A múlt hét végén a Temes megyei magyar óvodapedagógusok és tanítók a 2024/25-ös tanév utolsó szakmai találkozóján Berta Melinda tanítónő összegezte a szakmai tevékenységgel kapcsolatos igényfelmérő kérdőív tanulságait. A felmérésből kiderült, hogy bár vannak pályakezdők, de az óvó és tanítónők legnagyobb csoportját a harmincéves szakmai gyakorlattal rendelkező pedagógusok alkotják megyénkben. Mindannyian fontosnak tartják a szakmai találkozókat, a valódi, fizikai jelenléttel járó tanácskozásokat kedvelik, de az online felületen zajló eseményektől sem idegenkednek. Leghatásosabbnak a meghívott szakember által tartott előadások bizonyultak, de fontos az elérhető szakmai anyagok másolása és megosztása, a legérdekesebb témák közé sorolták a sajátos nevelési igényű és a nyelvileg vegyes családból származó gyermekek megsegítését, valamint az érzelmi intelligencia fejlesztését. A magyar tannyelvű intézményekben dolgozó pedagógusok szerénységből kerülik a nyilvánosságot, szakmai sikereiket, jó eredményeiket nem szívesen ismertetik online felületeken. Az igényekhez igazodva ezen a napon is meghívott előadó érkezett a találkozóra. A Székelyudvarhelyen dolgozó Dimény-Varga Tünde integratív gyermek-pszichoterapeuta a Bartók Béla Elméleti Líceum igazgatója dr. Erdei Ildikó meghívására érkezett, és a Kihívások és jó gyakorlatok az alfa generáció nevelésében címmel tartott előadást délben pedagógusoknak, este pedig szülőknek a Szülőnek lenni rendezvénysorozat keretében. A jóhangulatú, izgalmas, magasszintű mégis könnyen követhető előadás elején az iskolapszichológus az alvás- és mozgáshiány következményeivel szembesítette hallgatóit. A kialvatlanság akár kétéves visszaesést is eredményezhet egy gyermek viselkedésében, csökkenti a boldogság és a reziliencia érzését, valamint a nyelvelsajátítás képességét is. Szorongást, elhízást, ADHDszerű viselkedésváltozást okozhat. Az alfa generációhoz tartozó gyermekek a most 12-13 évesek és ennél kisebb társaik, (akik az idei évben születtek/születnek már egy újabb generációhoz tartoznak, ők a béta nemzedék) már digitális bennszülöttnek számítanak. Érzékenyek, türelmetlenek, az igények azonnali kielégítését várják el, kevésbé önállóak, túl sok inger éri őket, ezért könnyen kimerülnek, kiborulnak, de tudnunk kell, hogy ez nem hiszti, hanem idegrendszeri túlterhelés vagy éretlenség következménye. Folyamatos megerősítésre szorulnak, ún. önbizalom-injekciókra, ugyanis nehezen viselik, ha hibáznak, ezért öt dicsérő, támogató megállapítás közé rejthetünk el egyetlen kritikai megjegyzést, ha nem akarunk ártani. Csak az élményalapú oktatás működik náluk, fontos számukra az empátiás készségek fejlesztése, mert alkalmazkodóbbaknak tűnnek, mint az előző generációk, de kevésbé empatikusak, bár elfogadóbbak és vállalkozó szelleműek. A Covid idején tanultak meg írni-olvasni, de ők lesznek a legképzettebbek,a leghosszabb ideig tanulnak majd, az élethosszig tartó tanulás természetes lesz számukra. A 21. századi készségek elsajátítása vagyis a kritikai a gondolkodás, a kreativitás, az együttműködés, a kommunikáció lesz esetükben az elsődleges. Őket másként nevelik a szüleik, ezért a pedagógusnak nyílt és őszinte kommunikációra kell törekednie a szülőkkel, a generációk közti hídépítés és kapcsolattartás lesz a feladata. Az előadás felhívta a figyelmet arra, hogy egyre kisebb korban találkozhatnak megterhelő és ártalmas tartalmakkal a gyerekek, testképzavar vagy önsértés már akár harmadikosok körében is lehetséges, a bántalmazott vagy elhanyagolt gyermekek csak túlélnek, ha nem kapnak segítséget. A kortárs orientáció is veszélyes dolog, hiszen azt jelenti, hogy a gyerekek a felnőttekre már nem hallgatnak, csak a kortársak véleménye irányítja őket, nincs veszélyérzetük, így könnyen kerülnek bajba.

