…”az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő”

2025. október 9-én a nagyvilág híradóiból, internetes hírfolyamokból, a közösségi média posztjaiból és bejegyzéseiből megtudhattuk, hogy Krasznahorkai Lászlónak ítélték az irodalmi Nobel-díjat. A hivatalos indoklás szerint látnoki erejű műveiért részesült elismerésben, amelyek az apokaliptikus terror közepette is képesek megmutatni a művészet erejét. Az író ezt követő első megszólalásakor a Nobel-díj Facebook-oldalán olvasható rövid interjú szerint Samuel Beckettet idézve mondta “Ez több mint katasztrófa”, majd hozzátette, boldog és büszke, hogy nagyszerű írók sorába került a neve, és azért, hogy használhatja a magyar nyelvet, majd az olvasóknak mondott köszönetet: “Vissza kell szereznünk a fantáziánk használatának képességét, mert az igazi fantázia egy egészen más élethez vezet. Az olvasás gazdagít, és erőt ad a túléléshez ezekben a nehéz időkben”.

Az ezt követő napokban hírek, vélemények, emlékezések követik egymást szinte megállíthatatlanul, míg a világ legrangosabb lapjain méltatják és ünneplik az idei Nobel-díjas írót, a hazai tájakon, illetve a magyar nyelvterület egészén nem egyértelműen csak az öröm hangjai hallhatók. Bár erre számítani lehetett, mégsem hagyhatom szó nélkül, mert szerintem ez ünneprontás. Sokféle ünneprontó van: egyesek nem ismerik az író nevét, nem is hallottak róla eddig, műveit nem olvasták, pedig olvasó embereknek tekintik magukat, tehát ha eddig elkerülte figyelmüket, annak csak egyetlen oka lehet, nyilvánvalóan nem méltó a figyelemre. Mások szerint olvashatatlan, beleolvastak ugyan egy-egy könyvébe, de nem sokáig bírták, egyértelmű, hogy csakis azért, mert érthetetlen és értéktelen. Van, aki úgy véli, Krasznahorkai jól ír ugyan, ráadásul magyar nyelven, de ez kevés ahhoz, hogy jó magyar legyen, gond van a származásával is, hiszen csak a nagyapja magyarosította a nevét, ugyanezt persze nem rójják fel Márainak, Gárdonyinak vagy Sík Sándornak. Kultúrnemzet vagyunk, szeretjük hangoztatni, a magyar nyelv és kultúra köt össze minket, de most az örömünnephez valahogy ez mégsem elég. Az ünneprontók másik csoportja szerint, aki eddig nem dicsérte, nem olvasta, nem szerette, nem becsülte, nem csodálta Krasznahorkait, az ne merészeljen most örülni, ne lelkendezzen, ne sajátítsa ki a díjat, és ne sütkérezzen ennek a fényében, mert az nem jár sem neki, sem a magyarságnak úgy általában, a mai Magyarországnak pedig egyáltalán nem. Az örömrombolók közül sokan, úgy érzem, nem akarják tudomásul venni, hogy ”az irodalom nem a politika szolgálóleánya”, ahogy azt Esterházy Péter ajánlotta figyelmünkbe egykor.

