Márciusban láthattuk Kedves Emőke rendezésében a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház első nagyszínpadi bemutatóját. A színházi beharangozók és sajtóközlemények nagy elvárást ébreszthettek az érdeklődőkben: az évad eleji tervek közt ugyanis nem szerepelt Keresztesi Zoltán Holtszezon című darabja, így ez a meglepetés erejével is hatott. Aztán megtudtuk, hogy ősbemutató lesz, ha nem is olyan értelemben, mint az megszokott, de mégis: egyrészt azért, mert eddig kőszínházban nem láthatta senki, másrészt mert ebben a formában nem hallhatta, ugyanis zenés produkció lesz, a zene itt és most, a próbafolyamat során születik az Uniter-díjas Cári Tibor szerzi (aki csalódást még soha sem okozott hallgatóinak, örömöt, valódi zenei élményt annál inkább – ami nem a közleményekből tudható, hanem személyes színházi tapasztalat). A koreográfus Baczó Tünde, a díszlet- és jelmeztervező Albert Alpár, a dramaturg Orbán Enikő.
A várakozás izgalma nőtt-növekedett bennem a műfaji meghatározások olvastán: sorstragédia és társadalmi szatíra, kettő az egyben, sőt fogyasztóvédelmi gondoperett. Nagy kár, hogy a pop- vagy jazzopera megnevezéssel már csak az előadás után találkoztam. Az operett könnyed szórakoztatást ígér, egyszerű történetet, a prózai szöveget fülbemászó dallamokkal megszakító táncbetéteket meg idilli, boldog véget. Előismereteim közt szerepelt, hogy a helyszín egy élelmiszer-áruház. Nem szeretek vásárolni, ennek ellenére, muszáj, s olyankor nem tekintem szórakozásnak (lehet, hogy mindez a szocialista hiánygazdaság okozta régi trauma és nem a fogyasztói társadalom elleni tiltakozás?), de írtam már bejegyzést panaszkönyvbe, olyan is volt, hogy meggyanúsítottak, sőt gyanújukkal meg is aláztak a biztonságiak, szóval nem vagyok pártatlan, a vásárlókkal azonosulok, ezért sem könnyű létmetaforának értelmeznem a boltot.

A bemutatót követő előadásra ültem be, előzőleg elolvastam az interneten található Holtszezont, mely tragikomédia két felvonásban. Mi tagadás, szeretek olvasni, sőt nem tudom megállni, hogy ne olvassam el, ami szövegként a szemem elé kerül, ezért általában követem a román sőt az angol feliratot is az előadásokon. Az elvárásokhoz hűen élő zene szól, központi helyen látható a hattagú zenekar, első meglepetés azonban, hogy folyamatosan énekelnek, tehát ez opera. S mint opera előadáson lenni szokott, a magyar szöveg feliratos formában is követhető, azért is, mert olyan jól, kiválóan, remekül énekelnek, hogy minden szó érthető. Figyelek az eltérésekre, mi maradt ki, mi változott.
Örülök, hogy kimaradtak a szenzációhajhász rádiós hírek, a vendégszövegek közül a József Attila-vers, a Lebukott, a szereplők közül pedig Hauser Józsi, a biztonsági őr, de sajnálom, hogy vele együtt elmaradt a nem kell mindent komolyan venni jelentésű „nem kell mindenből operát írni”-mondat, már csak azért is, mert így kevesebb az önirónia. A vendégszövegekből maradt az alcímből ismerős A kis gömböc meséje, Kleist Kolhaastörténete, Luther Márton levele, és szó esik a húsz évvel ezelőtt készült Mel Gibson-filmről, a Passióról. Az egyik román néző a Facebookon kifogásolta, hogy a román feliratos szövegben nem jól fordították a passiót, de minden mással elégedett volt. Kicsit sajnálom, hogy a filmhez kötődő a szenvedés, a valóság meg a hit kérdését érintő „esztétikai” fejtegetésekből sokat húztak, pedig humorban és értelmezésben is sokat adott volna, így csupán azon nevethetünk, hogy a karácsonyi akcióba nem igazán illik a film. Az operák esetében a történetet jól ismerjük, ezért figyelmünk teljes mértékben a zenére irányulhat, (ami itt sajnos nincs