Amit az alfákról tudni kell…
Dimény-Varga Tünde nyílt és sugárzó személyisége meghatározta a Kihívások az alfa generáció nevelésében című előadás hangulatát. A székelyudvarhelyi általános iskolában dolgozó pszichológus, gyermek-pszichoterapeuta már megjelenésével is bizalmat ébresztett a hallgatóságban. Aki meglátja a legszebb mesekönyv-illusztrációk meghittségét idéző szoknyáját, amelyen égszínkék alapon varázslatos szépségű, titkokat rejtő házak és tájak futnak körbe, abban felébred a kíváncsiság, a barátkozás vágya és a bizalom. Oktatásról, nevelésről,a generációk közti eltérésekről, a pszichológus munkájáról, a pedagógusi, a szülői szerep változásairól beszélgettünk.
A pedagógus a személyiségével dolgozik, ezért is fontos lenne, hogy a pedagógusok sokkal több pszichológiát tanuljanak
Azt gondolom, hogy nem is annyira elméleti pszichológiára lenne szükség, hanem konkrétan a gyakorlatban alkalmazható módszerekre, technikákra.
A pedagógusnak is meg kellene tanítani, hogy úgy tudja megnyitni a lelkét, hogy ne sérüljön, ne a sebezhetősége legyen elsődleges, hanem alakuljon ki a szakmai kedvessége, ami szakmai ugyan, ám mégis valódi.
Ami keretet ad, meg keretet tart. Ehhez önismeret kell, általános meg szakmai önismeret, ami nem megúszható. Mivel önmagunkkal dolgozunk pedagógusként is, fontos, hogy ismerjük önmagunkat, szembe tudjunk nézni a nehézségeinkkel és fejlődni tudjunk ezáltal. Ebben sokkal-sokkal több pszichológiai segítség kellene a pedagógusoknak, mint amennyi a jelen körülmények között megadatik.

Pszichológus, pszichoterapeuta, iskolai tanácsadó. Hogyan függenek össze ezek az elsajátított szakmák?
Pszichológusként végeztem, tulajdonképpen az első munkahelyem az, ahol most is dolgozom immár 28 éve, iskolapszichológusként vagy mai megnevezéssel iskolai tanácsadóként vagy tanácsadó tanárként. Az volt az első tapasztalatom, hogy amit az egyetemen tanultam, az nem elég ehhez a munkához. Ezért nagyon hamar, néhány évig Budapestre jártam, megtanultam az integratív gyermek-pszichoterápiát, pont azért, mert eszköztelennek éreztem magam. Azt éreztem, hogy hozzám fordulnak nagy bizalommal a gyermekek, a szülők, és nem tudok érdemben segíteni, mert nincs elég tudásom hozzá. Elméleti tudásom van, de nincs hozzá olyan gyakorlati tudásom, amihez nem is annyira tapasztalat kell, mint inkább a módszerek megismerése. Több évig zajlott ez a folyamat, de annyira szerencsés módszert választottam, hogy amikor az első alkalom után hazajöttem, már tudtam alkalmazni az éppen tanultakat, és ez végig így volt. A terapeuta minőségemet is használom az iskolában, mert megvan hozzá a képzettségem.