Az irodalmi Nobel-díjról tudnunk kell, hogy világirodalmi esemény. A világirodalom viszont nem a nemzeti irodalmak összessége, hanem válogatás eredményeként jön létre egyetemes jelentőségű témákat és szándékokat megfogalmazó művekből, amelyek kimutathatóan hatottak egymásra, tehát nem egy nép, nemzet legnépszerűbb, legismertebb, legértékesebbnek vélt vagy annak számító alkotásainak versengéséről van szó. Az irodalmi Nobel-díj száz éves történetében a magyar irodalom nem volt jelen, s hogy ennek ellenére nincs okunk a sértődöttségre, az Nyári Krisztián most megjelent írásaiból is kiderül. A Nobel-díjat ugyanis a Svéd Királyi Akadémia 18 tagú bizottsága ítéli oda egy jelöltlista alapján. A listát akadémiák, irodalmi társaságok javaslatai alapján állítják össze, majd egy öt nevet tartalmazó rövidlistára szűkítik, s ebből választják ki a győztest. A listák titkosítottak, csak ötven év elteltével hozhatók nyilvánosságra, így egészen biztos, hogy én már nem fogom megtudni, kivel szerepelt egy listán Kertész Imre vagy Krasznahorkai. A mai huszonéveseknek figyelmébe ajánlhatjuk, nyomozzák ki 2075-ben, szerepelt-e a mindent eldöntő listán a vélt vetélytárs, Mircea Cărtărescu vagy Nádas Péter. Általában elégedetlenkednek az emberek, hogy kedvenc íróik nem kapják meg a legmagasabb elismerésnek számító díjat, viszont csak azt díjazhatják, akit jelölnek, a jelöléshez pedig egy-egy alkotó műveinek svéd nyelvű fordítása is szükséges. Nyári Krisztián írásából megtudhatjuk, hogy Kosztolányi világirodalmi rangú alkotásait nem is fordították le életében, így nem ismerték a világban és sohasem jelölték a díjra, ahogy Ottlik Gézát sem, akit mire megismerték és jelölték, meghalt, s a Nobel-díj csak élő szerzőnek jár, ettől a kitételtől pedig még csak egyetlen egyszer tértek el. A fogadóirodák sem ismerik a jelöltlistákat, de az olvasói érdeklődést táplálják, és egy-egy szerző népszerűségét is növelik. Krasznahorkai László neve tíz éve szerepelt a nagy esélyesek között, műveit eddig 42 nyelvre fordították le, 2018-ban a Sátántangó című regénye az Év könyve volt Kínában, 2020-ban a görög Literature folyóirat az Év legfontosabb mondatának választotta a következőt: „Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja…és látta önmagát, a bölcső és koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül – rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet,a dolgos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, a-nélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jó előre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál.”
Krasznahorkai könyvei a napokban eltűntek a magyar könyvesboltokból, természetesen elkapkodták az olvasók, a könyvkiadók utánnyomásra készülnek, a Magvető novemberre ígérte, díjtól függetlenül, az író legújabb, A magyar nemzet biztonsága című könyvének megjelentetését, amelyben egy lepkekutató és egy író barátságának történetét olvashatjuk majd. A Digitális Irodalmi Akadémián, a világhálón követhetjük az író életrajzát és műveit is olvashatjuk. Az előbbit átfutva láthatjuk, hogy Krasznahorkai negyven díjat érdemelt ki eddig, többek közt József Attila-, Kossuth-, Márai-, Prima Primissima-díjat, hogy a hazaiak közül említsünk néhányat. Hét regénye, több novella- és esszékötete jelent meg, forgatókönyveket írt Tarr Béla filmrendezőnek, aki az író első regényét, a Sátántangót is filmre vitte, a filmművészet egyik leghosszabb és legkülönösebb alkotását hozták létre. Eötvös Péter,a tavaly elhunyt zeneszerző, Valuska címen operát írt Krasznahorkai Az ellenállás melankóliája című regénye nyomán, a művet tavaly az International Opera Awards a legjobb ősbemutatónak járó díjjal jutalmazta.
Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díja a magyar és a világirodalom közös nagy ünnepe. És a magyar nyelvé, amelyről így ír: “Ha nem lennék magyar, és választhatnék, valószínűleg akkor is a magyart választanám, mert ilyen törékeny, és mesebeli nyelvről, mint a magyar nem tudok. A fordítóim nem véletlenül panaszkodnak, s beszélnek kínokról, van egy homály a nyelvünkben, amely olyasmi, mintha mindegy volna, miről akarunk beszélni, a nyelvünk mindenképp arról beszél általálunk, hogy valami kincs van elrejtve valahol.”
Sokan örültünk/örülünk ennek a Nobel-díjnak. Megszólaltak az író barátai, alkotótársai mint Tarr Béla és Víg Mihály zeneszerző, szerkesztők, műfordítók, irodalomtörténészek és -kritikusok, írók, költők. A személyes találkozások ritka perceit idézték fel sokan. Temesváriakként is van mit számba vennünk, hiszen 2014-ben Temesváron is járt Krasznahorkai a hétvégén kezdődő Temesvári Nemzetközi Irodalmi Fesztivál, a FlLT elődjének vendégeként,büszkék lehetünk arra is, hogy itt él és alkot Gábos-Foarta Ildikó műfordító, aki a Sátántangó és Báró Wenkheim hazatér regények után románra fordította a Zsömle odavant is, amely hamarosan napvilágot lát a Trei Kiadónál.
Aki most ismerkedne az idei Nobel-díjas műveivel, annak a Kegyelmi viszonyok, Az urgai fogoly novelláit ajánlják a hozzáértők, vagy Az utolsó farkas című elbeszélést. Van okunk örülni, s ennek egyik, de talán legfontosabb okát Ott Anna író fogalmazta meg: ”Mekkora mázli, hogy eredetiben olvashatjuk Krasznahorkait!” Ennek tudatában kívánok mindenkinek jó olvasást és örömteli készülődést a decemberi díjátadóra!