A nyolcvanas években a hatalom kényének-kedvének kiszolgáltatott, magyar kulturális műhelyeinek – Ady Endre Irodalmi Kör, közművelődési társaságok – eseményein gyakran vett részt az a fiatalember, aki később az irodalmi kör titkára és minden szervezési teendőt ellátó, más társaságok szervezési ügyeit is sikeresen menedzselő Boér Jenő, aki a közelmúltban töltötte be hatvanadik életévét. Mindig “kéznél volt” akár terem elrendezéséről, a meghívók kézbesítéséről, vagy más munkáról legyen szó, ugyanakkor ígéretes tollforgatóként, szépíróként is egyre gyakrabban feltűnt a helyi tollforgatók között. Idősebb Olvasóink arra is emlékezhetnek, hogy a temesvári forradalmat követően, tiszteletreméltó kitartással foglalkozott a szegedi Délvilág napilappal közösen kiadott hétvégi újságunk és a helyi irodalmi kiadvány, a szép emlékű Ezredvég példányainak forgalmazásával. Az elmúlt évtizedekben, Boér Jenő  Temesvár és a régió kultúrtöténetébe tizenkilenc megjelent kötetével, összesen mintegy hatezer könyvvel, több országos lapban megjelent írásával, kitüntetéseivel és díjaival, közöttük a Széchenyi Társaság különdíja, illetve a majd húsz éve megjelenő Caritas és Egyház című újság főszerkesztőjeként írta be nevét Temesvár kultúrtörténetébe. Hogy ez sok vagy kevés, az utókor tiszte eldönteni.

– Boér Jenő mindig is irodalmárnak készült?
– Gyermekkorom óta érdekelt az irodalom, a szülői házban mindenki olvasott, három testvéremmel egymásnak adtunk át egy-egy érdekes könyvet, de az is előfordult, hogy édesapánk valamely helyi könyvtárból hazahozott olyan könyvet, amelyet másutt képtelenek voltunk felkutatni, és felolvastuk, ezzel hatan egyszerre „olvastunk” egy könyvet. Később, a temesvári magyar líceumban kiderült íráskészségem, és Dosztál Jolán tanárnő javaslatára vettem részt az irodalmi kör ülésein. Emlékszem, hogy iskolai egyenruhában mentem el legelőször (az öltönyt csak vasárnap volt szabad felvenni!) és közvetlenül az ajtó melletti, általam „stratégiai” helyként felfogott székre ültem, és figyeltem a történéseket. Ez tartott egy ideig, amíg Pongrácz P. Mária írónő, újságíró figyelt fel arra, hogy rendszeresen részt veszek az üléseken, és fokozatosan kaptam különféle megbízatásokat, amíg huszonhat évesen az irodalmi kör titkári feladatkörét bízta rám. Könnyű elképzelni mekkora megtiszteltetésnek, kitüntetésnek éreztem ezt. Elmondhatom, hogy az impozáns hajdani Szana bank első emeletén levő terem – ahol ma is találkoznak az írószövetség tagjai – életem egyik legfontosabb helyszíne lett. Az ma már történelemnek minősül, hogy a nyolcvanas években, az Ady Endre Irodalmi Kör keretében meg­jelentettünk több számot az akkori Temesvár magyar irodalmi lapjából, a LÉPCSŐK antológiából. Határtalan lelkesedéssel, mindjárt a forradalmat követően, azt hittük, hogy nekünk áll a világ, rögtön megbeszéltük né­hányan – Illés Mihályra, Oberten Jánosra emlékszem – egy helyi irodalmi lap kiadásának tervét. A főszerkesztői pozíciót a köztiszteletben álló Szekernyés Jánosnak ajánlottuk fel, aki irányította is a kiadvány szerkesztésével, kiadásával járó, ma már a kiadói szakma legendáriumába illő körülmények kö­zötti munkát. Az EZREDVÉG című kiadványból összesen négy számot sikerült kinyomtatnunk, ami a korabeli körülmények kö­zött jelentős fegyverténynek mi­nő­síthető. Hamar kiderült, hogy támogatás hiányában, hosszú távon lehetetlen megjelentetni az antológiát, és négy számot követően, fel is adtuk.

