Nyugtalan időszak. Jönnek-mennek a felhők, dörög az ég, cikáznak a villámok, hömpölyög a víz, csúszik a hegy, nagy a feszültség a légkörben. A természet a maga módján vezeti le a ha­ragját, és ha még a föld is megmozdul a talpunk alatt, feltehetjük magunknak a kérdést: mi vár­ható még ezen a nyáron? Igaz ugyan, hogy csa­lánba nem üt a mennykő, de erre sincs bizto­sításunk. Minden elhibázott lépés, mindenfajta fe­szültség az embereken, az otthonokban csa­pódik le, ők húzzák a rövidebbet. Jelenleg – már egy hó­napja – a pedagógusok meg a családos szülők és tanulók sztrájkja áll a figyelem központjában, aminek következtében kutyaszorítóban érzi ma­gát a kormány. Nincs pénze. Húzódozik, folynak az alkudozások, egyezkedések, és közben meg­áll a tudomány. Elnapolt vizsgák, elbizonytala­no­dott diákok és szülők várják a jó szerencsét (e sorok megjelenéséig hátha rájuk köszön!). Most nem az a kérdés, hogy melyik fél oldalán van az igazság, hanem az, hogy melyik lyukat kellene befoltozni előbb? Mert sajnos több is van…
Háborognak az egészségügyiek is. Kevés a pénzük, emiatt felgyorsul a pulzusuk és fogytán a türelmük. A Parlamentben nyilatkozó egész­ség­ügyi miniszter megerősítette: igyekeznek megoldásokat találni, hogy megelőzzék az általános sztrájkot az egészségügyben. Hozzátette, hogy amit rövid távon meg lehet oldani az alkal­mazottak követelései közül, azt a lehető legrö­vi­debb időn belül megoldják, de vannak olyan követelések is, amelyeket csak az új bértör­vénnyel lehet majd orvosolni…
Minderről nem esett szó a Megyei Kórház sürgősségi osztályán e hét egyik délutánján. Ott mindenki a maga bajával volt elfoglalva, és azzal, hogy mikor kerül végre az orvos elé. Közben a mentőautók szünet nélkül jöttek-men­tek, és természetes, hogy ilyenkor az életve­szély­ben lévőké az elsőbbség. A többiek legye­nek türelemmel. Ámde ők is beteg emberek, akik nem ok nélkül hívták a 112-t. És várakozás közben a fizikai fájdalom mellett az idegeik is vitustáncba kezdtek. Bizalmatlanul lesik az ajtót, figyelik a személyzet mozgását, és egymás arcát, szavát, mert lehetetlen ez az állapot. Nem mennek itt rendjén a dolgok. Az egészségügyi sze­mélyzet biztosan ráérősen dolgozik. Nem nekik fáj. Valaki dühösen megjegyzi, hogy idekéreti a háziorvosát, hadd lássa, mi folyik itt. A fogadó fél azonban lehűti: jól teszi, hívja nyugodtan az orvosát, legalább majd segít az itteni kollégáknak a munkában. Egy idős asszony türelmét veszt­ve kijelenti: elege lett a várakozásból, dél­után öttől este nyolcig. És megcélozta a kijárati ajtót. Elment.
Pattogtak az indulatos szavak, már-már a tett­legességtől is lehetett tartani, de az ügyeletesek résen voltak, riasztották a rendfenntartó kö­ze­get. Meg is jelent két barátságos tekintetű egyenruhás fiatalember, és jöttükre lelohadt a harci kedv, látszatra megnyugodtak a kedélyek. Ők nem láthatták, hogy eközben az elfüggönyö­zött vizsgálókban annak rendje és módja szerint végzi feladatát az ügyeletes orvos meg a munka­társai. Folyik a laboratóriumi szűrés, a műszeres vizsgálat, de minden percekbe, időbe telik, mire megszületik az eredmény. És vizsgálat közben egyetlen beteg sem sürgeti az orvost, nem érde­ke, hogy öt perc alatt egy felületes ránézéssel és egy mosollyal meggyógyítsák. Joggal várja el, hogy pontos diagnózist kapjon és emberséges bánásmódot. Az orvost pedig szakmai-etikai felelőssége kötelezi erre.
A sürgősségi osztályon éjjel-nappal, megállás nélkül folyik a munka. A mentőautók szolgálatosainak soha nincs nyugodt éjszakája. Az ő fegyelmükön, lelkiismeretükön, szaktudásukon is múlik, hogy célhoz ér-e a beteg. Közben a családja izgul érte, hazavárja saját betegét.
Érzékelhető a feszültség. Mert hátrányos hely­zetű az egészségügy, nem győzi a versenyfutást a betegekkel. A rászorulók tudják, mert tapasztalják is, hogy sok a hézag, itt is, ott is komolyabb vérátömlesztésre lenne szükség.
Sipos Erzsébet