Ebben a sorozatban olyan jeles alkotókra emlékezünk, akik térségünkben születtek vagy alkotó éveik során itt (is) tevékenykedtek és ezzel Temesvár, a temesi Bánság hírét emelték régiónkban éppen úgy, mint szakmai körökben. A bemutatott alkotókhoz évforduló kötődik. (BB)

Gorove László (Szamosújvár, 1780. jún. 2 – Pest, 1839. márc. 11.): író, az MTA l. tagja (1835). Az örmény származású Gorove család a 17. szá­zad végén telepedett meg Erdélyben, pontosabban Szamosújváron. Kezdetben ke­res­kedéssel foglal­koz­tak, de a Rákóczi szabadságharcot követően már földbirtokos is volt közöttük. Gorove Kristóf nemesember, felesége beodrai Karácsony Veronika, öt gyermekük szü­letett: László, Lajos, Károly, Lázár és Mária. László fia, az 1819-ben született és 1881-ben elhunyt gattájai Gorove István politikus, minisz­ter, közgazdász, valóságos belső titkos tanácsos, a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt.
László Szamosújváron született, iskoláit Ko­lozs­váron kezdte, kitűnt szorgalmával és te­hetsé­gével. Itt 1796-ban tanulótársaival előadták Kotzebue Embergyűlölés és megbánás c. darabját. Számos művészeti és tudományág iránt ér­dek­lődött, jól megtanult latinul, németül és ola­szul. Kolozsvárott bölcsészetet hallgatott, 1800-ban Pestre ment, az ottani egyetemen jogot tanulni. Az iskoláit kitűnő eredménnyel végzi, de nem fejezi be, 1802-ben, szülei halála után gazdálkodni kez­dett. A gazdálkodás mellett az irodalomnak és a tudományok támogatásának élt.
Már Erdélyben támogatta a magyar nyelvű színjátszást, saját jövedelméből többször ado­má­nyozott e nemes célra. Így 1808-ban a ko­lozsvári magyar színház fenntartására 50 fo­­rin- tot küldött, majd 1808. április 13-i levele nyo­mán Szamo­s­újváron elhatározták, hogy a vagyo­nos polgárok­hoz fordulnak támogatás vé­gett. Életrajzírója, Bagi Gábor szerint minden bi­zonnyal 1810-ben költözött az Alföldre, bár egyes adatok szerint már előtte is élhetett a varsányi birtokon.
1823-ban királyi adományként nyert és a csa­ládnak utóbb nemesi előnevét adó Temes megyei Gattáját (1910-től Gátalja) felvirágoztatta. Az 1820-as években a temesi birtokára költözött, ahol helyben magyar iskolát alapított, mivel látta, hogy ezen a vidéken alig használatos a magyar nyelv. Fontos feladatának tekintette, hogy bizonyos kiváltságok révén Gátaljára ma­gyar lakosokat hozzon, akik az általa emelt temp­lomban magya­rul hirdethették az Isten igéjét. A Kiskunságból, a külső-szolnoki részek­ről és Békésből hívott telepeseket, így magya­rosodott meg – ma tudjuk: időszakosan – Gátalja és vidéke.
Temes mellett Gorove László Heves és Külső-Szolnok, valamint Békés vármegyék éle­tében is tevékenyen részt vett, bár tisztviselői hivatalt számos felkérés ellenére sem vállalt. Szabadidejét in­kább irodalmi, történeti-hely­történeti, valamint földrajzi és természetrajzi kutatásokkal töltötte, miáltal országos hírnévre és elismertségre tett szert.
Különböző inspirációk hatására Gorove a 19. század első évtizedében három ötfelvonásos színművet írt. Ezek nem sorolhatók a magyar drámairodalom nívós alkotásai közé, de kétszáz év­vel ezelőtt a szerveződő magyar színjátszás fo­ko­zatos megerősödésében, fellendülésében mégis szerepet játszottak. Irodalmi értékét te­kintve jelentősebb a Jeztid és Hábá, avagy a féltés és meghasonlás című szomorújáték, amely Paul Weidmann (1740–1810), a korabeli bécsi népies színházi szerző egyik művének átirata. A darabot előbb Kolozsváron, majd 1808-ban és 1811-ben Pesten is bemutatták. Gorove legjobb műve az Érdemes kalmár című ötfelvonásos da­rab volt. Ebben a szerző már szakított az idegen, múltbeli témákkal, és az eredmény az első ma­gyar polgári dráma lett. Kolozsvárott többször bemutatták, a szerző 1807-ben ezt a darabot is megjelentette nyom­tatásban, a saját költségén. Gorove irodalmi munkássága ezzel lezárult, irodalomelméleti téma még foglalkoztatta. Ezt mutatja a Tudományos Gyűjtemény 1820-as év­fo­lyamában megjelent Idylle (vagy a Pásztor­költés) című dolgozata, eb­ben a műfaj történetét, jellemzőit, a szereplők típu­sait, megnyilatkozási formáit veszi sorra. Gorove utolsó szépírói al­kotása az erkölcsi és politikai nevelés szándékával készült. A férjfiúnak tökéletességei című nagy terjedelmű könyv, Pesten jelent meg 1823-ban.
