Egy éve működik Temesváron is a Fotopoetica művészeti iskola, amelyet a Bukarestben élő és dolgozó Mráz Ferenc rendező-operatőr és tanár alapított 2007-ben. Az eltelt tíz év alatt több mint háromszázan vettek részt a képzéseken, vagyis kialakult egy olyan művészeti közösség az éves képzéseken résztvevőkből, akik a művészetekről, esztétikáról és a fényképezés művészetéről képet alkottak, amelynek meghatározói a hangulatok, az érzések, az érzékenység és a kifejezési mód eredetisége. Az idei diákok munkáinak bemutatására szerveztek december elején csoportos tárlatot Breasla Fotografilor (Fényképész mesterek céhe) címmel a Calpe Galériában. A végzősök között köszönthettük Teleki Csabát is, akivel a fotóművészetről, a pillanatok és hangulatok megörökítésének lehetőségeiről beszélgettünk.
– Jó ideje léteznek már mindenféle képfeldolgozási programok, melyek látványosan átalakíthatják, megszépíthetik a fényképezőgépekkel rögzített képeket. A kiállított anyagokhoz mennyire „nyúltak hozzá”?
– A mi alapelvünk az, hogy a fényképek nem a technikai vetületükkel hatnak, ezt bárki megteheti egy egyszerű eszközzel, és sokan meg is teszik, hanem a hangulatok megörökítése foglalkoztat bennünket. Azok a dimenziók, amelyek a képen túl vannak, amelyeknek érzékeléséhez már több, fantázia, lélek, szív kell hozzá. Alkotásainkkal megpróbáljuk bevonni a nézőt is, úgy teszünk kísérletet az üzenetek közvetítésére, hogy a személő is megtalálja magát ezekben. Az általunk készített anyagok, nem olyan felvételekből állnak, amelyek elől másfél perc elmúltával elmegyünk. Érdemes részleteire, alkotó elemeire bontani a képeket, mert ezeknek legfőbb erényük az, hogy gondolkodásra késztetnek. Nem válaszokat kínálunk a szemlélőnek, hanem lehetőséget arra, hogy megfogalmazza a saját válaszait a kérdéseire.
– A fentiek arra engednek következtetni, hogy a művészi fényképezés nem azzal kezdődik, hogy az ember lenyomja a fényképezőgépnek a gombját…
– Meggyőződésem szerint a fényképezés része annak, ahogy látjuk a világot, ahogy gondolkodunk, és meghatározza azt, ahogyan érzünk. Egy fénykép elsősorban az életben készül el, a fényképezőgép csak egy eszköz, amely abban nyújt segítséget, hogy a bennünk rejtőző képi világot felszínre hozza, és bemutathassuk a környezetünknek.
– Végigtekintve a kiállítást látható, hogy kevés alkotás örökíti meg a szépet ennek klasszikus értelmében, sokszor meglehetősen lerobbant környezetben látjuk az embereket, omladozó falú belső terek köszönnek vissza egyik-másik képről. Miért van ez így?
– A korszerű technológia előrehaladtával a formák, textúrák nagyon-nagyon leegyszerűsödnek, ezzel korlátozódik a kreatív megközelítés. Sokkal inspirálóbb, és a fenti értelemben gazdagabb egy megviseltebb környezet, de ez nem jelenti azt, hogy kizárólag ezeket örökítjük meg. Az életöröm, a vidámság, boldogság, a szép környezet, a lenyűgöző természet is lencsevégre kerül, hiszen életünk sem állandósult felhőtlen öröm, hanem egymást követik a nehéz, megviselő időszakok és az inspiráló, boldog napok. Ha állandóan perzselne a nap, akkor biztos, hogy megelégelnénk egy idő után. Mi rábízzuk a nézőre, hogy saját habitusa szerint döntsön arról, amit lát, helyezze el a saját világában. Arról nem beszélve, hogy a kevésbé szépnek is megvan a varázsa. A jó fotós a világ legcsúnyább vetületeiben is meglátja a szépet.
– Melyek a kedvenc témái?
– Legjobban szeretek embereket fényképezni, mindenféle helyzetben. Az emberi lény születésétől az aggkorig kiapadhatatlan forrása lehet a fotóművésznek, és én ahányszor csak alkalmam van, megpróbálom megörökíteni.
– Egyesek azt tartják, hogy az igazi művészi fotó fekete/fehér. Hogyan látja ezt Teleki Csaba?
– Meggyőződésem, hogy lehet művészeti alkotás egy színes fotó is, amint a fekete/fehér felvételek sem mindig érik el a mércét. A színes felvételekkel nagyon kell vigyázni arra, hogy mi kerül előtérbe, mert könnyen a giccs világába tévedhet az ember. A fekete/fehérben könnyebb elérni művészi, akár drámai hatást kiváltani, ezzel szemben színesben elérni ugyanazt sokkal nehezebb, mivel még egy összetevőt, a színt kell belekomponálni az alkotásba.
– A különféle események fotózása közben készült felvételek a dokumentum jellegük mellett, beleférnek a művészeti fotózás témakörébe?
– Az esetek nagyon nagy többségében az esemény-fotózás alkalmával a dokumentum-jelleg kerül hangsúlyosan előtérbe. Elég csak a húsz-harminc évvel ezelőtti fényképekre gondolni akár családi, akár közösség események megörökítéséről legyen szó. De avatott kézzel, ilyen esetekben is lehetséges művészeti igényű alkotásokat létrehozni. Magam is ismerek olyan fotósokat, akik a legbanálisabb helyzetben is megtalálják a művészetet, nem beszélve azokról a közismert fotóművészről, akik világrengető eseményeket kaptak lencsevégre és saját zsenijüknek köszönhetően emelték át a világ művészeti örökségébe ezeket a sokszor döbbenetes eseményeket.
– Tíz vagy több év múlva, hogyan látja önmagát Teleki Csaba?
– Bízom abban, hogy továbbra is fotográfusként, emberközeli témákat megörökítve fogok létezni, reménykedem abban, hogy belátható időn belül összehozhatok egy egyéni kiállítást is. Igaz, hogy még sok víznek kell lefolynia a Bégán annak érdekében, hogy egy egyéni kiállításhoz szükséges mennyiségű, megfelelő minőségű alkotás megszülessen. De ezen is dolgozom, bennem érik a gondolat, és ehhez társítom a munkát.