Ebben a sorozatban olyan jeles alkotókra emlékezünk, akik térségünkben születtek vagy alkotó éveik során itt (is) tevékenykedtek és ezzel Temesvár, a temesi Bánság hírét emelték régiónkban éppen úgy, mint szakmai körökben. A bemutatott alkotókhoz évforduló kötődik. (BB)

Bodor Pál (Budapest, 1930. július 28. – Budapest, 2017. március 12.) – szerkesztő, költő, köz­író, műfordító. Írói álnevei: Diurnus, Tóth Balázs, Zaláni János, Bóra Gábor. Családi neve Singer; édesanyja (Bodor Klára írónő) nevét vette föl. Bodor Pál 6 éves volt, amikor szülei Temes­várra hozták és beíratták a román elemibe. A Piarista Főgim­názi­um­ban tanult tovább, és bár az iskola román tannyelvű volt, ma­gyar nyelvet és irodalmat tanítottak, léteztek anyanyelvi foglal­- kozások. Bodor 16 évesen Gau­deamus címmel magyar nyelvű lapot indított, nem sokkal később a Magyar Népi Szövetség bánsági ifjúsági főnöke lett. Érettségi után felvették a fővárosi egyetem filo­zófia-lélektan szakára. Rádöbben, hogy anyanyelvi ismeretei héza­gosak, ezért átiratkozott a ko­lozs­vári Bolyai Egyetem szintén fi­lozófia-lélektan szakára, itt szer­zett diplomát.
Első cikke 1946-ban jelent meg a helyi Szabad Szó c. napilapban. Előbb a Romániai Ma­gyar Szó, majd a kolozsvári Igazság szerkesztőségében dolgozott (1948–51), 1951 novem­berétől az Utunk rovatvezetője, majd 1967 februárjáig szerkesz­tőségi főtitkára. Közben a Gaál Gábor Irodalmi Kör irányítója­ként a második Forrás-nemzedék új törekvéseit támogatta. 1967-től 1970-ig az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegét, majd a Kriterion Könyvkiadó magyar szer­kesztőségét vezette; nevéhez fűződik ebben az időszakban a Magyar Klasszikusok, a Téka és a Fehér Könyvek sorozat, számos folklórkötet megjelentetése, nyel­vészeti és művelődéstörténeti so­rozatok megindítása, erdélyi mű­fordítók bevonása a Horizont c. világirodalmi sorozatba. 1970-től 1979-ig a Román Rádió és Te­levízió nemzetiségi műsorainak főszerkesztője. Ebben a munka­körben új területre talál sokoldalú és fáradhatatlan szervezőképes­sé­ge; az ő nevéhez fűződik a bu­ka­resti TV magya­r adása sajátos mű­fajainak és munkatársi gár­dájának kialakítása.
1983-ban orvosi kezelésre Budapestre utazott, s tartózkodási engedélyének többszöri meg­hosszabbítása után végül nem tért vissza Romániába. 1984-től a Magyar Nemzet, 1991-től a Népszabadság szerkesztője lett. Itt na­ponta jelentek meg jegyzetei, tárcái, publicisztikái. A sajtóban és a közéletben igen sokat tett a romániai magyarokért, számtalan leleplező cikket írt a Ceauşescu-diktatúráról. Fontos szerepe volt a Ceausescu-diktatúra és a 1989-as decemberi romániai esemé­nyek magyarországi értelmezé­- sében és megismertetésében. A Diurnus álnevet azért választotta, hogy Bukarestben maradt lányát ne érje bántódás.
Az ‘50-es években állandó pub­licisztikai rovata volt az Igazságban (Ablak), majd az Utunkban (Lírai röplapok, ké­sőbb Fanyar röplapok), a Brassói Lapokban, a Dolgozó Nőben és a kolozsvári rádióstúdió adásaiban. Egyéni műfajt teremtett “lírai röp­lapok”-nak nevezett glosszáival, pamfletjeivel, amelyekben tár­sadalmi elkötelezettséggel jó­részt az éppen időszerű politikai kérdésekhez szólt hozzá. Nagy kritikai visszhangot kiváltó első kötetébe (Két arasszal az ég alatt. 1961) két ciklusba osztva hetve­net vett föl irodalmi minia­tűr­jeiből, melyekben váltakozva ke­verednek finom és eredeti kép­zettársításai pátosszal, iróniája len­­dületes tirádákkal. Közírói mun­kásságából ad ízelítőt Tengerpart az udvaron (1964) c. ri­portgyűjteménye. Itt közölt írásai az irodalmi riport igényével ké­szültek, sajátos agitátori szen­ve­délyességtől fűtött lírai hangvétel teszi őket vonzóvá. A közéletet erkölcsileg mérlegelve emberi kapcsolatok ferdeségeit jellemzi a hétköznapok realizmusával Mo­nológ zárójelben c. „röplap”-gyűj­teménye (1971). Sajátos „in­tarzia-kötet”-e a maga és má­sok verseiből, azaz műfor­dítá­sokból, parafrázisokból, lírai és prózai kommentárokból áll (Add magad hozzá a világhoz, 1975). „Túlvilági röplapok versben és prózában” alcímmel megjelentetett, Apám könyve c. művében (1980) a halálfélelem problémája foglalkoztatja.
Lírai termését az Égetett agyag (1963) és az Írószövetség országos díját elnyert A meztelen lány (1969) c. kötetekben adta közre. Sokoldalú költő, tudatos formaművész; bár költeményei többségben szabad versek, kedveli a kötött formákat is. Legjobban sikerült verseinek sal­lang­- talan egyszerűség az erénye. A lírától, sőt a szabadvers-formáktól a ’80-as években közölt publicisztikával és esszével ötvözött kisregényeiben sem szakad el (A lány, aki nincs, 1975), jellemkutató visszajátszásukban a törté­nel­mi kiforrás sok fájdalmas emléke zúdul fel. Egy másik regénye (Kék folt, 1979) gyermekkori sebeket idéz fel egy tragikus nősors kapcsán. Szerepelt a Hazánk magyar költői (1953), a Pellengér (1955), Egy nap történelem (1962) c. antológiákban.
1956–1983 között rendszeresen fordított román íróktól és költőktől. Tolmácsolásában jelent meg G. Iuteş, C. Petrescu, T. Mazilu, T. Buşecan, R. Luca, Pop Simion, L. Fulga, D. Săraru több műve.
Több versét Birtalan József és Csíky Boldizsár zenésítette meg.
Fontosabb kötetei: Apám köny­ve, avagy haldoklás anya­nyelven (1986), Az olvasás ihlete. Irodalmi napló (1988), Hazába kiáltott szó. Irodalmi és közírói tárcák (1989), Hogyan kell kas­télyt építeni? Három kisregény (1989), Hazába kiáltott szó (Diurnus, 1989), A hisztéria szükség­állapota. Kellemetlen kézikönyv Romániáról (1990), Erdélyi port­rék (1991), A kíváncsiság mestersége (1999), Apám könyve. Hal­doklás anyanyelven (1994), Búcsúlevél nincs (2006).
A rendszerváltás után – a ra­dikálisabb irányzatok megjelené­sével – egyre több antiszemita vád érte. 1993-ban autóbalesete volt, ezután szüntette meg a ro­vatát.
Író volt, kitűnő tollú újságíró. Ellentmondásoktól nem mentes, olykor nehezen értelmezhető pályája hagy maga után kérdő­jeleket. Akik közelről ismerték, tudták, nem tartozott egyik sze­kér­táborhoz sem. Baloldali vonzalmú, nemzeti elkötelezettségű volt és maradt egész életében.