Ebben a sorozatban olyan jeles alkotókra emlékezünk, akik térségünkben születtek vagy alkotó éveik során itt (is) tevékenykedtek és ezzel Temesvár, a temesi Bánság hírét emelték régiónkban éppen úgy, mint szakmai körökben. A bemutatott alkotókhoz évforduló kötődik. (BB)

Kerényi Károly (Temesvár, 1897. jan. 15. – Kilchberg (Zürich mellett), 1973. ápr. 14.) – klasszika-filológus, vallástörténész, egyetemi tanár, szerkesztő. Középiskolába Aradon járt, majd a budapesti egyetemen folytatta tanulmányait, s ott is doktorált 1919-ben. 1920-ban latin-görög szakos tanári oklevelet, majd magántanári képesítést szerzett egy soha nem publikált görög filozófiatörténeti értekezéssel. 1919–28 között a budapesti Szt. István Gimnázium tanára, közben Heidelbergben és Tübingenben tovább képezte magát. 1926-től a görög és római vallástörténet magántanára a budapesti tudományegyetemen, 1926–34 között az Egyetemes Philologiai Közlöny klasszika-filológia rovatának szerkesztője. Szembefordult az ókorkutatás „magyarcélú” irányával, mert úgy vélte, hogy a magyar tudomány tekintélyét csak a nagy közösségek érdekeit is szolgáló munka vívhatja ki. Szerinte nem létezhet jelentős magyar kulturális teljesítmény az európai kulturális hagyomány ellenében vagy annak figyelmen kívül hagyásával. Szakterületét illetően fontosnak tartotta, hogy a kor embere lépjen érintkezésbe az antik világgal, azzal a céllal és reménnyel, hogy jelenlegi egzisztenciája által felvetett kérdésekre is keressen és találjon választ benne. Az egyetem magántanáraként péntek esténként tartotta Budapesten vallástörténeti előadásait, ezek emberi tartalma, szellemi és erkölcsi magatartást irányító ereje messze túlmutatott a tudományos anyagon. Szűkebb tanítványi körével még a lakásán is tartott összejöveteleket. Tudományos érdeklődésének középpontjában mindig az ókori görögség – mint az európai kultúra alapvető közös hagyománya – állt. 1934-től tanított a pécsi tudományegyetemen, előbb magántanár, 1936-től nyilvános rendes tanár. Itt új irányban nyitott, miközben mozgásba hozta a pécsi szellemi életet, s jelen volt az 1935-ben indult Pannonia és az 1937-től kiadott Műhely munkatársai között. Megindította és szerkesztette a Sziget című folyóiratot, valamint a Kétnyelvű klasszikusok című könyvsorozatot. Publikációi jelentek meg az Egyetemes Philologiai Közlönyben.

Ekkor már német szakfolyóiratok is közölték írásait, majd német egyetemeken eltöltött ösztöndíjas hónapok következtek. 1927-ben németül megjelent első nagy munkája a görög regényirodalomról, ami egy csapásra ismertté tette nevét a nemzetközi ókorkutatásban. 1929-es görögországi útján találkozott Walter F. Otto német vallástörténésszel, aki először ábrázolta a görög isteneket „lelki realitásként”. Kerényi e nézőpontot átvéve felismerte, a görögök vagy bármely más nép megértéséhez nem csak nyelvüket, hanem mitológiájukat is ismerni kell. A mítoszt, amely az ősi kultikus szertartások, a rítusok forrásaiból merít, az emberiség önértelmezésének, a transzcendentális lét kifejezésének tekintette, amely az ember életében, gondolataiban, nyelvében és cselekedeteiben is fellelhető.

Vallástörténeti munkái a József és testvérein dolgozó Thomas Mannt, Hermann Hessét, valamint Carl Gustav Jungot tették állandó levelezőtársává, miközben Magyarországon próbálták szűkebb korlátok közé szorítani jelenlétét a szellemi életben. A vallást a kultúra lényegét meghatározó tényezőnek tekintette, és törekedett arra, hogy az antik szövegek a jelenhez is szóló műalkotásokká váljanak. Ez kiderült, a szaktudományban rendhagyónak számító írásaiból: Milton Elveszett paradicsoma, vagy Conrad Ferdinand Meyer versei. A régészet és a filológia egységére törekedett, gondolkodásában előterébe került a vallástörténet kutatása. 1934-ben létrehozta a Stemma-Társaságot. A nemzeti szocialista eszméknek a mítosszal való visszaélése ellenében és a humanista hagyomány védelmező fölelevenítése érdekében elkezdett dolgozni egy egyetemes mítoszmagyarázat megírásán. 1940 októberétől 1943 áprilisáig a szegedi egyetem tanára, a klasszika-filológiai intézet vezetője (1949-ig helyét fönntartva helyettesítették).

A vesztésre álló háború következményeit latolgató magyar kormány benne találta meg azt a nemzetközi tekintéllyel bíró és politikailag nem kompromittált embert, aki személyes jelenlétével arról tanúskodhat, hogy létezik egy olyan Magyarország is, amely szabadulni akar a Hitler-szövetség szorításából, és az európai humanista hagyományok elkötelezett vállalója. Ezért a Külügyminisztérium felkérésére az akkor rövidnek tervezett 1942-es svájci tanulmányútjából a háború végéig tartó kiküldetés lett. Az emigráció gondolata távol állt Kerényitől, hiszen barátai és tanítványai hazavárták. A háború után figyelemmel kísérte a magyarországi helyzet alakulását, készült a hazatérésre. Úgy tűnt, hogy tudományos körökben is visszavárják, a budapesti egyetem katedrájára, ezt erősítette, hogy 1946 elején a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé választotta.

