Az öröklétbe költözött, rendkívül termékeny életében elévülhetetlen érté­kű művet reánk testáló Költőre, Kányádi Sándorra emlékeztek meg a legutóbbi Kafka-találkozón. A rendezvény házi­gaz­dája, Mátray László színművész, né­hány életrajzi adat ismertetését köve­- tően, a Költővel való személyes talál­kozásainak feledhetetlen emlékét ele­ve­nítette fel, kiemelve, hogy minden talál­- kozás egyedi élményt biztosított a színművésznek, akinek alkalma volt Kányádi költészetének gyöngyszemeit előadni, és abban a szerencsében is ré­szesült, hogy hallhatta a Költőt saját versét szavalni. Mesteri módon – tette hozzá Mátray László. A színművész elő­adásában ezúttal a Rum és erkölcs, a bartóki műből ihletődött és a Jecza Péter szobrászművész által megkomponált nagyszenmiklósi Bartók-szobor avató­ján Mátray László által elmondott, Húros és ütős hangszerekre, illetve a hangulatot kimagasló módon megragadó, Teraszon című verseket hallhatták a résztvevők. A rendezvényen Borsos Szabó Klára nyugalmazott tanítónő a Napsugár gyermeklaphoz és Kányádi Sándorhoz kapcsolódó személyes él­mé­nyeiről számolt be, több Kányádi által írt szerkesztőségi válaszlevelet is bemutatott. A Költővel való találkozások él­ményéről számolt be Tácsi Erika nyu­- galmazott tanárnő, aki a Juventus diák­újságban nyomdafestéket látott Kányádi egyik temesvári látogatásáról szóló fény­képes tudósítást, ajánlotta a részt­vevők figyelmébe, illetve azokat a Juventus – számokat is bemutatta, amelyben a Költő által küldött Nomádok és Szunnyadó tenger című verseket először közölték.
A Nyergestető, Fekete-piros, Halottak napja Bécsben, A clevelandi Kossuth-szobor és számtalan más remekmű szerzőjével és a míves magyar szóval való „találkozás” ismét megerősítette, hogy hiányával van leginkább közöttünk jelen, aki évtizedeken keresztül tanította:
“A vers az, amit mondani kell
Ezt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója su­gallta kérdést, melynek veleje az lett vol­na, hogy mi a vers, ijedtemben – mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot -, ijedtemben vissza­dobtam:
– Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers?
– A vers az – kapaszkodott tekinte­tembe bátorításért –, amit mondani kell.
Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.
Ő egy kicsit a bumerángtól szaba­du­lás könnyebbségével, s hálásan is ugyan­akkor, amiért nem nevettem ki. Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egysze­rűen.
A vers az, amit mondani kell.
Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg.
Mintha Homérosz riadt volna föl bó­bis­kolásából, s nyitotta volna rám fény­nyel teli világtalan szemét.
Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, kép­er­nyőre álltak volna, hangszalagon ma­sí­rozva vagy hanglemezek körme­netei­­- ben énekeltek volna.
Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk.
A vers az, amit mondani kell.”
(m.z.)