Eszteró István

ŐSZIGÉK

Naiv gyönyör vágyhegedűvel

Szóba elegyedtem az Ősszel,
a tüneményes ismerőssel,
mit művel, hogy szolgál a kedves
egészsége, örökké tesz-vesz,
söpör, mosogat, egész délelőtt
főtt a feje, hogy főjön a befőtt,
babot, rejtvényt fejtett, lekvárt kavart,
megvigasztalta a zörgő avart,
miközben önarcképet festett
az őszi tárlatra, jól festek?
most meg kikapcsolódni szeretne
beilleszkedve a keretbe
az utcai színek forgatagában,

igen, jól vagyok általában,
néz igazítva vörös kontyán
szemüvege fölött pont rám,
szüreti bálon, rémlik régről,
amint szőlőt szakítsz az égről,
s bogyói sikongást okozva
csiklandnak csipkéket bogozva
kebleken, utolsó szemig
szenvedélyek szemelgetik,
hol erénycsőszök szeme láttán
se maradhat gyöngy a pártán,
naiv gyönyör vágyhegedűvel,
sugárvonóval hova tűnt el,
levélraj nincs, mely visszhangozva
hangjegyeit még visszahozza,
kinek mámorból jobb a kimért,
csak az nem hagyta ott a szívét,
repülő szőnyegemen annyi álom
múlott egy bókon, egy hajszálon,
mire a szél szétszórja mintám
sápadt sugáron lengő hintán,
az ágak, mint remegő ujjak
tejes ködökbe vékonyulnak,
ahol az egekből szakadt
szirom még bokrokba akad
dérütötten hajladozva
elérhetetlen hajnalokba,

szólt és pirosló vállkendője
felröppent egyik háztetőre,
még intett az ablaküvegeken
tünedezve tüneményesen.

Szinte szégyellősen

Az ősz nem is lehet, csak nőnemű
gyengéd szerető, magasztos anya,
szőke, vörös, rozsdabarna haja
övezi karcsú, égszínkék szemű

lényét, körte vagy alma emlőjét,
dajkáló karját, amely mint fa ága
kacéran lengeti a nagyvilágba
édes terheit, kibomló kendőjét.

Deleje éltet máig, mikor őszen
nyitom rá ajkam, szinte szégyellősen,
de ugyanazzal a sóvárgó hévvel

szívom szívembe forrongó borát
érlelő fények édes mámorát,
mint tavaly vagy ezelőtt ezer évvel.

Elit parti

Két levél az Ág utcából
szelek karján körbetáncol,
amíg végül a parketten
elpillednek mind a ketten,

nem láttalak, mióta is?
ó, örökké te lész a Miss.…,
szól egyikük, pirospozsgás,
üde vagy, mint pezsgőpezsgés,

s pohara fölött elméláz,
jaj, az idő hogy megtépáz,
átmázol bájt, jó hogy én nem
fuldoklom rőt smink levében,

a másik meg elámulva
attól fél, hogy elárulja
szánalom a szeme sarkán
visszeres lábszára láttán,

zavarában pici pókot
lepöccintve mond pár bókot,
mielőtt az elit partit
dicsérve mind elviharzik.

Ő hercegsége

Elérkezett ledér szeszély
pazarló bálidénye,
a lombrések kék tenyerén
csurog le ferde fénye,
keringőző hímes levél
haláltánc örvényébe
ájulva száll, színóceán
sóhajt kavar levébe,

lebeg a kerge város is,
szivárványt fűz a pára
a folyó partjain feledt
füzek tépett hajára,
dorbézoló illatozás
sebes lélegzetére
borul az ég a kába föld
aritmiás szívére,

az alkonyat kigyújtja fák
pirosló lampionját,
múlt szenvedélyek bokrai
a vérüket kiontják,
ahol padunk állt, kehes ág
terel homályt habozva,
zörgő levél repülni kész
nevünket eldadogja,

a szíves vendéglátást még
élvezzük néhány percig,
az estély haláli pazar,
Ő hercegsége hercig,
már szállingózva átmegyünk
így deresedő fővel
a téli bálra rendszerint
a többi ismerőssel.