„A hazát egyedül részvéttel szabad és lehet szeretni.” /Simone Weil/
A TESZT kezdetén Dominic Fritz polgármester „kényelmetlen” előadásokat és különböző nézőpontok szembesítését ígérte a találkozó résztvevőinek. Nem sorolom magam azok közé, akik csak kellemes szórakoztatást várnak a színháztól, de elismerem, hogy az ilyen elvárás is jogos, s nem alacsonyabb rendű az enyémnél. A véleménykülönbségről pedig azt vallom, amit Umberto Eco, hogy még véletlenül sem árulás, hanem a konfliktusok rendezésének nagyon is hatékony lehetősége.
Nem állítom, hogy nyugodt és derűs lélekkel ültem be az SZFE (budapesti Színház-és Film Egyetem) végzőseinek előadására. Leginkább az ijesztett, hogy a Vedd le a kalapod a honvéd előtt egy 1942ben született operett, amelyet már harminc évvel ezelőtt is játszottak, tehát ez az előadás remake, vagyis az újraértelmezés igényével élt a rendező Bezerédi Zoltán.
Nem lehet szerencsésebb színművészetis annál, mint azok, akik elmondhatják magukról, hogy Hegedűs D. Géza és Ifj. Vidnyánszky Attila osztályában tanulhattak, gondoltam sőt gondolom ma is. Csakhogy az előadás szünetében a nézőközönség fele elhagyta a termet. Nem véletlenül, mert amit itt láttunk, az nem egyszerűen „kényelmetlen”, inkább kínos, sőt méltatlan volt. A méltatlan kissé választékosnak minősített szó, a szótár szerint azt jelenti, hogy illetlen magatartás vagy eljárás, nem megfelelő, helytelen, erkölcsi értékekkel ellentétes. A szó eredete a 16. századra vezethető vissza, amikor a törvény, az aranybulla tiltotta, hogy egy nemesi család tagja rablóként éljen; ha mégis, akkor a család elvesztette méltóságát. A méltatlanság gyanúja merül fel a szerzővel szemben, hiszen Erdélyi Mihály nem egy fűzfapoéta, hanem a múlt század jelentős színházi személyisége, színész, rendező, balettmester, direktor és színháztulajdonos, két tucat színházi mű szerzője, és nem mellesleg az első világháborúban tengerésztisztként szolgált, katonai érdemeiért kitüntetett férfi.
A posztmodern irodalom és művészet kedvelt eszköze a paródia, hiszen minden vendégszöveget az újraértelmezés óhatatlanul új szövegösszefüggésbe helyez, s ezzel át is értekel, megkérdőjelez s nevetségessé tesz. Itt azonban nincs szó erről, hiszen az 1942-ben íródott művet teljes egészében előadják, viszont a megjelenítéssel eredeti jelentéséből kiforgatják, az irónia sőt a szarkazmus eszközeivel minden értéket kifiguráznak.Ki ellen irányul a gúny?
