Ebben a sorozatban olyan jeles alkotókra emlékezünk, akik térségünkben születtek, vagy alkotó éveik során itt (is) tevékenykedtek, és ezzel Temesvár, a temesi Bánság hírét emelték régiónkban éppen úgy, mint szakmai körökben. A bemutatott alkotókhoz évforduló kötődik. (BB)

VÍZKELETY BÉLA

Vizkelety (Vizkeleti) Béla (Újarad, 1826. nov. 25. – Pest, 1864. júl. 22.) festő (történelmi és arcképfestő), rajzoló, illusztrátor, fotográfus. A Vizkelety fiútestvérek (Imre, Gusztáv, Ignác, Béla) közül a legfiatalabb, a nagy család viszonylagos jólétét és társadalmi megbecsülését az apa, Vizkelety Ignác biztosította, aki legkisebb fia születésekor főszolgabíró. A Vizkeletyek nagy múltú famíliaként tartották számon magukat, őseiket az Anjou-királyok korára vezették vissza. Ez a családi tradíció minden bizonnyal szerepet játszott Vizkelety Béla történeti érzékenységének kialakulásában.
A testvérek művészi hajlamukat édesanyjuktól (tachvári Tahy Klára) örökölték: Imre festett, Gusztáv a faragásban, Ignác a kőmetszésben mutatkozott tehetségesnek. Béla történeti érdeklődése már 16 évesen megmutatkozott, ekkor kezdett rajzolni. Ekkor készült első ismert munkája, a Gorove István követté választása című, sokalakos kompozíció, mely általános feltűnést keltett. A nemzeti történelem hőseivel Jósika Sámuel művei révén ismerkedett meg és ez keltette fel érdeklődését, hogy történeti illusztrációkat készítsen.
Vizkelety Béla elemi iskoláit szülővárosában és Pesten végezte, majd Temesváron bölcsészeti és jogtudományi tanulmányokat folytatott, a Lonovics József püspök által alapított fakultáson. A festészettel is itt kezdett el komolyabban foglalkozni, apja halála után rajztanításból tartotta fenn magát. Vélhetően Imre bátyja irányításával sajátította el az olajfestés technikáját, egyik első olajfestésű munkája Wesselényi Miklós báró arcképe volt. Béla mellett egyedül bátyja, Imre előtt nyílt meg a művészi siker lehetősége: aki 1841-től rövid ideig a bécsi akadémián tökéletesítette rajztudását, később családja eltartása végett hivatali állást vállalt,jövedelmét portrék festésével egészítette ki.
Béla a szabadságharcban nemzetőrként vett részt, a világosi bukás után hónapokig Imre bátyja bújtatta. A kényszerű tétlenség hónapjait festői technikájának tökéletesítésére használta fel, valamint ekkor kezdett a magyar történelmi várak megörökítésébe. 1850-ben Aradra, majd bátyját követve, Lugosra költözött. Itt kapta első megrendelését olajfestésű históriai kompozícióra. 1855 végén Pestre ment, itt portrék mellett oltárképekre és történelmi tárgyú jelenetekre is kapott felkéréseket. Az esztendő végén a pesti Műegylet tárlatán megjelent néhány műve, köztük két tanulmányfeje és egy zsánerjelenete, 1857 januárjában pedig Kenyérmezői csata című kompozíciójával históriai festőként is bemutatkozott a fővárosi közönség előtt. Néhány hónap múltán Bécsben az akadémián folytatta művészi tanulmányait. A császárvárosban töltött idejét képtárak látogatása mellett történeti forráskutatásokra használta fel, az 1860-as évek elején könyvtárakban és képtárakban a régi magyar fegyvereket és viseleteket kutatta.
Országos hírnévre Vizkelety Béla Vahot Imre révén tett szert, aki a Napkelet szerkesztőjeként évekig megrendelésekkel látta el a pályakezdő művészt. Vahot korszerű nemzeti sajtóról alkotott elképzelésében nagy szerepet kapott az illusztráció és azon keresztül a magyar művészet pártolása. Vahot pozitív történelemszemlélete találkozott a Vizkelety műveiben ábrázolt hiteles, ugyanakkor minden drámaiságot nélkülöző, derűs múltképpel. A jó minőségű, sokszorosított műveknek köszönhetően, a Napkeletben közölt Magyar vezérek és királyok arcképcsarnoka sorozat kompozíciói országosan ismertté tették a festő nevét. A műveket többen lemásolták és több olajfestésű másolata is ismert. A képek népszerűségének jeleként némelyik óraképként is forgalomba került. Nagy sikert aratott az Egervár ostroma 1552-ben