– Milyen volt a hangulat, hányan vettek részt az irodalmi kör ülésein?
– Mintegy harmincöt fizető tagja volt akkor a körnek. A szim­bolikus tagsági díj bevezetése is az én ötletem volt, ezzel elkészíthettük a temesvári ma­gyar írók, költők, újságírók egyik legelső nyilvántartását. A rendszeres ülések hangulata felemás volt, én mindig nagyon odafi­gyel­tem a felovasott írásokkal kap­csolatban ott elhangzó megjegyzésekre, tanácsokra. De emel­­lett autodidakta módon igye­keztem fejleszteni íráskészségemet és ismereteimet, rengeteget olvastam. Az egykori osztálytársaim közül én voltam az egyedüli, aki elolvasta a százkötetes Jókai-sorozatot, a negyven kötetes Mikszáth-sorozatot, a magyar és az európai irodalom legtöbb klasszikusának köteteit. Taná­raim, ismerőseim és a környezetem ebben az igyekezetben mindig segítségemre voltak. Rend­kívül kedveltem azt a gyakorlatot, mely szerint egy-egy szerző minden kötetét elolvassam. Ked­venc francia klasszikus szerzőm, a modern novella egyik atyjaként számontartott Guy de Maupassant minden regényét és számos novelláskötetei közül is a legtöbbet elolvastam. Ezt a gyakorlatot minden számomra fontos szerző esetében alkalmaztam. Sajnos, ez a mai viszonyok kö­zött, a lényeges módon felgyorsult életforma miatt, már szinte kivitelezhetetlen, annak ellenére, hogy a modern technika sokat se­gíthet, hiszen karnyújtásnyira van vagy lehet a világ valamennyi fontos írása. De én kizárólag a könyvből való olvasás híve vagyok, ma is naponta legalább két órát olvasással töltök.

– Boér Jenő nevét ma leginkább egyházi vonatkozású, összesen tizenkilenc megjelent kötete által ismerik, de több helyi szerző kötetének megjelentése körül is „bábáskodik”. Miért tartotta fontosnak 1993-ban megörökíteni a térség egyházi személyiségeinek pantheonjaként is nevezhető köteteit?
– Rendkívül prózai a magyarázat, ugyanis amikor a szentmiséket követően egyik-másik ismerősömtől megkérdeztem egyet s mást a szolgálatot végző lelkipásztorról, rendszerint csak vállvonogatás volt a válasz. Leg­töb­ben semmit sem tudtak, mások csak töredékes adatokat ismertek az éppen szolgáló lelkészről. Rög­tön megszólalt bennem az egészséges kíváncsiság, hiszen azt tartottam rendjénvalónak, ha egy gyülekezeti közösségben, en­nek tagjai ismerik a vezetőiket, lelki támaszaikat. Ha tudjuk honnan jönnek, hová tartanak és ho­gyan viszonyulnak az élet fontos dolgaihoz, akkor az irántuk való bizalom is megerősödik. A fenti elgondolásból indítottam el a HETI ÚJ SZÓ-ban a LELKÉSZ­ARCOK nevet viselő sorozatot, amelyben temesvári lelkészek port­réit írtam meg. Ebben az időszakban nem kizárólag a ró­mai katolikus felekezetű lelkipásztorok portréit örökítettem meg, hanem református, evangélikus s neoprotestáns lelkipásztorokról is írtam, egyetlen feltételként a magyar nyelven való igehirdetést szabtam meg. Újí­tás­nak számított abban a korban, és először én használtam itt Te­mes­váron azt, hogy az illető lelkész fényképe és a templom, amelyben szolgált egyszerre je­lentek meg. Lassan összegyűlt egy kötetre való anyagom, vi­szont egyik vidéken szolgáló lelkész-ismerősöm számon kérte azt, hogy csak a Temesváron szolgáló lelkészek kerültek be a sorozatba. Teljességgel igazat ad­tam neki, és főnököm biztatására lassan négy kötetesre duzzadt a sorozat úgy, hogy a második, harmadik és a negyedik kötetben kizárólag a római katolikus lelkészeket mutattam be, de az újságban továbbra is „szóhoz jutottak” más felekezetek szolgálói is, például az evangélikus-lu­theránus egyház temesvári lelkipásztora, aki rendkívüli módon járult hozzá az óteleki római katolikus vallású árvízkárosultak megsegítéséhez. A sorozat kötetei kordokumentum jellegüknél fog­va hi­te­les lenyomatai a korabeli temesvári közéletnek is. Ma­gam, Szekernyés János buzdítására, és a vele folytatott beszélgetések ha­tá­sára alkottam meg ebben a formában a sorozatot. Akkoriban százkét római katolikus lelkész tevékenykedett az egyházmegyében, nekem sikerült kilencven sze­mélyt bemutatnom az Olva­sók­nak. Sze­rettem volna egy to­vábbi, ötödik kötetet is meg­jelentetni, de ez eddig nem sikerült, hi­szen az egyházmegyében nincs akkora lelkész-mozgás, évente csak néhány új arc jelenik meg, illetve egy-két személyt helyeznek el.