így, de majd idővel) s ha összefoglalom a sztorit, az nem szpojlerezés. A Holtszezon a karácsonyi vásárlási roham utáni csendes napok egyikén játszódó groteszk szenvedéstörténet, modern passió. A kisszerűség, a jelentéktelen hétköznapiság körülményei közt nincs hely önérzetnek, önbecsülésnek, tisztességnek, emberségnek, felelősségvállalásnak, igazságnak, hősiességnek. A darab főhőse, a Kisgömböc, a tehetséges és szorgalmas munkaerő, aki megsokallja, hogy a tehetségtelen főnöke folyton becsapja, kihasználja, ezért most sérelmét szóvá is teszi, de nem értik meg, hanem hazaküldik, ezzel az áruházi alkalmazottak családjából kiközösítik, így nem marad más lehetősége, mint egy akármilyen elégedetlen vásárlónak, kéri a panaszkönyvet és beírja: romlott a parizer. A Kisgömböc feltételezhetően Kolhaas-szindrómás vagy az adott körülmények közt annak tűnik, túlfejlett az igazságérzete, igaz önmagát sem kíméli, készséggel elismeri, ha hibázik: nekitámad egy vásárlónak, akit tévesen tolvajnak néz, ezért őt is bepanaszolják. A panaszokat kivizsgálja a fogyasztóvédelem, kiderül, hogy az alvilági hatalmak erejével, valamilyen rejtélyes pusztító hatalommal rendelkező erőszakszervezet a henteseké, akik dalukban a húst dicsőítik, s nem riadnak vissza az erőszaktól.(Mi tagadás, már a nevem miatt is nehezemre esik a hentesek elmarasztalása, s inkább vegetáriánus összesküvéselméleteket gyanítok a háttérben). A Kisgömböc nem hajlandó visszavonni panaszát, nem köt kompromisszumot, hajlíthatatlan, s úgy jár, mint Kolhaas, részben elismerik igazát, de halálra ítélik, mert kiderül, hogy egy átszervezés eredményeképpen, a parizer minőségéért éppen ő a felelős. Az áruházi alvilág hóhérai a hentesrészlegen feláldozzák s feldolgozzák, parizer lesz belőle. Az abszurd befejezést követően a kórus arra figyelmeztet, gondolkozzunk el azon, kinek van igaza. Kreatív feladat, bárhol adja is fel valaki bárkinek, még most is erre keresem a választ.
A színpadot egy nagy forgóajtó uralja, a játék két szinten zajlik. Fent a zenekar, meg a boltvezető irodája, lenn az áruház alkalmazottainak a vásárlók szeme elől elrejtett mindennapjaiba leshetünk be. A történet legrokonszenvesebb figurája a Czigány, a félreértések elkerülése végett kapott is egy z betűt, de ennek meg a magyarázatok ellenére maradnak vicces kétértelműségek a név és a származás elkülönítése kapcsán, kiemelik, hogy megbízható, kifogástalanul és pontosan végzi a munkáját, és a neve hallatán mindig jön az értetlen rácsodálkozás, hogy hogy cigány, ja nem úgy. Megértő, rendes, segítőkész, s még művelt is, igaz tudását a rejtvényfejtésből meríti, bár az előadásban nem hangzik el, ő az egyetlen, aki érti az intranzigencia szót, ami a Kisgömböc legfontosabb jellemzője, hajlíthatatlan, meg nem alkuvó, s a ritkán használt, választékos idegeneredetű szó éles ellentétben van a bolti dolgozók közönséges gyakran durván triviális beszédmódjával. Aszalos Géza kitűnően teremti meg ezt pozitív figurát, minden gesztusán, megszólalásán átüt a jószándék és az emberi melegség, ami ebben a világban egyedülálló. A szereposztás remekül kihasználja a társulat adottságait, a boltvezető Záprel Totya (Molnos András Csaba) és Irén (Borbély B. Emília) magasságuk révén is kiemelkednek a többiek közül, de minél jobban megismerjük őket, egyre törpülnek, kiderül róluk a szomorú valóság, hogy Totya nem nagy jellem, vezetőnek alkalmatlan, határozatlan, döntésképtelen, nem vállal felelősséget sem a munkában, sem a magánéletben, nem bírja a stresszt, örök fejfájás kínozza, retteg az ellenőrzésektől, viszonya van egy munkatársnőjével. Irén érzelmei