Miért tart előadásokat?
Az előadások az utóbbi évek ajándékai számomra. Régebben nem voltam egy előadó alkat, vagy úgy gondoltam magamról, hogy nem vagyok az, lehet, hogy nem volt elég önbizalmam hozzá, talán elegendő tudásom sem, de egyszer csak elkezdtem azt megérezni, hogy az embereknek igényük van arra, hogy a tudomány vívmányait közérthető nyelven átadjuk. Közvetítőnek érzem magam a tudomány, a kutatások világa és a gyakorlat között. Megéreztem, hogy nekem is fontos, hogy továbbadjam ezt a fajta tudást, szeretem, működik is, ezért jó érzés előadni.

Kiknek szokott előadást tartani?
Elsősorban pedagógusoknak, szülőknek, illetve volt már mindenféle közönségem. Volt úgy, hogy idősek otthonába hívtak meg, de kismamáknak is szoktam előadást tartani, ami egy huszon éve tartó, régi történet. Meghívásra vagy felkérésre vállalok előadást, ha úgy érzem, hogy hozzá tudok tenni valamit a felmerült témához, akkor felkészülök rá és megtartom.

Mire kell gondolnunk, amikor azt halljuk, hogy integratív gyermek-pszichoterápia?
Az integratív pszichoterápia azt jelenti, hogy sokféle módszert ötvözünk. Alkalmazzuk az analitikus gyermekterápia, a tranzakcióanalízis, a drámapedagógia eszközeit. Nem egyetlen tanult módszert alkalmazok minden gyereknél, hanem rá kell éreznem arra, hogy kinél melyik módszer működne, és akkor azt használom.

A különféle terápiákat külön-külön sajátította el egy bonyolult és sokrétű képzés során?
Ötéves képzés volt, mindenik terápiás módszerrel foglalkoztunk, nem csak elméleti szempontból, hanem rengeteg gyakorlat is volt az önismereti illetve szupervíziós részek mellett, jobbára a saját eseteinket beszéltük meg, azok által tanultunk.

Mikor és milyen módon kerülhetnek a gyerekek a terapeutához?
Egy gyerek csak a szülő írásos beleegyezésével jöhet az iskolapszichológushoz. Mondjuk, ha egy kamasz megszólít az iskola folyosóján és elmondja, hogy szeretne járni, mert valamilyen problémával küzd, vagy csak szeretne fejlődni valamiben, esetleg egy pedagógus szeretné, hogy a tanítványa járjon terápiára, mert úgy érzi, hogy szüksége van rá, akkor szólunk a szülőnek. Vagy a pedagógus szól, vagy a gyerek, de a szülő az, aki megkeres engem először. Először mindig a szülővel vagy a szülőkkel ülök le, átbeszéljük, miben látják a nehézségeket, miben kérik a segítségemet, majd miután ezt megfogalmaztuk, akkor következik a gyerek. Néhány alkalom után, attól függően, hogy mennyire könnyen sikerül a gyerekkel kapcsolatot kiépítenem, újra leülök a szülőkkel, elmondom a szakmai véleményemet, min kellene változtatniuk, miben tudnának ők segíteni, és ezek után tovább foglalkozom a gyerekkel. Vannak gyerekek, akikkel csak beszélgetek, bár ez inkább a nagyobbakra érvényes, a kicsikkel játszunk, a szőnyegen mászkálunk, bábozunk. Akik szeretnek rajzolni, azokkal rajzolunk, mert a rajzban nagyon sok belső információ megjelenik. Ha megszűnt a probléma, vagy jelentősen javult, akkor befejeződik a terápia. Inkább azzal van gondom, hogy folyamatosan nő az esetek száma, az utóbbi tíz évben körülbelül az ötszörösére nőtt az igénylők száma, és ez már szinte elláthatatlan. Az iskolában és az óvodában egyre inkább csak tűzoltó szerepben működünk, vagyis akinél a legfontosabb a beavatkozás, azzal foglalkozom, de nincs mód heti rendszerességgel foglalkozni a gyerekekkel, mert egyszerűen nincs rá ennyi idő.