– Tevékenységéhez köt­hető a Caritas és Egyház című egyházi lap kiadása is…
– Pontosan tizenkilenc évvel ezelőtt, miután a Máltai Segély­szolgálattól elkerültem a Caritas szervezethez, célszerűnek találtuk, hogy egy kiadvány lapjain mutassuk be, népszerűsítsük úgy a római katolikus egy­ház­me­gye fontosabb eseményeit, mint a rá­szoru­lókat megsegítő Caritas szervezet tevékenységét. Több­irá­nyú próbálkozást kö­ve­tően alakult ki a lap mai struktúrája. Az újságban rendszeresen foglalkozunk, egyfajta egyensúlyt betartva az egyházmegye és a Caritas szervezetek tevékenységével, ugyanakkor az egyháztagok elvárásaira is válaszolva, részletesen be­mu­tatjuk a templomokat, a kegy­­helyeket és közösségünk jeles személyiségeinek a bemutatására is kitérünk. Most éppen Telbisz Károly polgármesterről ol­vas­hatnak, akik kezükbe veszik a Caritas és Egyház-at.

– Majd húsz évet töl­tött újságszerkesztéssel.
– Én még nem fáradtam bele, továbbra is legjobb tu­dásom szerint igyekszem elvégezni ezt a szolgálatot. Az el­telt évek alatt kialakult egy külsőmunkatársi csa­pat, az ő hozzájárulásukkal adjuk ki az újságot. Ft. Dirschl Johann lelkipásztorral, a Caritas vezérigazgatójával, és lapunk igazgatójával már induláskor el­döntöttük a lap struktúráját, a­melyre hamar engedélyt is kaptunk az egyházi főhatóságtól és a lap kiadásához szükséges infrastruktúra számára is biztosítottak megfelelő he­lyet a római katolikus püspökség ingatlanában. Néhány év el­teltével, a vegyes házasságok, és a ro­mán nyelvű katolikusok számának növekedésével együtt, eldöntöttük az új­ságunk évharmadonkénti ro­mán nyelvű változatának a kiadását, amit a német nyel­vű kiadás követett. Lapunkat a plébániákon terjesztjük, illetve postán juttatjuk el a címlistánkon szereplőkhöz Izraelbe, Magyar­országra vagy Német­or­szág­ba és Európa más országaiba. Azok­nak, akik na­gyon idősek, és tudom, hogy ritkán vagy egyáltalán nem jutnak el a templomba, hazavisszük az újságot.

– A lelkészportrék mellett több kötetében az elesettek meg­segítésén munkálkodó szer­vezetek mindennapjaiból merít, máskor apró temesvári tör­té­ne­teket tár az Olvasó elé, karcolatok, novellák, publi­cisz­tikai írások formájában. Nagyobb lélegzetű írásra számíthatunk-e Boér Jenő tollából?
– Nem kizárt, de nem valószínű. Kez­dettől fogva a rövidpróza vonzott, olyan történeteket vetettem papírra, amelyek az emberségről, a jóról, azokról az ap­ró, villa­nás­szerű jelenségekről szólnak, amelyek egyediekké te­szik egy-egy na­pun­kat és elgondolkoztatnak. Hi­szem, hogy mi emberek, valamennyien meg akar­juk váltani a vi­lágot, az is igaz, hogy soha sem fog ez ne­künk sikerülni, de érdemes megpróbálni. Ezt a szemléletet édes­anyám­tól örököltem, ő volt az, aki élete során leginkább másokért dolgozott. Az eddig megjelent mint­egy hatezer példányszámú könyvemmel remélem sikerült néhány em­bertársamnak kellemes olvasmány-élményt biztosítani.
Makkai Zoltán