„Nem az a legtragikusabb, hogy mindenki olyan egyforma?”

A Szkéné Színház és a Forte Társulat Borbély Szilárd Akár Akárki című darabját mutatta be pénteken este a Nagyteremben. A szerző sajnos már nincs közöttünk, költészete, regényei és színpadi művei viszont pontosan azt a fajta kényelmetlenséget teremtik meg nézőben és olvasóban, amelyet az elgondolkodtató, fel- és megrázó szavakkal helyettesíthetnénk.
Emberképe pesszimista, világképe reménytelenséget sugall, ha akarom elkeserít, ha akarom, kizökkent a tehetetlenségből, cselekvésre, szembeszegülésre késztet, nézőpont kérdése.
2010-ben írott drámája, 2011-ben Szemünk előtt vonulnak el c. kötetében is helyet kap. A középkori moralitás műfajának 21. századi változata, amelyben „újkori” bűnök kerülnek terítékre, a pénz és a mulandóság hatalmának alávetett ember kiszolgáltatottsága, kiúttalansága lepleződik le nyolc minitörténetben, amelyből csak hatot láthatunk a Szkéné előadásában. A művet haláltánc zárja, s mint tudjuk, a halál sem személyválogató, vagyis a világi érdemek megsemmisülnek a végső percben. A mű mottója „Nem az a legtragikusabb, hogy mindenki olyan egyforma?” Brechttől származik, s a nagy elődöt a történeteket egymástól elválasztó dalbetétek is idézik. A darabban sok a rájátszás, nyílt utalás a dráma nagyjaira Shakespeare-re, Adyra, a verses forma fennköltsége éles ellentétben áll a történetek köznapiságával, a bemutatott helyzetek groteszk, leértékelő értékrendszerével. A darab főhősei a férfi, Aki Akárki, a nő, és a holttest, akik a jelenetek során különböző szerepeket játszanak, mint az emberiség költeményekben így Az ember tragédiájában is szokás. Van itt üzletember, hajléktalan filozófus, bérsorbanálló, pap, rabbi, újságíró. A Forte Társulat arról nevezetes, hogy a kortárs tánc eszközeit alkalmazza előadásaiban, a test többféle módon megjelenő kifejezőeszközzé válik, lehet kellék, mint a mikrofont vagy diktafont jelző mutatóujj a kezdő- és zárójelenetben, lehet báb, amikor mint marionettet mozgatják, vagy protézisekkel ellátott(amikor a művész testére, arcára ráragasztanak valamit maszkszerűen, mint a transzvesztita ajakrúzsát megjelenítő piros szalagot, vagy az Aki arcán a halotti maszkot kirajzoló piros tapaszdarabokat).A színészek mozgása valóban lenyűgöző, testtartásuk egy-egy emberi sorsot képes néhány mozdulatba tömöríteni. A színen a mai, posztmodern világunk jellegzetes helyszínei jelennek meg, buszmegálló, bank, pályaudvar, a díszletek is jelzésszerűek, sokfunkciósak útlezárást jelző elterelő kordonok, vörös bóják, amelyek nem útakadályt inkább az emberi lét megfeneklését, értékvesztését hivatottak érzékeltni. A díszletet tervezte Kalászi Zoltán és Kiss Benedek Kristóf. Az emberi sorsot a pénz és az értelmetlen és elkerülhetetlen halál határozza meg. A mű megértését nehezíti, hogy a férfi színészek egymást váltva alakítják hol Akárki, hol a holttest vagy egy-egy jellegzetes figura szerepét, a legkiemelkedőbb alakítást a minden női szerepet (riporter, beteg nő, eladólány) kivételes tehetséggel megformáló Földeáki Nóra nyújtja. Remekül kihozta a szöveg sokhangúságát, kitűnően mozog, egy-egy sajátos mozdulata egy léthelyzet megrendítő megjelenítésére képes, felejthetetlen az a furán hajlított térd, ami a takarítónő alantas helyzetét húzta alá. Jegyezzük meg az előadásban szereplők nevét, mert nagyszerűen játszott Fehér László, Horkay Barnabás, Krisztik Csaba, Pallag Márton, Widler Kristóf, és a sokatmondó jelmezeket tervezte Benedek Mari.
Bár értettük a keserű humort, a prológus- vagy epilógusmondó színész összekacsintását a nézővel, a „majszolj inkább banánt” jótanács groteszkségét, mégis az az érzésem, hogy egy bűnt, a sajátját, a drámaíró nem vette komolyan. Ez a bűn az akédia, a korakereszténység óta ismert állapot, (nem „újkori” bűn tehát) amelyet a 21. században depresszió névvel illetnek. Ennek sajátossága a lét gyűlölete, a spirituális lustaság és az isteni dolgokkal szembeni undor. Következménye a lét értelmébe és az üdvösségbe vetett remény elvesztése, ahogy azt Dom Jean-Charles Nault bencés szerzetes az akédia történetét tanulmányozó Korunk nyomasztó sötétsége című kötetében írja. Az akédiában szenvedő társadalom csak a tudomány kritikátlan alkalmazásában bízik.
A „majszolsz inkább banánt” is lehet vigasz és sajátos nézőpont, élni eszerint is lehet, csak nem biztos, hogy érdemes.

Mészáros Ildikó