Az előadásában az alfa generációhoz tartozó gyerekeket mutatta be, jó tudni, hogy a szaktudomány foglalkozik a nemzedékek közötti különbségekkel, s kiderült, hogy nem csak a gyermekekhez való viszonyunk kialakításában kell sajátos eszközöket alkalmaznunk, hanem ugyanez a helyzet a szülőkkel is. Melyek az alfa generáció jellemzői?
Már a Z generációval kezdődően,megtapasztalhatjuk, hogy rövidebb a figyelmi fókuszuk, kevesebb ideig tudnak figyelni, érzékenyebbek, lelki értelemben érzékenyebb nemzedékről beszélünk, ugyanakkor nagyon fontos számukra, hogy egyéniségként kezeljük őket, hiszen már a szüleik is úgy nevelik őket, hogy ti egyediek és különlegesek vagytok, és senki sincs, aki hozzátok fogható.

Gyakran olvashatjuk az interneten, hogy ha egy gyereknek sokszor azt mondják, hogy különleges, rendkívüli, akkor ettől nárcisztikus lehet.
Semmiképpen sem. Ha valaki gyerekként nem kapja meg azt a figyelmet és azt az odafordulást a szüleitől, amire a lelke mélyén szüksége lenne, akkor sérül, és kialakít magának egy grandiózus ént, ami kompenzáció, egyfajta patologikus működés eredménye. Az alfa generációnál azonban erről nincs szó.

A mai szülőkre jellemző egyrészt a bizonytalanság, másrészt pedig a nagyfokú tudatosság, nagyon szeretnének jól teljesíteni, a lehető legjobbat és a legtöbbet kihozni mind magukból, mind pedig a gyermekeikből, ezért átértékelődik a pedagógus és a szülő közti kapcsolat is. Hogyan lehet a pedagógus és a szülő kapcsolatát jól alakítani?
A kapcsolatot igazából a pszichológusnak vagy a pedagógusnak kell irányítania. Merthogy remélhetőleg neki van olyan fokú pszichológiai és pedagógiai tudása, amivel mondjuk rálát a szülő viselkedésének mögöttes mozgatórugóira. Hogy egy szülő miért viselkedik úgy ahogy, vagy miért arról beszél amiről, milyen igényeket támaszt egy pedagógussal szemben, azt nekem a pedagógusnak meg kell értenem. A szerepemből adódóan is többlettudásom kell, hogy legyen. A szülők szempontjából nehézség, hogy elveszítették azokat a biztos támpontokat, nevelésbeli kapaszkodókat, amelyek sok-sok évig, évtizedig vagy évszázadig megvoltak, a szülők ezeket a saját szüleiktől tanulták meg. A mai szülők szülei már nem referenciapontok ilyen szempontból, a legtöbb millenniál azaz az ezredforduló utáni szülő nem a saját szüleitől tanul, hanem az internetről. Sok és néha egymásnak is ellentmondó információ érhető el, ember legyen a talpán, aki jól el tud igazodni köztük. A szülők dolgát az könnyíthetné meg, ha találnának olyan szakértőket legalább, akikre tudnának hallgatni, és akikkel mondjuk egyet tudnak érteni, elvi és emberi síkon is. Fontosnak tartom, hogy elmondjam nekik hogy a családi életet hogyan alakíthatják úgy, hogy jól szabjanak határokat, milyen keretek között létezzenek, vagy engedjék be gyerekeiket a digitális világba. Sok esetben a szülők nem is követik, hogy a gyerekeik milyen felületeken vannak jelen, gyakran meglepődnek, amikor szembesülnek azzal, hogy megterhelő vagy kifejezetten káros tartalmakkal találkoztak a gyermekeik. Fontos, hogy egy bizonyos életkorig, a kamaszkorig kövessék a gyerekeik online működését, és ez alapelvárás, tehát azt nem lehet, hogy ráhagyom a gyermekre, azt csinál, amit csak akar az interneten, mert a dzsungelbe sem engedhetem ki egyedül.

