Ebben a sorozatban olyan jeles alkotókra emlékezünk, akik térségünkben születtek vagy alkotó éveik során itt (is) tevékenykedtek és ezzel Temesvár, a temesi Bánság hírét emelték régiónkban éppen úgy, mint szakmai körökben. A bemutatott alkotókhoz évforduló kötődik. (BB)
Bodor Pál (Budapest, 1930. július 28. – Budapest, 2017. március 12.) – szerkesztő, költő, közíró, műfordító. Írói álnevei: Diurnus, Tóth Balázs, Zaláni János, Bóra Gábor. Családi neve Singer; édesanyja (Bodor Klára írónő) nevét vette föl. Bodor Pál 6 éves volt, amikor szülei Temesvárra hozták és beíratták a román elemibe. A Piarista Főgimnáziumban tanult tovább, és bár az iskola román tannyelvű volt, magyar nyelvet és irodalmat tanítottak, léteztek anyanyelvi foglal- kozások. Bodor 16 évesen Gaudeamus címmel magyar nyelvű lapot indított, nem sokkal később a Magyar Népi Szövetség bánsági ifjúsági főnöke lett. Érettségi után felvették a fővárosi egyetem filozófia-lélektan szakára. Rádöbben, hogy anyanyelvi ismeretei hézagosak, ezért átiratkozott a kolozsvári Bolyai Egyetem szintén filozófia-lélektan szakára, itt szerzett diplomát.
Első cikke 1946-ban jelent meg a helyi Szabad Szó c. napilapban. Előbb a Romániai Magyar Szó, majd a kolozsvári Igazság szerkesztőségében dolgozott (1948–51), 1951 novemberétől az Utunk rovatvezetője, majd 1967 februárjáig szerkesztőségi főtitkára. Közben a Gaál Gábor Irodalmi Kör irányítójaként a második Forrás-nemzedék új törekvéseit támogatta. 1967-től 1970-ig az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegét, majd a Kriterion Könyvkiadó magyar szerkesztőségét vezette; nevéhez fűződik ebben az időszakban a Magyar Klasszikusok, a Téka és a Fehér Könyvek sorozat, számos folklórkötet megjelentetése, nyelvészeti és művelődéstörténeti sorozatok megindítása, erdélyi műfordítók bevonása a Horizont c. világirodalmi sorozatba. 1970-től 1979-ig a Román Rádió és Televízió nemzetiségi műsorainak főszerkesztője. Ebben a munkakörben új területre talál sokoldalú és fáradhatatlan szervezőképessége; az ő nevéhez fűződik a bukaresti TV magyar adása sajátos műfajainak és munkatársi gárdájának kialakítása.
1983-ban orvosi kezelésre Budapestre utazott, s tartózkodási engedélyének többszöri meghosszabbítása után végül nem tért vissza Romániába. 1984-től a Magyar Nemzet, 1991-től a Népszabadság szerkesztője lett. Itt naponta jelentek meg jegyzetei, tárcái, publicisztikái. A sajtóban és a közéletben igen sokat tett a romániai magyarokért, számtalan leleplező cikket írt a Ceauşescu-diktatúráról. Fontos szerepe volt a Ceausescu-diktatúra és a 1989-as decemberi romániai események magyarországi értelmezé- sében és megismertetésében. A Diurnus álnevet azért választotta, hogy Bukarestben maradt lányát ne érje bántódás.
Az ‘50-es években állandó publicisztikai rovata volt az Igazságban (Ablak), majd az Utunkban (Lírai röplapok, később Fanyar röplapok), a Brassói Lapokban, a Dolgozó Nőben és a kolozsvári rádióstúdió adásaiban. Egyéni műfajt teremtett “lírai röplapok”-nak nevezett glosszáival, pamfletjeivel, amelyekben társadalmi elkötelezettséggel jórészt az éppen időszerű politikai kérdésekhez szólt hozzá. Nagy kritikai visszhangot kiváltó első kötetébe (Két arasszal az ég alatt. 1961) két ciklusba osztva hetvenet vett föl irodalmi miniatűrjeiből, melyekben váltakozva keverednek finom és eredeti képzettársításai pátosszal, iróniája lendületes tirádákkal. Közírói munkásságából ad ízelítőt Tengerpart az udvaron (1964) c. riportgyűjteménye. Itt közölt írásai az irodalmi riport igényével készültek, sajátos agitátori szenvedélyességtől fűtött lírai hangvétel teszi őket vonzóvá. A közéletet erkölcsileg mérlegelve emberi kapcsolatok ferdeségeit jellemzi a hétköznapok realizmusával Monológ zárójelben c. „röplap”-gyűjteménye (1971). Sajátos „intarzia-kötet”-e a maga és mások verseiből, azaz műfordításokból, parafrázisokból, lírai és prózai kommentárokból áll (Add magad hozzá a világhoz, 1975). „Túlvilági röplapok versben és prózában” alcímmel megjelentetett, Apám könyve c. művében (1980) a halálfélelem problémája foglalkoztatja.
Lírai termését az Égetett agyag (1963) és az Írószövetség országos díját elnyert A meztelen lány (1969) c. kötetekben adta közre. Sokoldalú költő, tudatos formaművész; bár költeményei többségben szabad versek, kedveli a kötött formákat is. Legjobban sikerült verseinek sallang- talan egyszerűség az erénye. A lírától, sőt a szabadvers-formáktól a ’80-as években közölt publicisztikával és esszével ötvözött kisregényeiben sem szakad el (A lány, aki nincs, 1975), jellemkutató visszajátszásukban a történelmi kiforrás sok fájdalmas emléke zúdul fel. Egy másik regénye (Kék folt, 1979) gyermekkori sebeket idéz fel egy tragikus nősors kapcsán. Szerepelt a Hazánk magyar költői (1953), a Pellengér (1955), Egy nap történelem (1962) c. antológiákban.
1956–1983 között rendszeresen fordított román íróktól és költőktől. Tolmácsolásában jelent meg G. Iuteş, C. Petrescu, T. Mazilu, T. Buşecan, R. Luca, Pop Simion, L. Fulga, D. Săraru több műve.
Több versét Birtalan József és Csíky Boldizsár zenésítette meg.
Fontosabb kötetei: Apám könyve, avagy haldoklás anyanyelven (1986), Az olvasás ihlete. Irodalmi napló (1988), Hazába kiáltott szó. Irodalmi és közírói tárcák (1989), Hogyan kell kastélyt építeni? Három kisregény (1989), Hazába kiáltott szó (Diurnus, 1989), A hisztéria szükségállapota. Kellemetlen kézikönyv Romániáról (1990), Erdélyi portrék (1991), A kíváncsiság mestersége (1999), Apám könyve. Haldoklás anyanyelven (1994), Búcsúlevél nincs (2006).
A rendszerváltás után – a radikálisabb irányzatok megjelenésével – egyre több antiszemita vád érte. 1993-ban autóbalesete volt, ezután szüntette meg a rovatát.
Író volt, kitűnő tollú újságíró. Ellentmondásoktól nem mentes, olykor nehezen értelmezhető pályája hagy maga után kérdőjeleket. Akik közelről ismerték, tudták, nem tartozott egyik szekértáborhoz sem. Baloldali vonzalmú, nemzeti elkötelezettségű volt és maradt egész életében.