Gorove az 1810-es évek végétől felhagyott a szépirodalom művelésével, a Tisza mellé költö­zött ifjú birtokos figyelmét mindinkább felkeltették új lakóhelyének, illetve környé­ké­nek érdekes­ségei, jelenségei, látnivalói. Több, egymástól látszólag távol álló kérdéskör ér­dekelte. Tudomá­nyos tevékenysége a kor legjelentősebb folyóirata, az 1817-től induló Tudo­mányos Gyűjtemény ha­sáb­jain megjelent tanulmányai alapján rajzolható meg leginkább, amely­nek egyébként haláláig állandó és rendsze­res írója, illetve előfizetője volt.
1819-ben megjelent dolgozata a meteorológia tudomány egyik első magyar munkája. A meteorológia mellett a biológia egyes kérdései is felkeltették figyelmét. Személyes élmények ihlették a még ebben az évben, a Tudományos Gyűjtemény VIII. számában megjelent Egy különös tünemény­nek, az úgy nevezett Tisza vi­rágzásnak le írása című dolgozatát. Ehhez számos személyes megfigyelést is végzett 1818 novemberében. Ezt kö­vetően Gorove munkál­kodását mindinkább a tör­téneti-helytörténeti kutatások jellemezték. Utol­só természettu­dományos munkája 1836-ban jelent meg: a Bihar megyei Kalugyer település környéki hőforrásokat mutatta be.
Gorove helytörténészi munkássága a magyar történettudomány históriájának egy igen sajátos, átmeneti időszakához kapcsolható. Újat csak a nagyszombati egyetem létrehozásával az or­szág­ban megerősödő jezsuita forrásgyűjtő iskola hozott, amelynek kutatói módszereit aztán számos református történetíró is átvette. Gorove Szolnokról írott dolgozatai a korszak egyik első helytörténeti összefoglalásaként értékelhetők. E koraiság magyarázza, hogy ezekben megfi­gyel­hető a hazai történetírás minden eredménye és egyben hiányossága is. A szerző ismeretei már a nyelvészet, az oklevéltan, néprajz stb. számos területére kiterjedtek, ugyanakkor még nagyok a hiányok is. Gorove gondosan elkerülte az adódó kritikus kérdéseket.
Gorovét a helytörténet mellett idővel a ma­gyar köztörténet számos kérdése is érdekelni kezdte. A Tudományos Gyűjtemény 1824. évi V-VII. füzeté­ben A’ Német Vitézi Rendnek leábrázolása címmel annak történetét foglalta össze alapításától egé­szen saját koráig. Gorove 1836-ban az Akadé­miá­tól megbízatást kapott egy monografikus munka elkészítésére a bánsági bolgár közösségek törté­ne­téről és leírásáról. Er­re az ekkor már Temes me­gyében élő birtokosnak az Akadémián 1835. áp­ri­lis 11-én a tárgyban tartott előadása adott okot. Végül a témában egy tanulmányt és egy kis kie­gészítést jelentetett meg a Tudományos Gyűjte­mény hasábjain, bár elképzelhető, hogy a tárgyban egyes gyűjtemé­nyekben még további kiadatlan kéziratok is lappanganak.
Gorovét majd két évtizeden keresztül alap­ve­tően a kibontakozóban lévő magyar nemzeti irodalom ügye érdekelte. Nemcsak az irodalomban játszott fontos szerepet és az első magyar polgári dráma írójaként ismert, hanem számos tudomány­ág (történetírás, helytörténeti kutatás, néprajz, biológia, meteorológia) meghonosí­tá­sában is fontos szerepet játszott. Hivatalt nem vállalt, bár felkér­ték rá; egyedüli örömét a tudo­mányokban és gazdaságban lelte. Kiváló gazdasági szakemberként bérelt és szerzett bir­- tokokat.
A nemzet és nyelv ügyében szerzett érde­mei­ért a Magyar Tudományos Akadémia 1835. szep­tember 11-én levelező tagjává választotta.
1839-ben testvéreivel együtt 1000 forintos alapítványt tett az MTA-n széptani és művelő­dés­történeti művek jutalmazására.
Fontosabb munkái: Az érdemes kalmár (az első m. iránydráma, Buda, 1807); A jegyesek Carthagóban vagy a nagy Scipio (németből ma­gyarított r. Buda, 1807); A férjfiúnak tökéletes­ségei (Pest, 1823); Eger városa történetei (Pest, 1828).

Források: Szinnyei József Magyar írók élete és munkái; Gorove László, 1780–1839. Szolnok város első történetírója; bev. Bagi Gábor, szerk. Gulyás Katalin, Jámbor Csaba; Damjanich János Múzeum, Szolnok, 2016.