Emlékezetessé akarták tenni 2016-os tavaszi évadzárásukat az Aradi Kamaraszínház vezetői, hiszen ugyanolyan nagyszabású szabadtéri elő­adást terveztek, mint a tavalyi Benkó Dixiland Band fellépése volt. Csakhogy a szeszélyes jú­niusi időjárás a helyszín megváltoztatására kény­szerítette őket, s végül a Lövölde tér című műsort a kisebb hellyel rendelkező nagyszínházban kellett megtartani. Az A és B bérlet tulajdonosainak, valamint csak ez az előadás iránt érdeklődőknek is.
Mert igencsak nagy volt az érdeklődés egy olyan műsor iránt, amelyben a Kossuth- és Jászai-díjas, érdemes és kiváló művész címmel kitüntetett Kern András volt a főszereplő, két meg­hívott vendége a szintén Jászai-díjas színművész, Hernádi Judit, valamint Heilig Gábor ze­neszerző, énekes, szövegíró. A színház „pin­cétől a padlásig” megtelt, akár kétszer annyian is bezsúfolódtak volna, ha a tűzrendészeti szabályok megengednék. Így egy gombostűt nem le­hetett leejteni még a kakasülőn sem. Mert a Csöpi-sorozat Kardos doktorát, a kiváló hu­mo­ris­tát mindenki látni szerette volna.
Aki befért, az maradandó élménnyel távozott. Kern András a magyar könnyűzene legjelesebbjeinek dalaiból (legtöbbet neki írták, avagy ő volt a szövegíró), Presser Gáboréból, Bródy Jáno­sé­ból, a már említett Heilig Gáboréból hozott el egy csokorra valót. Hogy miről dalolt Kern András? Avval kezdte, hogy Budapesten születtem (mármint Ő), s aztán végigénekelte élete nagy pillanatait, élményeit (többek között egykori szovjetunióbeli utazását), a balatoni nyarakat és pesti teleket. S közben a maga lezser stílu­sában elcsevegett a (víg)színházi ügyekről, szí­né­szekről és rendezőkről. Főleg barátokról, forgatásokról, anekdotaszerűen tálalva egy-egy történetet. Pihenésként átadta a mikrofont Heilig Gábornak, majd pedig Hernádi Juditnak (természetes, hogy a Sohase mondd című nagysikerű dal új hangszerelésével kezdte!).
Hogy hány dalt hallottunk, nem számoltam sem én, sem a közönség. Csak belefeledkeztünk a nosztalgiázásba, élveztük az ismert vagy kevésbé ismert slágereket, a kiváló zenekart. Saj­nál­tuk, hogy a lelkes taps ellenére „csak” két ráadást kaptunk. Hiába, nemcsak nekünk, a művészek­nek is elfogyott a levegő a teremben. Reméljük, jövőre egy szabadtéri színpadon… (U.J.)