Amennyiben holnap lennének a választások, Romániában is győzne Angéla asszony. A kérdés csak az, hogy holnapután mihez kezdene velünk.
A hasonlóság Románia és Né­metország között nagy. Például na­­gyon sok román állampolgár né­­met kocsikban feszít, miközben már sok német állampolgár olcsó román kocsikban utazik. Sok né­met sör fogy Romániában is, mi­közben sok német pénztárcát fo­gyasztanak honfitársaink. A román utakon is ugyanazon sebességgel közlekednek, mint az Autobahno­kon a leálló sávon. Folytat­hat­nánk.
Beszélni is egyre többen be­szél­nek németül, a minap roma szomszédom gyerekei gutentaggal köszöntek, mert köszönni már megtanultak Németországban. Ve­szekedni egymás között azért még románul veszekszenek, mert még nem minden roma beszéli a né­me­tet.
Nagyon kíváncsi lennék, ho­gyan kezelné Angéla asszony a kó­borkutyák helyzetét, egyelőre a Németországban kóborló román ál­lampolgárok okoznak neki gon­dot, és arra nem lehet alkalmazni a náci receptet, mint ahogy most nálunk a kutyákra azt alkalmazni akarják. Azt mondják, csak a gaz­dátlan kutyákra. Ez nagyon ag­gasztó perspektíva számunkra, a­ki­ket úgy kezelnek, mint a ku­tyákat.
Temesvár polgármestere pél­dául kerek perec a kutyák kiírtása mellett foglal állást. Arra – mondja – nincs pénze, hogy a sok kutya számára menhelyeket építsen. Pénze csak arra van, hogy pál­má­kat telepítsen, amelynek a tövében a kutyák a dolgukat végezzék, meg arra, hogy visszahozza a sírból, a temetőből azt az em­lékművet, amelyet Ferenc Jóska finanszírozott a magyar szabad­ságharc ellen és az abszolutizmus mellett hőseiesen megküzdött alatt­valói dicsőségére. Egy ilyen költöztetés költségeiből futná egy csomó kutyamenhelyre, de hát ember, kutya, itt egykutya.
Nem tudom, mi lesz a kutyák sorsa, amint nem tudom azt se , mi lesz azon kutyák sorsa, akik em­berek ezreit kínozták és írtották a nagy decemberi tűzijáték előtt. Nincs annyi humorérzék a vilá­gon, amely nevetésre bírná az embert azon hír hallatán, hogy több, mint két évtized után, most felelősségre akarják vonni azokat a vén trottyokat, akik a hóhéraink voltak. Felelősségre azokat kel­lene vonni, akik az utóbbi két év­tizedben lehetővé tették, hogy nyu­godtan – nagyon nyugodtan óriá­­si nyugdíjakkal – éljenek mind­máig. Elsősorban az egykori elnököt, akinek egyedül az volt a nagy törrténelmi feldata, hogy át­mentse őket. Most derült ki, hogy nemcsak 3-5 ezer lejes nyugdíjban részesültek, de évente zenés-tán­cos találkozókat is szerveztek ne­kik, hálából, amiért amikor még aktívak voltak, sokezer em­bert, rá­csok mögé küldtek, bányákba és munkaktáborokba, ahol jól meg­táncoltattak. A halálba táncol­tat­tak.
Uraim, van maguknak pofá­juk?
A dolog úgy néz ki, hogy sze­retnénk már normális életet élni. A normális élet akkor néz ki jól, ha eszünk-iszunk, mulatunk.
Most éppen Buziásfürdőn mu­lathattunk. A Paprikás és a bor ünnepének nevezett nagy népi összeröffenésen. Magyar papri­kás­sal és román tánccal-muzsi­kával.
Persze, a paprikásnak nincs nem­zetisége. A marhának se, amelyb­ől készül. Maximum a sza­kácsnak. No meg a fogyasztónak.
A baj az, hogy a kutyák nem azokat harapják meg, akiket kel­lene. Azok autón közlekednek és fullajtárjaik elhessegetik előlük a ku­tyákat. Mint például az Alkot­mánybíróság elnökét, akit amikor megkérdezték, harapta-e meg ku­tya, azt válaszolta, hogy őt egy juh harapta meg. Bizonyára akkor, ami­kor még együtt bégetett a nyájjal.