című műve, amely szakszerűen ragadta meg az alakok korhű viseletét. Koncepcióját legteljesebben a Napkeletben (1857–1862) valósíthatta meg, Vizkelety Béla 1862-ben már a lapkiadó tulajdonosává lépett elő. 1857 és 1862 között a festő nyolc históriai kompozícióját küldte szét előfizetőinek a folyóirat. A nagyméretű, Bécsben nyomatott litografált műlapok zömmel a magyar múlt legfényesebb korszakához, a Hunyadiak uralmához és az erdélyi fejedelmek korához kötődtek. Talán e sikere is közrejátszott abban, hogy a korszak népszerű történeti elbeszélője, a regényes históriáiról ismert Remellay Gusztáv 1857-ben Vizkelety Bélával rajzoltatott két illusztrációt török korban játszódó regényéhez.
Vahot közbenjárására kibontakozó sikerének köszönhetően Esterházy Pál és gróf Pálffy Pál vállalta az ifjú festő külföldi tanulmányútjának fedezését. Kulini Nagy Benő, a folyóirat irodalmi mecénása pedig felajánlotta, hogy az utazás költségeit állva magával viszi Vizkeletyt Itáliába. 1858-ban a Napkelet közölte a művész arcképét, majd a Hunyadiház diadala sikerét követően Gaal Imre még költeményt is írt a festőhöz. A Hunyadiház diadalát Kovács Mihály is lemásolta, a Mátyás az igazságos címen ismert kompozíciónak pedig több olajfestésű kópiája ismert. Ez utóbbi jelenet óraképként is forgalomba került.
Vizkelety változatos karaktereket felvonultató, részletgazdag mesélőkedvvel teli képi világa roppant sikeresnek bizonyult az 1860 körüli évek bizakodó politikai légkörében. Érthető, hogy a korszak legnépszerűbb illusztrált női lapja, a Családi Kör is munkatársai közé csábította, 1860-tól haláláig dolgozott a folyóiratnak. A nemzeti múlt hősnőinek életéből merített jeleneteit a lap többnyire igényes kivitelű jutalomképek formájában küldte szét előfizetői között. Népszerűségét jelezte, hogy Vizkelety 1860-ban már egyszerre hat képes folyóiratnak dolgozott. A Napkelet és a Családi Kör mellett a Budapesti Képes Lap, a Nefelejts és a Népújsága számára rajzolt históriai jeleneteket, 1862-ben pedig Remellay Gusztáv történeti elbeszéléseit illusztrálta Az Ország Tükrében.
Az 1860-as évek az útkeresést is jelentették számára. Ez idő tájt mind közelebb került a színpad világához, viselettörténeti ismereteinek híre ment, és mind több felkérést kapott színpadi jelmezek, díszletek tervezésére. Mindeközben a fényképezéssel is megpróbálkozott: 1862 végén fotográfiai műtermet nyitott.
Korai halála megakadályozta új irányú, színházi, fényképészeti kísérleteinek kibontakozását. Kortársai megbecsülésének jeleként a sajtó mellett nekrológot közölt róla az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat Évkönyve is. Bátyja, Vizkelety Imre jóvoltából a Társulathoz került művészeti hagyatéka, így viselettörténeti munkái és művészeti szakkönyvtára. Az Ország Tükrében megjelent nekrológjában Szokoly Viktor súlyos veszteségeként értékelte halálát, akinek művei „ezer meg ezer példányban terjedtek szét a testvér hazában, úgy hogy alig van az országban falu, a hol e képeket ne lehetne látni.”

Galéria
Egyetlen festménye sem maradt az utókorra. Munkái csak grafikai sokszorosításban maradtak fenn.
A Hunyadi-ház diadalünnepe című litográfiája (1857) // Petőfi Sándor portré // Zrínyi esküje. Rohn Alajos litográfiája Vizkelety Béla festménye nyomán // Budapesti magyar divatkép, 1860 // Vízkelety Béla kőrajza 1864-ből: Mátyás és Beatrix bevonulása Budára 1476-ban // Vízkelety Béla színezett litográfiája Eger ostroma 1552-ben, az egri keresztény iparoskör képeslapja // Vízkelety Béla V. László eskütétele (1861) festménye alapján, Canzi Ágost Elek litográfiája // A pusztaszeri országgyűlés (1864).

Irodalom:
Berkeszi István: Temesvári művészek. Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum- társulat, Temesvár, 1910. // Batizfalvi István – Vízkelety Béla: Magyar vezérek és királyok arczképcsarnoka. Budapest, 2016. // Révész Emese: A magyar régészeti festészet úttörője: Vizkelety Béla (1825–1864)