23 Dec 2014
Írta admin 
0 Hozzászólás LESZEDNI A KERESZTVIZET
Azt fontolgatom, hogy utoljára használom azt a szókapcsolást, hogy miniszterelnökünk, a doktor úr. Teszem azt, mivelhogy őminiszterelnöksége levelet küldött a bukaresti egyetemnek, amelyben lemondott a doktori címéről, amelyet 2003-ban kapott, vagy szerzett nem a legtisztességesebb módon. A plágiummal megvádolt és a plágiumot rábizonyított miniszterelnök most azt hiszi, hogy ezzel a gesztussal eleget tesz a tisztesség normáinak. Mintha egy tolvaj, jóval azután, hogy rajtakapták, és miután tíz éven át használta a lopott holmit, most visszaadná és ettől olyanná válnék, mint a ma született bárány.
Azt gondolom, mégis használom továbbra is a titulust, mert az nem olyan, mint egy gatya, amelyet a gazdája hol fölhúz, hol letol, egy doktori címet csakis a tanügyminisztérium vonhatja meg tőle, ez nem történt meg, mert amikor kapta, pártbeli elvtársnője állt a tanügy élén. Amennyire én a hazai politikát ismerem, no meg a demokráciát, amelyet meg kell játszanunk, eljön az ideje annak, amikor a mai ellenzék alakít majd kormányt, és akkor doktortalaníthatják a miniszterelnök urat, leszedhetik róla a keresztvizet. Ő maga ezt magától nem teheti meg.
Valami hasonló a helyzet a ‘89-es forradalmunkkal is. Az eltelt huszonöt év alatt sokan megkérdőjelezték azt, hogy valóban forradalom volt-e, de amit a nép meg a politikusok-történészek egyszer elkereszteltek, az úgy marad mindaddig, amíg egy újabb forradalom el nem törli. Valahogy olyan a helyzet, mint augusztus 23-val, amely sokáig a fasizmus alóli felszabadulás forradalmi ünnepeként szerepelt, s azzá lett, ami tulajdonképpen volt, egy államcsíny.
A legtöbb forradalomnak ez a sorsa, államcsínyként indul, de ha győztessé válik, akkor a győztesek akár forradalomnak is kikiálthatják az eseményt, magukat pedig forradalmároknak, holott csak összeesküvők voltak.
Valahogy így áll a helyzet a ‘89-es foradalmunkkal is. Kevesen voltak azok, akik csinálták, de sokan vannak ma, akik megmaradtak. Ezek között rengetegen olyanok, akik addig is forradalmárok voltak, és azóta is azokká vedlettek át.
Minden évben nagy csinadrattával ünnepeljük az évfordulót, ami itt Temesváron még érthető, ámbár el kell mondanom, hogy 1989. december 21-én, amikor a fővárosban még csak a katonák mozgolódtak, felsőbb parancsra és hogy úgy mondjam pont ellenkező előjellel. (Ezekből is azután mind csupa szemenszedett forradalmár lett.) Én is kimentem az Opera elé, és amikor felnéztem az opera balkonjára, legalább két olyan alakot ismertem fel, akikről köztudott volt, hogy a szeku emberei. Mondtam is a feleségemnek, gyere anyjuk, menjünk haza, mert ez az egész a szeku provokációja.
Hogy mennyire igazam volt, az hamarosan ki is derült.
Ma mindkét személy foradalmi státuszban élvezi ennek a státusznak minden előnyét.
Most, az idei 25 esztendős jubileumra több magyarországi potentát is ellátogatott. Ők nem nagyon értik azt, ami ezzel a forradalommal kapcsolatos. Még odahaza azt mondta az egyik kormánypárti politikus, hogy Tőkés László nélkül azok például, akik most vissza akarják venni a kitüntetését, nélküle ma börtönben lennének, vagy legalább is szamizdatot szerkesztenének. Ezúton üzenem azoknak, akik ilyeneket hisznek, hogy összetévesztenek a lengyelekkel, vagy a csehekkel, vagy akár a magyarokkal. Ezek a személyek annak idején sunyítottak. Dehogy emeltek volna szót, szóban vagy írásban. Ezért kellett a szikrához egy magyar most pedig, negyedszázaddal azután egy remélt változáshoz egy szász.
