Mert a látszat, a megálla­po­dott­ságra utaló lakásban, a „fel­öltöztetett” bútorok között a külső máz ellenére, mindhárman áldoza­tok. A korszak, önnön kicsinyes­sé­gük, igénytelenségük, tehetet­len­ségük, ha úgy tetszik jövőképnél­kü­liségük, a szeretetnélküliség és még sorolható mi minden miatt, ál­dozatok a Mucsi Zoltán, Jászai Mari-díjas színművész rendezésé­ben, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban színre vitt Vaszilij Szigarjev Guppi című darabjának szereplői.
A kisember világából vett tör­ténet végül is zátonyra futott éle­tek látlelete, mindenki szenved, Tamara (Nagy Dóra) a “társ a zord időkben”, zokszó nélkül – és ilyen­kor felháborodásában a néző fogát csikorgatva szemléli a szín­padi történetet! – szen­ve­di el életét gúzsbakötő férjének min­den sa­nyargatását, az erőszak és meg­aláztatás számtalan formáját ter­mészetesnek tartja, azért, mert a végletekig hálás férjének, de a sorok között álcázva ugyan, de ki­olvasható, hogy igazából a kis­gyer­meke halálát nehezen elviselő fia­talasszony gyermekkorából a férj korlátok nélküli egyedural­má­ról szóló családmodellt hozta ma­gával, és ez határozza meg Őgup­pi­ságának létét. Ebből kifolyólag érthető, hogy amikor megadatik ne­ki, akkor is képtelen kitörni a férje által felállított korlátok közül, csak harmatgyenge renitenskedés­re futja önbecsüléséből.
Felettébb érdekesen és hite­le­sen formálja meg a színművész Tamara alakját, keveredik benne a férje kénye-kedvének kiszol­gálta­tott feleség, az önbecsülés teljes hiányával együttélő, helyenként igencsak bugyuta, és a kifeje­zé­seiben, megnyilvánulásaiban a kor trendi, menő jegyeivel, “oda és vissza, ezerrel” élni próbáló fiatal nő. Nehéz eldönteni nem fogyaté­kos-e kissé a főhős? Mégis akár a legátlagosabb családban minden a nő körül forog, érette, általa és mi­at­ta esik végül is egymásnak a “fel­­­szarvazott” férj, a pipogyasá­gá­ban felülmúlhatatlan Pása (Kiss Attila) aki abban a társadalomban, amely­ben mindenki tolvaj, még ren­desen lopni sem tud, ezért zsa­rolható, és teljesíti Tamara férjé­nek, Ljonyá­nak (Aszalos Géza) aka­­ratát. Pása szintén áldozat, szen­­ved kicsiny­sé­ge, kiszolgálta­tott­sága miatt, de lehet, hogy csak úgy, magáért a szenvedésért is. Esetében nyomai­ban mégis némi emberség, némi érzékenység is felfedezhető, addig amíg ki nem derül, hogy szerepet játszik, és a Ljonya által rábízott feladat éppen Tamara elcsábítása.
A szerző-rendező páros nem bánik kesztyűs kézzel: a fokozott érzelmi sivárságban, kiszolgálta­tottságban élő fiatal feleség mivel az ellenállás fogalma ismeretlen számára, engedve a neki szánt fi­gyelmességnek, szürkeségét levet­kőz­ve, a gyönyörű nő kész meg­csalni hites urát.
Eddig a pontig maximum a bugyuta Tamara és a megértő, együttérző, figyelmes férfi álcája mögé rejtőzködő Pása remek ér­zék­kel előadott, a pótcselekvést ki­tűnően illusztráló párbeszédén, a meg-megcsillanó humoros hely­ze­teken derül a néző, ugyanakkor ször­nyűlködik a női főszereplő ön­magával szemben tanúsított igény­telenségén. A jóérzésű néző ilyen­kor félrenéz, hiszen ennyire nem ejt­hettek senkit sem a fejére! Ha meg ennyire félkegyelmű, mit akar tőle a szerencsétlen férfi?
A kérdésre kirobbanó a válasz, a felszarvazott férj valósággal be­robban a színpadra, félbeszakítva a valójában meg sem kezdődött idillt. A végére kiderül, hogy az egész csak szemfényvesztés, a csábító Pása rendelésre “dolgo­zik”, és a házasságában boldog­ta­lan férj boldogan megszabadulna a “zord időkbeni társától”, csak­hogy nem akárhogyan, ezért vált szükségessé az ármány­kodás. Szám­­ta­lan elkeserítően megalázó je­lenet illusztrálja a házaspár vi­szo­nyát.
Innentől a rendező egyértel­mű­­síti: Ljosa, a házasságba kény­sze­rített férj, szintén áldozat, agóniája a frigy első pillanatától tart, rá­adá­sul kislánya elvesztését sem tudta feldolgozni, ezért (is) minden­nemű és állandósult erő­szakkal bün­teti a hitvesét. Kissé melodra­ma­tikusra sikeredik ugyan az ed­dig fennhéjazó, öntelt és megnyil­vánulásaiban harsány, erő­szakos férj könyörgése a távozni készülő feleséghez, ma­radásra kérve őt, de a rendező fokozza az izgalmat és az agónia végső stádiumában Guppi a további életére esetleg döntő hatással bíró választás elé ke­rül. De ezúttal nincs hepiend, mindenki és minden halad a saját megszokott útján…
A Guppiban Mucsi Zoltán ren­dező és Gyulay Eszter dramaturg jóvoltából a mai lazább világban nehezen elképzelhető családszerű képződmény extrém állapotát és az azt életben tartó meglehetősen visszataszító kapcsolatrendszert szemrevételezheti a néző, és ebben a kontextusban a színművészek kitűnő alakítási lehetőséggel élhet­nek és a tőlük megszokott magas szinten formálják szerepüket.
Az áldozatok agóniáját vegyes érzésekkel kíséri a néző, a feltü­rem­kedő MIÉRT? kérdéseket min­denki a maga sajátos életta­pasz­ta­lata, életszemlélete függvényében válaszolja meg.