A nevetésnek két arca van, ezt elismerik a filozófusok, mint Bergson, vagy a pszichológusok Freudtól Bagdy Emőkéig (ez utóbbi többek közt A nevetés ezer arca című előadásában is szól róla), de talán közelítsük meg a kérdést Milan Kundera A nevetés és a felejtés könyve című munkája felől. ”Amikor az angyal először hallotta az ördög nevetését megdöbbent. Az angyal jól tudta, hogy ez a nevetés az Isten ellen és Isten méltósága ellen irányul.(…) Mivel semmi nem jutott eszébe, utánozni kezdte ellenfelét.” olvashatjuk a neves cseh író művében. Kétféle nevetés van tehát, ördögi és isteni, ezt a kettőt az ember nehezen vagy egyáltalán nem tudja megkülönböztetni egymástól. Az ördögi nevetés nem egyértelműen rossz és kárhoztatható, hiszen rávilágít az ellentmondásokra, a világból való kiábrándulásból fakad, letépi az illúzió, az ámítás és a látszat álarcát. Nem kétséges, hogy az SZFE végzőseinek előadása ilyen szándékból született. Azonban az ördögi nevetésnek fonák oldala is van, és ez a megvetés és a felsőbbrendűség, amikor nem együtt nevetünk, hanem kinevetjük a másikat. „A háború lehetetlenségének hirdetése értelmiségi kötelesség.Még akkor is, ha nincs más lehetőség” vallja Umberto Eco. Ez lehetett a rendező szándéka is. A végzős színészek valóban megmutatták, hogy amit csak lehet, a színészmesterség minden fortélyát elsajátították: jól és szépen beszélnek, kitűnően táncolnak és énekelnek, nagy ne- vettetők, hiszen képesek kifigurázni és nevetségessé tenni bármit. És ezt meg is tették. Ezért lett az előadás nem kényelmetlen, hanem kínos, sőt méltatlan, azaz lebecsülő, lenéző, nem helyénvaló. Ezért hagyta el a termet a nézők közel fele, s egyetlen egyszer sem harsant fel angyali nevetés, vagyis önkéntelen, ellenállhatatlan, megtisztító kacagás. 2024-ben nem lehet sajnos mellékzöngék, félelem és elkeseredés nélkül kiejteni azt a szót, hogy háború vagy Ukrajna. A temesvári magyar színház nézőterén ülő magyaroknak nem illdomos Trianont súlytalan eseményként emlegetni, elfogadhatatlan ironikusan szólni a bolsevizmustól való félelemről, mert ha semmi sem volt jogos érv a háború mellett, a bolsevizmustól való félelem minden kétséget kizáróan nem volt megalapozatlan. Mint azt megtapasztalhattuk a történelem tanulószobáiban, gulágon, proletárdiktatúrában, forradalomnak tűnő decemberi események idején. Felettébb kínos, hogy minden értéket (Isten, haza, család, hazaszeretet, élet, anyaság, áldozatvállalás, szolgálat, szerelem, hűség, nemzethez tartozás) amelyre az ember identitása épül, megkérdőjeleztek. Különösen durvára sikerült a szülésjelenet, amelyben nemcsak az anyaságot, a szülést, hanem magát az életet figurázták ki. A jelenet elsősorban hiteltelen, hiszen a második világháború idején csak kivételes esetben szültek kórházban, az otthonszülés általános volt. Az apácának öltözött férfiak, akik a szülő nő hasa körül elhelyezett csőbe dugják fejüket, míg a szülő nő artikulálatlan hangon ordít, majd felmutatják a gyermeket jelképező játékbabát. Nem agyapagroteszk, ízléstelen és hamis. Leszögezem, a habitus vagyis a szerzetesek csuhája, a reverenda, a miseruha vagy palást számomra szent, mert a megszentelt élet jele, s aki ezzel játszik, az értékrendemet sérti, vagyis bántalmaz, mert megaláz. Az apácák évszázadokon át hivatástudatból, Isten és embertársaik iránti önzetlen szeretetből, nem pénzért, ápoltak betegeket, hadisérülteket. Ez a remake nem ismer sem embert, sem Istent, kifigurázott polgárt, cselédet, katonát, kegyeletsértő módon zárult, az eredeti műhöz utólag hozzáírt befejezéssel, amelyben a katonák mindegyike kiterített holttestként fekszik a színen. 1942ben még nem tudhatta a szerző, hogy mi fog történni a Don-kanyarban, de mi, nézők persze tudjuk,és fájó sebként őrizzük elesett nagyapák, megfagyott munkaszolgálatos vagy többéves hadifogságból hazatért apák szenvedésének emlékét.
Milyen kár, hogy nem mondhatom: Le a kalappal az előadás előtt. Szomorúan állapítom meg, hogy nem kérdéseket vetett fel a produkció, nem elgondolkodtatott, hanem csalódást okozott és elkeserített. Tökéletesen illene az alkotók szájába Esterházy Péter vallomása közmondásosan rövid e-mailjeiről. „Azt hittem korszerű vagyok, pedig csak tahó”.
Mészáros Ildikó