Az alfa generáció tagjai már digitális bennszülöttek. Meg kell nekik valamilyen módon tanítani, hogy úgy használják a digitális eszközöket, hogy az ne kárukra legyen, hanem hasznukra?
Van az a mondás, hogy az internethez is hajtási engedély kellene, de a gyerekek úgy kerülnek bele, tulajdonképpen beleszületnek az internet világába, hogy már csecsemőként vagy kisbabaként a telefon a kezükben van. Nagyon hamar megtanulják, hogy jobbra vagy balra seperjék a képeket, és az a baj, vagy akkor lehet baj, ha nincs egyensúly ebben, a szülő nem elég tudatos abban, hogy a gyerekének mi vagy mennyi digitális felületen való jelenlét válna a hasznára. Szerintem egy kisgyereknek először a valódi világot kell megismernie, hogy milyen egy fa, milyen a homok, hogy milyen egy gyümölcs a valóságban, és nem ennek a képével kell találkoznia először. Fokozatosan, ahogy nő a gyerek, persze be lehet vezetni a számára érdekes, tanító vagy okosjátékokat is akár, sajátos tartalmakat vagy rajzfilmeket, de az időkorlát szempontot is figyelembe kell venni, hogy mennyi időt tölthet el egy okoseszköz előtt egy gyerek, egy óvodás egy óránál többet ne töltsön el semmiképp, meg azt is, hogy neki való tartalmakat nézzen. Sok gyerek tényleg úgy odaszegeződik a képernyő elé, hogy le se tudja venni a szemét a számára ijesztő képekről vagy videókról,de az is megtörténhet, hogy egyszerűen csak túlterhelődik a sok ingertől vagy információtól. Azt gondolom, hogy minél kisebb egy gyerek, annál inkább a valódi világban kéne jelen lennie, és nagyon kis arányban, csak néhány százalékban legyen jelen az életében a digitális világ. Ha egy gyerek így nő fel, akkor kamaszként vagy fiatal felnőttként is jelen tud lenni mind a két világban, viszont ha nagyon hamar leszűkül ez a sáv, és a gyerek csak a digitális világban érzi jól magát, minden egyéb unalmas és érdektelen számára, akkor nagyon leszűkítjük a lehetőségeit mind a tanulás, mind később a munka szempontjából, és függő pályára állítjuk rá.

A pedagógusnak is változik a szerepe, változtatnia kell az elvárásain, eszközein, módszerein, mentorrá kell válnia. Mi kell ahhoz, hogy valaki jó mentor legyen?
Ötven vagy száz évvel ezelőtt a pedagógus volt a tudás birtokosa. Ma már a tudás elérhető az internetes felületeken, és egy gyerek, aki már tud olvasni, vagy akár még csak olvasni sem kell tudnia, elég, ha csak megnéz egy videót, már abból is beszerezheti a tudást, rövidebb idő alatt, talán érdekesebben is. Ezért változnak szükségszerűen a szerepek. Ahhoz, hogy jó mentorrá váljunk, ismernünk kell a mentoráltjainkat, a gyerekeket, akikkel kapcsolatba kerülünk, tudnunk kell, hogy mire képesek, milyen szükségleteik vannak, milyen az érdeklődési körük. Ki kell építenünk egy jól működő, őszinte, hiteles kapcsolatot közöttük, egy kicsit pszichológussá, egy kicsit szülővé is is kell válni ebben a mentor-diák kapcsolatban. Csak a háttérből irányítjuk a gyereket olyan értelemben, hogy segítünk neki kiválasztani azt, hogy honnan és hogyan tanuljon. Hogyha valahol elakadt, segítsünk továbblendülni, esetleg olyan kis csoportokat szervezzünk az osztályban, amelyek egymást segítik a tanulásban, akkor nem lemondunk valamiről pedagógusként, hanem tágulhat a szerepkörünk, az eszköztárunk is gazdagodhat. A pedagógus vezető szerepe megmarad, hiszen az nem lenne jó, ha a gyerekek irányítanák egymást. Fontos, hogy a pedagógus rálásson az osztályra, átlássa a közösség működését is, irányítsa a tanulás folyamatát, de tudnia kell, hogy nem ő a tudás egyetlen birtokosa és forrása.

