Néhány napja egy román kolléga kérdezte meg tőlem, kit kell felhívni, ha valamilyen, a magyar közösséggel kapcsolatos ügyben szeretne tájékozódni, eljárni. Ha feltételezzük, levernek valahol egy magyar emléktáblát, megrongálnak egy épületet, valamely temetőben egy magyar síremléket gyaláznak meg, kit kell felhívni? Mert pár évvel ezelőtt el lehetett menni a magyar alpolgármesterhez, alprefektushoz, azelőtt a parlamenti képviselőhöz, aki intézkedett. Mindig volt valaki, egy főnök, aki irányított, eligazított, döntéseket hozott – folytatta a kolléga, aki arról is beszámolt, hogy több magyar ismerősétől kérdezte ugyanezt, és egyik sem tudott érdemben válaszolni.
Néhány napja egy román kolléga kérdezte meg tőlem, kit kell felhívni, ha valamilyen, a magyar közösséggel kapcsolatos ügyben szeretne tájékozódni, eljárni. Ha feltételezzük, levernek valahol egy magyar emléktáblát, megrongálnak egy épületet, valamely temetőben egy magyar síremléket gyaláznak meg, kit kell felhívni? Mert pár évvel ezelőtt el lehetett menni a magyar alpolgármesterhez, alprefektushoz, azelőtt a parlamenti képviselőhöz, aki intézkedett. Mindig volt valaki, egy főnök, aki irányított, eligazított, döntéseket hozott – folytatta a kolléga, aki arról is beszámolt, hogy több magyar ismerősétől kérdezte ugyanezt, és egyik sem tudott érdemben válaszolni.
ják, hogy még mindig rengeteget kell dolgozni azon, hogy létrejöjjön az igazi kapcsolat a magyar intézmények és a közösség tagjai között. Ugyanakkor a magyar intézmények és a többségi közösség közötti kapcsolatokat sem kellene szem elől téveszteni.
Mondom a kollégának, hogy rengeteget dolgozunk annak érdekében, hogy a magyar közösség képviselői bekerüljenek a helyi, városi és megyei döntéshozatalba. Hogy legyen kit felhívni. Megvannak ugyan az oktatási, művelődési, egyházi, politikai érdekvédelmi intézményeink, szervezeteink, tiszteletbeli konzulunk. Eme intézmények választott vezetői közösségi felhatalmazással bírnak, a közösség ügyeinek intézésére. Nincs egy „főember”, akinek a kezében összpontosulna minden hatalom, aki egyedül döntene. Aki valamilyen atrocitást észlel, igazából a városi vagy megyei vezetéshez, a rendfenntartó szervekhez, a műemlékvédelmi igazgatósághoz, vagy más illetékes intézményhez kellene forduljon. Mert ez (kellene legyen) a dolgok rendje: vannak intézmények, amelyeknek rendeltetése elintézni ügyes-bajos dolgokat, feladatuk, hogy eljárjanak a törvényellenes cselekedetek esetében. Ma már Temesvár vonatkozásában is elmondható, hogy zökkenőmentesen működik a közigazgatás, a rendfenntartó szervek munkatársai is legtöbbször a helyükön vannak. Miért is kellene bárkit is felhívni?
Kit kellett volna felhívnom akkor, amikor egy közintézményben soromra várva, magyarul beszéltem ismerősömmel, és egy szintén várakozó személy felszólított, hogy román nyelven beszéljünk? (A bicska nyiladozott a zsebemben ugyan, de nem hívtam senkit, hanem szemébe néztem és megkérdeztem fáj valamije, segíthetek valamiben? Nem kellett a segítség 😊). Fel kellett volna hívnom, mondjuk a prefektust, amikor a villamoson a magyar kisdiákokat csúfoltak nagyobbak, amiért magyarul beszéltek egymás között? Vagy amikor március 15-e előestéjén a szabadfalui emlékművet talán heccből – valakik trikolórral fellobogózták? Kit kellene felhívni, amikor a közösségi platformokon egyre gyakrabban! – figyelmeztetnek valakik arra, hogy „Romániában élünk, írjunk román nyelven”?
Mindezek mellett, mégis úgy gondolom, hogy a párbeszéd, egymás értékeinek kölcsönös megismerése és sajátosságainak elfogadása, a közös célkitűzések, a nyitottság, a jövendő feletti együttgondolkodás felülírhatja a telefonálgatást.

Makkai Zoltán