 25. évfordulót, az első a nyitás esztendeje volt, együtt voltunk a románokkal, meghívtak engem is az Operában tartott rendezvényre. Most egyik nap megadták az Opera termét a megemlékezéseink lebonyolítására, másnap visszavonták. Jelzés értékű az is, hogy a forradalmi harcosok egyik magyar képviselője, aki Bukarestben az illetékes államtitkárságon dolgozik, el akart jönni, hogy megtiszteljen bennünket, de letiltották a részvételét. Tehát nyilván, hogy bizonyos román politikai lehűlésről van szó, amely minden téren érezteti hatását. Én az remélem, hogy Klaus Johannis elnök úr a maga módján képviselni fogja azt az értékrendet, amit az 1989-es népfelkelés vagy forradalom jelentett.