Családi, baráti együttlétek alkalmával sem tudta megtagadni önmagát, azt, hogy színész. Jánó Jánosról beszélek, színházunk oszlopos tagjáról, kedves barátunkról, aki néhány éve már az égi színtársulatban viszi sikerre a rá osztott szerepet, miközben mi, földi nézők, hiányoljuk. Faarccal előadott viccei, tréfái saját magát sem kímélték. Az önirónia olyan színészi kellék, ami­vel csak kevesen rendelkeznek. Jani igen.
Ő mesélte (pontosabban szólva eljátszotta), hogy az egyik nyáron hazatérve a csángók földjére, zárva találta a szülői ház ajtaját. Biztosra vette, hogy özvegy édes­anyja és öccse családostól szénagyűjtéssel fogla­la­toskodnak, és az egyedüli megbízott „őrszem” öccsé­nek az ötéves forma kisfia. Komoly arccal, bizal­matlanul méregette az idegent, régen látta, nem emlékez­hetett rá, és a közeledését egyáltalán nem méltányolta. A Hogy hívnak? kérdést elengedte a füle mellett, és leszegett fej­jel várta a fejleményeket. A nagybátyját szórakoztatta a gyanakvással teli fogadtatás, és megismételte a kérdést: hogy hívnak, te, csúnya? A kisfiú rásandított, szemrevételezte az idegent, és közölte őszinte véleményét: „De te sem vagy szép!”
Nagyot kacagott Jani miközben mesélte, és az emlékezéstől a szeme is megfényesült.
Az igazságot mindig kimondja a kisgyerek, és nem mérlegeli annak a súlyát. Ő még nem tudja szépen csomagolni a véleményét, és kiröppenti a nyilat, akár virágpor, akár méreg van annak a hegyén. Fáj vagy sem, nem számol a következményekkel. És akkor jö­vünk mi, felnőttek, megintjük, tapintatra, figyel­mes­ségre neveljük, hogy ne vadon nőjön fel, kímélje má­sok érzékenységét, és ugyanakkor ne rekessze ki saját magát meggondolatlan igazmondásával az emberek köréből.
Hogy hívnak? A sablonos kérdés sokszor elhangzik a kisgyerek felé, így indul sok beszélgetés. Az egyik így folytatódott:
– Istvánnak hívnak. De a krajovai bunikáéknál Stefán vagyok, a berlini keresztmamáéknál pedig Stefi.
Csupa mosoly a gyerek arca, és huncutkás ráadással is megtetézi a nevét, hadd hüledezzen a kíván­csiskodó néni. – Otthon Istvánka, a suliban Pityu, a szomszéd bácsiéknál Pisti vagyok, apu viszont úgy szólít, hogy Fanika vagy Fane. És ez mind egyedül én vagyok – kuncog a gyerek, már most tudja, hogy itt sok a csavar, a szerep, az elvárás, és neki meg kell felelnie mindegyik változatnak.
Talán elő sem hozakodom a névhasználattal kap­csolatos kétségeimmel, ha nem figyelmez­tetne a naptár: augusztus 20., Szent István napja. Több évvel ez­előtt a Gellért-hegyről szerettünk volna gyönyör­ködni a pest-budai panorámában, és már jócskán feljutottunk, amikor utunkat állta két tiszteletet parancsoló egyenruhás rendőr: „Vissza! Nem mehetnek tovább! Ha kezdődik a tűzijáték, civilek nem tartózkodhatnak itt.” Az erélyes felszólítás és parancsló tekintet dacára igyekeztem női érveléssel meggyőzni őket, hogy még csak néhány percet kérünk, messziről jövünk, ez a legelső alkalom, és ha már nehezen felkapaszkodtunk eddig… de az egyenruhás közeg megrántotta a vállát: „Elkéstek. Jöttek volna előbb. Nem ért a szóból? Ne szórakozzon itt velem!”
A modora enyhén szólva udvariatlan, ellenszenves volt. Hirtelen eszembe jutott a kis Jánó gyerek meg­látása: „És te sem vagy szép!” Vajon, hogy hívják? Sze­rettem volna megkérdezni, hogy emlékezzek a nevére is, ne csak a szavára. Ehelyett elnézést kértem a késésért… István királytól.
Ő eleve másképpen intézte volna ezt az egészet…
Sipos Erzsébet