Ha az anyakönyvezéskor kapott nevét írom le, vagyis a Jókay Móricz névvel illetem, akkor valószínűleg csak az irodalomtörténészek, kritikusok vagy az irodalmunk iránt szenvedélyesen érdeklődők tudnák, kiről is van szó. Jókai Mórt viszont a XIX-dik század második felétől kezdődően, regényeinek köszönhetően, szinte minden családban ismerősnek tartották, regényei a családi könyvespolcokon sorakoztak, és élvezettel olvasták. Mert Istentől kapott tehetséggel Jókai Mór – mai szóhasználattal élve – mindent tematizált. Az 1848-49-es forradalmat megelőző történések, a forradalmi események és meghatározó személyiségei, majd történelmi helyszínek, események és szereplők kerültek könyvei által a mindenkori olvasó érdeklődésének homlokterébe, és a történelmi viszontagságok ellenére, ezáltal nem vesztek el a feledés homályába. A valóságelemek és az írói fikció keverésével életre keltett események, megrajzolt hősök történetei maradandó élményt biztosítanak a mai olvasó számára is. Köteteivel megteremtette az olvasás hagyományát, még akkor is, ha nyelvezete helyenként nehézkes (azok a latin nyelvű szakkifejezések!), ha leírásai olykor próbára teszik az olvasó türelmét, mindezek ellenére igazi mesélőként Jókai lenyűgözi, magával ragadja az olvasót. Nem túlzás kijelenteni, hogy magát az olvasót is megteremtette Jókai. A befogadó, nyitott, érdeklődő és a leírtak értelmezésre is képes olvasót.
Könnyen lehet, hogy ma is így van, de három-négy évtizeddel ezelőtt Jókai volt a fő KÖTELEZŐ OLVASMÁNY. Ezért amíg magával nem ragadott a cselekmény sodrása – igen nehéz volt, (ráadásul határidőre kellett!) „megküzdeni” a három kötetes A kőszívű ember fiai-val, Az aranyember már sokkal érdekesebb volt, a Kárpáthy Zoltán már szimpatikusabb, mert a főszereplőről kaptuk sokan nevünket, csakazért is, „mert azt nem lehet románra fordítani”. A kötelező olvasmányokon túljutva, már kötelességgé vált a lehető legtöbb „jókait” elolvasni. És valahogy az élet gondoskodott róla, mert mindig sikerült egy-két kötetet átcsempészni/megszerezni odaátról. Ha nem is nevezték annak, de bizonyos, hogy évtizedekig egyike volt az első – ismét mai szóhasználat! – márkaneveknek a Jókai. Csak ennyit kellett rányomtatni valamely díszkiadás gerincére, és mindenki tisztában volt azzal, hogy értéket tart a kezében. Így volt ez egészen a legutóbbi időkig, amikor az utódok felelőtlensége, hiányos műveltsége miatt magyar családi könyvtárak tucatjai kerültek ebek harmincadjára.
E sorokat napra pontosan Jókai Mór születésének kétszázadik évfordulóján, 2025. február 18-án írom azzal a reménységgel, hogy a majdani háromszázadik évfordulón is lesz, ki megemlékezzen a „nagy magyar mesemondóról”, és lesz kötet, amelynek sokadik kiadására rányomtatták: írta Jókai Mór.

Makkai Zoltán