Kedves Falumbéli, aki ugyanott láttad meg a napvilágot, sajátítottad el édes anyanyelvünket, tanultál számolni, betűket írni, olvasni szép szót az elődeink által épített iskolában, amelyben én, most, mikor könyvbemutatómra hívlak, zavarban vagyok, annyi év után elég élményszál köt-e még össze minket, eltalálom-e verseimmel a szülőföld ízeit, színeit és hangulatát, vagy szertefoszlanak szavaim a levegőben.
Egy kötetnyi verssel térek vissza, a forráshoz egy marék vízzel a messzebbre kalandozó patakból, hogy megosszam mindenkivel, akinek fülében visszacseng még az első szavak, mondatok kedves csobogása, akiben a lélek visszhangja megidézheti faluközösségünk áldozatokkal teli múltját, elnyomó rendszereket túlélő, szívós életerejét, környezetet, jelent, jövőt alakító tehetségét. A verskötet címe, a Haza a magányban is arra utal, ami Tamási Áront is foglakoztatta: a hazában, a világban való otthonosság kérdésére. Szállóigévé vált mondatát mindenki ismeri: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. A címadó versemben ezt úgy fogalmazom meg, hogy minden ember szűkebb hazája, otthona az a világ, amelyet fizikai vagy szellemi alkotásával saját maga teremt meg. Minden foglalkozásnak más az építő anyaga, a földművesé a föld, a kőművesé a kő, a szóművesé a szó. S az alkotókedvet, teremtő erőt Trianon országot, hazát csonkító szelleme sem pusztíthatja el. Ahogy Végvár s az elcsatolt falvak, községek, városok sem vehetők el, csak államjogilag, amíg a vitalitásunk nem szűnik meg, amíg cselekedeteink által lehetünk jobbak és többek. Ennek az értékrendnek a szolgálata minden e kötetben szereplő versem, amely emberi, nemzeti javaink mellett teszi le voksát, mikor a páratlan szépségű, kifejező erejű anyanyelvünkre, felbecsülhetetlen művészi, irodalmi kincseinkre, történelmi múltunkra vagy az emberiség jövőjét illető gondokra emlékeztet.
Falumbéliek és kedves vendégeik, üljetek le mellém, hallgassátok meg őket, beszélgessünk el a vers, Végvár és a világ dolgairól!
Eszteró István
Ég közelében
Lengő kendőjű kosárral vasárnap
nekifutottam a kerek határnak
ebéddel a fák közt hullámzó messze
szántóföldeken apámat keresve,
ijesztő mélyű, moccanatlan légen
rebbent madárkák merültek el kéken,
füleltem hangját, ha nem lelem másképp,
tudtam, a kisebbik traktorral szánt épp,
a távolban, hol a felhő mint szurdok
meredt az égre, füstölt a Lanz Bulldog
vele versenyt a meredek határban,
ahol mi voltunk csak, mindössze hárman.
Versvonat (szonettkoszorú)
(részlet)
4.
(Nincs állomás, sem okos menetrendek)
Nincs állomás, sem okos menetrendek,
csak a hiányzó ablak üregébe
világít olykor röpke villám fénye,
ha állomásfőnök odafönt csenget;
még kisfiúként falához lapulva
lestem, hogy a mozdony eget verő
nehéz szuszogással mint tör elő,
s iramodik el üveghegyen túlra,
kicsit később más nyelvű iskolába
hurcolt a vágány, idegen világba
kijózanodni tán tízévesen
hiú mesékből végérvényesen,
sötét hajnalban máig reám vár a
volt váróterem, omladozó rámpa.
5.
(Volt váróterem, omladozó rámpa)
Volt váróterem, omladozó rámpa
még szórja falából a homokszemcsét,
hogy az utolsó járatot jelentsék,
hol gazba dőlt sorompó, jelzőlámpa,
a kút megroggyant káváján egy bögre
zörög a láncon, szemernyi zománca
emlékezik csak izgalmas románcra
titkot megőrzőn talán mindörökre.
Mikor a port a vonatablakon
lemossa zápor, amely rég vakon
körülzárt, nézz ki, tekints a világba,
hol ázott levél pajkosan riszálva
szikrázó cseppbe fűzi mosolyát
felé kóválygó ködhomályon át.
Végvári állomás
Dűl fala már, a vonat beidegződésre megáll még,
Itt nyugszik Végvár: lenne a sírfelirat,
Bárha kisiklott célt még sínre lehetne helyezni,
Míg a parázsba hunyó mentalitás eleven.
Széki vasárnap
Zsoltár hangjegyeként kanyarognak anyók feketében,
Búgva harang szava száll pántlika száza fölött,
Ünnepi díszbe derült falu népe patakzik időtlen
Zegzugos utca során körbe az Úr tenyerén.