őszintének tűnnek, mindig kiáll főnöke és szeretője mellett, csupán a végén következik be a nagy árulás, ő kerül a menesztett Totya helyére. Kettősük rendkívül szórakoztató és sokszínű, énektudásuk lenyűgöző. Az eladónők Helén (Vajda Boróka) és Szerén (Vincze Erika) remekül énekelnek és táncolnak, az ő beszélgetésükből derülnek ki a legfontosabb tudnivalók, a butácska Szerén érzékenysége köztudomású, egyedül őt zavarja a kegyetlenség mindenféle formája, így a ragacscsapdában vergődő egerek nyüszögése is. Mint minden klasszikus műben a főhős színrelépését itt is hosszadalmas előkészítés előzi meg, nagyon várjuk, hogy megismerjük már a Kisgömböcöt, akit Tóth D. Zsófia alakít nagyszerűen. Aki látta őt Az emlékfoltozók Limonádéhajújaként az tudja, hogy milyen finom lélekrezdülésekkel teli könnyedségre és játékosságra képes, itt a figura kérlelhetetlenségével, őszinteségével, szókimondásával nyűgöz le, pontosan hozza, amit egy Kolhaas-szerű hőstől várhatunk, a legjóravalóbb és legszörnyűségesebb egyszerre. A Kisgömböc az egyetlen a darabban, akit gúnynevén említenek, nem is ismerjük valódi nevét, s hogy ez a magát családként meghatározó áruházi munkaközösség nem is olyan ártatlan, jól jelzi, hogy azt állítják, a Kisgömböcöt ez nem zavarja, pedig alapelvárás lenne, hogy senkit sem gúnyolhatunk külseje miatt. A Kisgömböc, mint Kolhaas, képtelen a megalkuvásra, a meghunyászkodásra, jószándéka, az igazságba vetett hite, felülírja a józan veszélyérzetét. Nem egyértelműen pozitív személyiség, bár legsúlyosabb hibája, hogy dohányzik,– mégsincs soha cigarettája, őszinte és szókimondó, nem tűri, hogy semmibe vegyék, s mindez a megalkuvásra és felszínességre épülő világban szokatlan és kellemetlen. Bukását és halálát előrejelzi ugyan a mese zárlata, mégis váratlan és ijesztő fejleményként éljük meg, mert abszurd, aránytalan és értelmetlen, a mindenkori kiszolgáltatottságunkra figyelmeztet. Nagy a feszültség a triviális szöveg és az érzelmek változását megszólaltató nagyívű zene közt is. Kiválóan oldja meg ezt a nehéz feladatot, ahogy csak dicsérő szavakkal jellemezhetjük Jancsó Előd Masavári Benedekjét, a vásárlók érdekeit képviselő fogyasztóvédelmist, aki a panaszok kivizsgálását végezné, ha nem vernék meg az alvilágiak, s ha a hatalom legmagasabb csúcsát képviselő dr.Berg (Mátyás Zsolt Imre), aki az isteni beavatkozás eredményeként egy díszes képkeretben száll alá, egy paródiának tetsző párbajban le nem szúrná. Félelmetes erejű, jól koreografált öszszecsapás a Kisgömböc és a Vásárló (Hegyi Kincső) csatája is. Az előadásban fontos szerep jutott a takarítónők triójának, (Éder Enikő, Magyari Etelka, Tar Mónika), akik egyforma jelmezükben, a párkák, a sors istennőinek kiszámíthatatlanságát és szeszélyességét jelenítették meg, ők mondták el a példázatszerű, vészjósló kisgömböc mesét, rajtuk lehetett nevetni is, míg alulról megvilágított arcuk kísértetiesen lebegett a sötétben. Hasonlóan groteszk és különleges volt a hentesek kara (Czüvek Loránd, Erdős Bálint, Lajter Márkó Ernesztó, Tar Erik), s a közönség soraiban helyet foglaló, majd onnan színpadra lépő kórus (Becsey- Imreh Noémi, Foltányi Edina, Grgic Nikoleta, Karsai Dóra) is. A zenekar is megérdemli, hogy szereplőként hivatkozzunk rájuk. Aki itt színpadra lép az jól énekel és jól táncol, a zene és a pontosan kidolgozott koreográfia enyhíti a drámai szöveg kíméletlen üzenetét, hogy a ma fogyasztói világában már csak groteszk passióra van esély, s az értelmetlenséget csak a nevetés enyhítheti. Érdekes, izgalmas előadás és új műfaj született, amelyet nem elég egyszer megnézni.
Mészáros Ildikó