ACTA EST FABULA

Magyarán “vége a mesének.” Mármint a választási mesének.
A magyar mesékben az a jó, hogy előre tudjuk: minden jól fog végződni. A magyar mesének két vége lehet: vagy az, hogy bol­do­gan éltek, míg meg nem haltak”, vagy az, hogy “itt a vége,fuss el véle”. Jó lenne tudni, hogy bol­dogan élünk-e majd, vagy elfutunk véle. De ez nem egy magyar, ha­nem egy burkus mese. A burkus a népmesékben egy meghatá­rozat­lan, mesés országnak, Burkus­or­szág­nak a lakója. Általában néme­tet értenek ezen.
Frissen megválasztott elnö­künk régen eljött Burkusor­szág­ból. Mindenki azt várja, hogy vezérlete alatt eljutunk majd mi is Burkusországba. Nemzetiségre va­ló tekintet nélkül, ő ugyanis nem nagyon van tekintettel a nemzeti kérdésre, amely szerinte meg van oldva. Ügyesebb honfitársaink már rég megoldották ezt a kérdést, akik ott vannak Burkusországban, a szebeni bíróra voksoltak elsöprő tömegben.
Csakhogy egy fecske nem csi­nál tavasat. Ez a mondás köz­ismert magyar, de román mondás is.
De a tavaszhoz nemcsak fecs­kék kellenek. A mindannyiak által várt és remélt tavaszhoz sem elég egyet­len szász. Aminthogy a bur­kus gazdasági csodához is bur­kusok kellenek. Románia pedig már rég eladta a burkusait, jó pénzért. Most jól jönne, ha többen len­né­nek itt. Az igazi csoda az lenne, ha lenne annyi pénzünk, hogy vissza­vásároljuk őket, bár nem tudom, ők mit szólnának ehhez.
És azt se tudom, mit szólnának ehhez azok, akik jól befészkelték magukat azóta az egykori Szász­földre.
Nyolc évszázaddal ezelőtt, szí­vesen jöttek a szász burkusok, mert minden jót ígértek nekik. Meg is kapták többszáz éven keresztül, de amint kezdték el­ven­ni tőlük, bemondták az unalmast és visszamentek oda, ahonnan jöttek. Maradt sok minden, amit építettek, és ami a román turizmus büszkesége manapság. Mert ami azóta épült, arra nemigen lehetünk büszkék. Ha ezt most mind vissza kellene adni, nagy bajban lenne a szebeni bíró, akinek a vissza­szol­gáltatások kapcsán már volt némi kellemetlensége, no meg neki is vissza kellene adni azt a hat lakást-házat, amivel gyarapodott, és amit álandóan a szemére hánynak.
Addig is kezdik azt sugal­mazni neki, hogy térjen át az ortodox vallásra. (Máris akadt valaki, aki erre online felszó­lí­totta.) Gondolom azért kellene kikeresztelkednie, mert ortodox­ként nem lenne mit visszaigé­nyel­nie. No meg azért, hogy bele le­hessen foglalni az ortodox mi­sékbe, amint eddig mindig Isten ál­dását kérték az ország min­den­kori vezetőjére, akkor is, ha az ateista volt, mint egykori Nyikoláj. Istentelenre lehet áldást kérni az ortodox misében, lutheránusra nem.
Biztató, hogy ezzel a válasz­tással visszatért a románok híres humorérzéke. Öreg barátom, a Grün bácsi perceken keresztül mondta a vicceket, ezekből csak egyet idézek ide be.
“Miben szenved Victor Ponta? – Klaustrofóbiában.”
Nem akarok érzékeny többségi húrokat megpengeti, de most, hogy történelmi forradalomról be­szélnek, nem állom meg és meg­jegy­zem, hogy a jelek szerint egy­folytában egy kisebbségire van szükség egy román forra­da­lom­hoz. 1989 decemberében Tőkés Lászlóra. 2014 novemberében Klaus Johannisra.
Nagy munka vár az elnök úrra a jövőben. Egyetlen gond nem fog­ja gyötörni: a kisebbségek gondja. Nem fogja gondjukat vi­selni, mert az szerinte példásan meg van oldva. Ő abból indul ki, hogy a szász kisebbség kérdése megoldódott azzal, hogy itthagy­ták Siebenbürgent.
Itt a vége, fuss el véle.