A mai szülő inkább azt szeretné, hogy a gyermeke boldog legyen az iskolában, és a siker nem fontos számára, pedig a siker is lehet a boldogság forrása. A boldogság és a siker milyen szerepet játszik a szülői elvárásban?
Igen, csak nem mindenáron. A millenniál szülők megtapasztalták, hogy sokat tanultak, lehet, hogy évekig lemondtak mindenről, hogy elvégezzék tanulmányaikat, azokat a képzéseket, amelyekről úgy gondolták, hogy nagyon fontosak lesznek az életükben. Mikor elkezdtek dolgozni, néhány év múlva lehet, hogy kiégtek, vagy rájöttek, hogy mégsem ilyen életet szerettek volna maguknak. A millenniál szülőknek meg a Z generációs fiataloknak is nagyon-nagyon fontos, hogy a jelenben, éppen most jól legyenek. A jóllét ne csak jövőbeli cél legyen, hogy tíz évig keményen dolgozom, aztán kicsit hátradőlhetek, és lazább, nyugodtabb, meg boldogabb leszek. Ki tudhatja mi lesz tíz év múlva? Ezért számukra nagyon fontos, hogy a mindennapokban elégedettek legyenek és jól érezzék magukat. Ha megszületik ez az egyensúly, az nem feltétlenül rossz. Néha rácsodálkozom a fiatalabb kollégáimra, hogy sokkal több olyan kényelmi dolgot behoznak az iskola életébe, ami az X generációsoknak vagy a boomereknek eszébe se jutott, nekik, nekünk a munkahely csak a munka helye volt, és nem törekedtünk arra, hogy kényelmessé tegyük a magunk számára. Nekik már ez is fontos, és ez nem rossz. Ha őszintén rácsodálkozunk egy kicsit a generációk közti különbségekre, sokat tanulhatunk egymástól. Ha valamelyik idősebb generáció tagjaként el tudom fogadni a fiatalabbakat, és olyan szemléletet tudok közvetíteni, hogy figyelek rátok, sőt én is tanulok tőletek, akkor előbb-utóbb kialakul a jó viszony, és ők is akarnak majd tanulni tőlem.

A szakmai találkozón elhangzott derűlátó, jókedvű előadásából érezhetően hiányzott az oktatással kapcsolatos megszokottá vált elégedetlenség és keserűség. Honnan meríti a derűt?
Talán alapvetően is optimista személyiség vagyok, így működöm. De ez nem felszínes optimizmus, nem toxikus pozitivitás, ami nem vesz tudomást a valóságról, hiszen az előadásom első részében pont a nehézségeket vázoltam fel, de azt gondolom, hogy nem tudunk továbblépni, ha csak a nehézségekre figyelünk. Lehet, hogy most éppen egy nehéz helyzetben vagyunk, de tudnunk kell, hogy ebből ki lehet jönni. Gyerekpszichológusként nagyon sok nehéz helyzettel találkozom, látom viszont, hogy a helyzetek változhatnak, a gyerekek jobban tudnak lenni, ha segítünk nekik ebben. Azt gondolom, hogy ha nagyon nehéz helyzetben lévő gyerekek is tudnak jobban lenni, akkor van okunk a bizakodásra. A gyerekek alapvető szükségletei nem változtak: figyelemre, szeretetre, elfogadásra vágynak. Ha ezt megkapják, akkor ők is olyan gyerekekké vagy később felnőttekké válnak, akik ezt meg tudják adni a környezetüknek. Nekünk is ilyen emberekké kell válnunk, hogy ezt meg tudjuk adni a gyerekeknek, mert ők még sérülékenyek. Ha hiányt szenvednek szeretetben, drasztikus dolgok történhetnek velük, mint azt a Kamaszok című sorozatban láttuk, ami felbolygatta és megijesztette a világot. Ha minden gyerek mellett van legalább egy felnőtt, aki megérti őt, elfogadja és szereti, akkor az a gyerek nem fog elveszni, és a társadalom értékes tagja lesz.

Mészáros Ildikó