Fél éve indította el a Szórvány Ala­pítvány a Bánsági Magyar Közéleti Lexi­kon létrehozásának folyamatát, pon­to­sabban a lexikon számára az adat­gyűj­tést.
Gyűjtjük az adatokat Temesváron, megyénk kisrégióiban, Krassó-Szörényben, a Marostól délre eső ma Arad me­gyei településeken. A helyzet természete folytán a legintenzívebben Temesváron.
Gyűjtjük az adatokat szakmai közös­ségekben – pedagógusok, jogászok, orvosok, papok, művészek, mérnökök körében. Ez utóbbi igen nehéz, nem lé­vén olyan ernyőszervezetük, mint az or­vo­soknak vagy a jogászoknak. Keressük a magyar vállalkozókat is.
A különböző szaknévsorokból a ne­vek alakja és írásmódja alapján kiválasztott személyeket felhívjuk és megkér­dez- zük, szerepelni kívánnak-e lexikonunk­ban. És a válaszok okán gondolom azt, erről a kérdésről érdemes nyilvánosan is eltöprengeni.
A válasz több esetben egyszerű igen, máskor dilemma elé állít a megkeresett. Volt rá eset, hogy az illető telefonbeszélgetésünk során teszi fel önmagának is a kérdést: magyar ő akkor, ha évek óta nem beszél magyarul, szűkebb környezetében nincs kivel, ezért amikor magyarul be­szél, keresi a szavakat. Ilyenkor vála­szunk: mindenki maga dönti el, hogy ho­va sorolja magát – ha lélekben ma­gyarnak érzi magát, akkor magyar.
Volt olyan személy is, aki meglepetten azt válaszolta: meg kell gondolnia a felkérést. Ketten adtak hasonló választ, de nem részletezték, mi a dilemma oka. Feltételezzük, hogy az illetőt eddig senki nem állította ilyen helyzet elé: hogy a nagy nyilvánosság előtt válaszoljon arra a kérdésre, hova, melyik etnikai közös­ség­be tartozik. Mert a lexikonszerepelés – nyilvános válasz közösségi hovatartozásunkról, amit egyesek magánügynek gondolnak.
Hosszabb beszélgetésre is volt példa, amikor a megkeresett személyt meglepte a válasz, hogy létezik kettős kötődés, a szülők által adott nyelvet, identitást nem kell megtagadni csak azért, mert a román nyelv vált dominánssá életükben.
És volt olyan eset is, amikor valaki azt válaszolta: szülei magyarok voltak, de ő évek óta nem beszél senkivel magyarul, iskoláit románul végezte, nyelvileg és érzelmileg átlépett a román közösségbe – románnak tartja magát.
Egyre inkább vallom: a lexikon szá­mára történő adatgyűjtés egyfajta etnikai népszámlálás, közösségünk számba vé­tele: mennyien vagyunk és mennyire ragaszkodunk a nyelvi, kulturális (családi) örökségünkhöz. Azt gondoljuk, hogy amit fél éve elkezdtünk, az túlmutat a lexi­kon keretein. Ezért törekszünk arra, hogy minél szélesebb körben szólítsuk meg azokat, akiket magyarként jó ideje senki nem keresett meg.
Külön örülünk annak, hogy van olyan személy, aki megkeres, mert hallott a lexikonról, és kitöltötte az adatlapot, mert mindenképpen szerepelni kíván benne.
Ezek a példák teszik örömteljessé a munkánkat. Más példák erősítenek: nem adhatjuk fel.
Nem állunk le, annak ellenére, hogy közben el kell kezdeni a szerkesztési munkát is.
Nem állunk le, mert célunk: senki ne maradjon ki a lexikonból, az sem, akinek időbe kerül, amíg dilemmáira megnyugtató választ sikerül találnia.
Bodó Barna