1946 szeptemberében azonban rágalmak, támadások jelentek meg ellene, s nemcsak demokratikus gondolkodását vonták kétségbe, hanem tudományos munkáinak értékét is. Amikor 1947 végén hazatért, további támadások érték, ezért csalódottan és reményvesztetten visszatért Svájcba. 1948 nyarán Lukács György a Társadalmi Szemlében közzétett cikkében a fasizmus szekértolójaként illette, akinek nincs helye az új magyar szellemi életben. Később kiderült, hogy minderre azért volt szükség, mert a kialakuló új világban az ideológiai megalkuvásra képtelen, a szókimondást erkölcsi kötelességnek érző és széles körű nemzetközi tudományos tekintéllyel rendelkező Kerényi tüske lett volna, így tudták távol tartani, emigrációba kényszeríteni.

A tanítványoknak hiányzott Kerényi, és neki is a tanítványok. Állandó katedrát német egyetemen nem vállalt, Svájcban ellenállásba ütközött, az amerikai meghívásokat azért nem fogadta el, mert úgy vélte, hogy későn tanult angolságával nem tudta volna rendesen kifejezni magát. Közben azért tanított: 1944–48 között a bázeli egyetemen, 1948–66 között a zürichi C. G. Jung Institutban, 1955–56-ban a bonni egyetemen volt vendégtanár. És végig egy svájci kisvárosban húzódott meg, Asconában, magántudósként innen indult görög- és olaszországi útjaira, vagy európai városokba előadást tartani. A megszakadt akadémiai kapcsolatok még szabadabbá tették, így el is távolodott a szűk értelemben vett klasszika-filológiától, és mind nyitottabbá vált a szakkörökben gyanakvással nézett lélekkutatás, az archeológia „az érzéki hagyomány” és a szövegértelmezés új módszerei iránt. Monográfiákban dolgozta ki a nagy görög istenalakok archetipikus képét, ami a még Magyarországon készült Hermés-tanulmánnyal kezdődött, és a halála után megjelent Dionysos-könyvvel zárult.

1973. április 14-én bekövetkezett halálának hírét szinte teljes némaság fogadta Magyarországon, ami csak lassan oldódott. Eltávozása után írt művei közül elsőként Görög mitológiája jelent meg magyarul 1977-ben, és ezt máig is csak néhány rövid írásának fordítása követte. Olaszországban előbb ismerték fel azt, hogy egy nagy közép-európai szellem volt, mint a magyar nyilvánosságban. De azért mégis jelen volt: Szerb Antal róla mintázta meg az Utas és holdvilág című regényének Waldheim professzorát.

Tudományos munkássága elismeréseként 1931-ben megkapta a görög György-rend tiszti keresztjét. A frankfurti Kultúrmorfológiai Intézet, a firenzei Etruszk Tanulmányok Intézet tagja, a Norvég Tudományos Akadémia külső tagja, az Uppsalai Egyetem tiszteletbeli doktora volt. 1946-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett, a kommunista hatalomátvétel után, 1949-ben lefokozták tanácskozó taggá, akadémiai tagságát csak a rendszerváltás idején, 1989-ben állították vissza. 1948-ban Baumgarten-díjjal, 1990-ban posztumusz Széchenyi-díjjal tüntették ki, 2003-ban a nemzetközi klasszika-filológiát gazdagító életművét Magyar Örökség-díjjal ismerték el. 2020-ban a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) posztumusz tagjelöltjeinek sorába választották.

Fontos munkái: Die griechisch-orientalische Romanliteratur in religionsgeschichtlicher Beleuchtung. Tübingen, 1927; Halhatatlanság és Apollon-vallás. Platon Phaidonjának megértéséhez. Aeneis, 1933; Dionysos und das Tragische in der Antigone. Frankfurt am Main, 1935; Az ókor története, a Hóman Bálinttal és Szekfű Gyulával együtt szerk. Egyetemes történet (1-4. köt.) 1. kötete. Bp., 1935; Apollon. Wien, 1935; Pythagoras és Orpheus. Bp., 1938. (Fil. értekezések 9.) (ném. Zürich, 1939); Die antike Religion. Eine Grundlegung. Leipzig, 1940; Az ismeretlen Berzsenyi. Bp., 1940; Einführung in das Wesen der Mythologie. C. G. Junggal. Amsterdam-Leipzig, 1941; Hermes, der Seelenführer. Leipzig, 1942; Die Töchter der Sonne. Zürich, 1942; Mythologie und Gnosis. Amsterdam, 1943; Vater Helios. Amsterdam, 1943; Romandichtung und Mythologie. Eine Briefwechsel. Thomas Mann-nal. Zürich, 1945; Der göttliche Arzt. Basel, 1948; Studien in Griechenland. Zürich, 1952; Unwillkürliche Kunstreizen. Uo., 1954; Umgang mit Göttlichem. Über Mythologie und Religionsgeschichte. Göttingen, 1955; Die Mythologie der Griechen. Zürich, 1956; Griechische Miniatüren. Uo., 1957; Die Heroen der Griechen. Uo., 1958; Abenteuer mit Monumenten. Olten, 1959; Humanistische Seelenforschung. München-Wien, 1966; Auf Spuren der Mythos. Uo., 1967; Tage- und Wanderbücher 1953-1960. Uo., 1969; Die höhere Standpunkt. Zum Humanismus des integralen Menschen. München, 1971; Dionysos. Das Urbild der unzerstörbaren Lebens. Uo., 1973; Görög. mitológia. Bp., 1977; Halhatatlanság és Apollon-vallás. Ókortud. tanulm. 1918-1943. Uo., 1984; Mi a mitológia? Tanulmányok a homéroszi himnuszokhoz. Uo., 1988.