Az ünneplő és ünnepelt boldog Laki nagyszülők unokáik  – Andrea, Norbert, Imola és Peti – koszorújában.

A katonaságtól leszerelt magyarmedvesi Szíjártó Imre és az alig leérettségizett újmosnicai Laki Ilonka 51 évvel ezelőtt, 1962-ben egy Újmosnicán szervezett jel­me­zes mulatságon ismerkedett meg közelebbről egy­mással. 

Imre ekkorra megtapasztalta a kommunista rendszer osztály­har­cának következményeit. É­des­apja, aki 30 hektáros gazda volt Ma­gyar­medvesen, nem állt kötélnek a kollektivizáláskor, ku­láklistára ke­rült, és kilátásba helyezték a csa­lád deportálását. A VI. osztá­lyos fiút a temesvári Magyar Ve­gyeslíceumból – öt tár­sával együtt –, tanóra közben emelték ki az osz­tálytársai közül, hogy „ne fer­tőz­zék a becsületes proletár gye­rekeket.”
Későbbi feleségének szüleit is kulák kategóriába sorolták Új­mosnicán, mivel malmi dará­ló­juk, traktoruk, több mezőgépük is volt. Tehát két kulák fiatal ta­lált egy­másra és esküdtek örök hű­séget 50 esztendővel ezelőtt, 1963 október ötödikén. Életre szó­ló élmény volt a Medvesen sátorban megtartott la­kodalom. A talpra­esett fiatalok ezután nagy-nagy szorgalommal és sze­re­tetben építgették a családi fész­ket. Az időközben Újmos­ni­cáról Vöröscsárdára költözött Laki szülők vöröscsárdai telkén házépí­tésbe kezdtek. Közben mind­ketten dolgoztak, Ilona a te­mesvári egye­temen laboráns, Imre előbb gép­ko­csivezető a köz­szállítási válla­lat­nál, majd a medvesi kollektív gaz­daságba hív­ták alkalmazottnak, mint mond­­ta, jó fizetésért, később őt is alkalmazták az egyetemen, a­hol egy időben elvégezte a rá­dió- és tévészerelői tanfolyamot, s éve­ken keresztül működtette Új­mosnicán az ipari szövetkezet rádiószerlői műhelyét.
Az ünnepeltek az ötvenéves há­zassági évfordulójuk alkal­má­val elmondták, hogy egyet­ér­tés­ben, szinte zökkenőmentesen tel­tek el félévszázados házasságuk évei.
Nem panaszkodhatunk, mire 1968-ban megszületett Imre fiunk már a Magyarmedvesen el­adott szülői ház árából fel­épí­tettük itt, Vöröscsárdán a csa­lá­di házunkat, ahova azután Móni­ka lányunk is megérkezett. Ma is itt lakunk, természetesen kibő­ví­tettük és komfortosítottuk az ak­kori házat, amely ma már há­rom­generációs, nagy család otthona.
Mindezt jogos büszkeséggel mondják, hiszen manapság, ami­kor oly ritka a többgenerációs csa­lád együttélése, akkor ők itt bé­kés egyetértésben élnek, a Szíjártó nagy­szülők, fiuk Imre és lányuk Móni, családjaikkal együtt.
Két-két unokával örvendez­tet­­tek meg gyermekeink. Na­gyobb bol­dogságot el sem tud­nánk kép­zelni, hiszen a szemünk láttára cse­peredtek fel gyer­me­keink s most unokáink is. Leg­na­gyobb unokánk éppen a há­zas­sági év­for­dulónkon töltötte be 17. életévét, a legkisebb pedig kétéves.
Szíjártó Imre azonban vissza­em­lékezik arra is, hogy éppen a ré­gen várt rendszerváltás, átme­ne­tileg felborította a kiegyen­sú­lyo­zott életük nyugalmát.
Imre fiunk, mint sok fiatal, 1990-ben úgy gondolta, hogy Né­metországban telepszik le. Eb­be én sehogy sem tudtam be­le­nyu­god­ni, hiszen időközben vissza­kaptuk a földjeinket, le­he­tőség nyílt itthon is vállal­ko­zás­ra, miért lenne ő má­sok alkal­ma­zottja a nagy idegen­ben? Így szü­letett meg a fiunk és lányunk nevét viselő, IMI-MONI né­ven is­mertté vált üzemanyag-töltő­állomás létesítésének az ötle­te. Sok fáradozás árán, mert anyai-apait bele kellett adjon az egész család a megvalósításához, de végül – ha nem is jelent nyu­gal­mas életet –, szerencsés vállal­ko­zásnak bizonyult.
Az aranylakodalmukat ün­nep­lő Szíjártó-házaspár kétség­kívül boldogságban élt és él ma is népes, összetartó családjuk kö­rében. Éle­tük legszebb, sok elég­té­telt nyújtó gyümölcse ez. Már csak ráadás, vagy ahogy mon­da­ni szokás, hab a tortán a maguk teremtette, paradi­csomi hangu­la­tot árasztó, gyönyö­rű, és szak­sze­rűen gondozott, uno­kákkal is benépesült gyümölcsös, a ter­més­től roskadozó almafák, és a szőlőskert, ami – az egész eddigi életükre jellemző – alaposságról és szorgalomról tanúskodik.
Graur János